Ebből a vitából elegem van!

– Főpolgármester úr, tartja a szavát? Kész átadni a kormánynak a közlekedési vállalatot?

– Az ajánlatom akkor válik hivatalossá, ha előterjesztem és a közgyűlés megszavazza. Nagyon is elképzelhető, hogy ez megtörténik, feltéve, hogy a kormánynak tényleg kellene a BKV. Mert ez viszont nem igazán életszerű.

– Miért gondolja így? Hátha a fideszes miniszter így akar könnyíteni a fideszes többségű önkormányzat terhein.

– Nem vagyok biztos abban, hogy Lázár úr tudatában van, mit vállalna. Természetesen sohasem mondtam, hogy a BKK-t, a Budapesti Közlekedési Központot is átadnánk. Én a BKV-ról beszéltem, tehát a forgalomszervezés, a járműpark megújításának feladatáról és persze a működés finanszírozásának súlyos gondjáról. A budapesti közlekedésért viselt politikai felelősség azonban továbbra is a városé lesz.

– Jól értem, hogy a két szervezet között az a munkamegosztás, hogy a BKV úgy táncol, ahogyan a BKK fütyül?

– Mindenki tudja: korábban az volt a legnagyobb baj a BKV-nál, hogy egyszerre volt megrendelő, végrehajtó és még ellenőrizte is önmagát. Ez tarthatatlannak bizonyult. A jövőben tehát végre megváltozhatna ez a korábbi gyakorlat. Eddig a kancelláriaminiszter úr fütyült a pénzosztásnál, most egy kicsit mi is fütyülhetnénk. Én örömmel veszem, ha a feladat nehezét magára vállalja. Azt viszont elvárom, hogy ebben az esetben pont annyi pénzből kelljen boldogulnia, mint amennyit mi kapunk. Egy fillérrel se kapjon rá többet. Ha ezt meg tudja oldani, akkor leveszem a kalapomat előtte.

– Ha a kormány mégis plusz tőkét tenne a BKV-ba, a fővárosiak csak jól járnának: javulna a közösségi közlekedés.

– Persze. És én is pont ezt szeretném. Számomra valójában ez az egész huzavona érthetetlen, hiszen én ugyanannak a politikai közösségnek vagyok a része, mint a miniszter úr. Itt nem ideológiáról, hanem praktikus dolgokról van szó. Műszaki kérdésekről, matematikáról. Nagyon meguntam ezeket a vitákat, és nem fogom öt év után is azt bizonygatni, hogy kétszer kettő miért négy. Nem tudok tizenhatmilliárd forintot előteremteni az agglomerációs közlekedésre, amikor az nem is a feladatunk. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy megérzésre kijelentik: szerintük még van húszmilliárd tartalék a fővárosnál. Hát nincs. Sok területen kiváló az együttműködésünk a kormánnyal – legalábbis a kormánytagok többségével –, de nekem ebből a vitából már elegem van. Ha a kancelláriaminiszter úr a rendelkezésre álló pénzből meg tudja oldani a feladatot, akkor oldja meg. Kötve hiszem, hogy képes rá.

– Mondja, mi ennek a feszültségnek az igazi oka? A döntéshozók Budapestet utálják, vagy önt becsülik le?

– Ha a 25 éves választási eredményeimet, a közvélemény-kutatásokat nézem, vagy azt, hogy a Fidesz korábbi, szerény budapesti eredményei után 2006 óta mi történt, hogy a közgyűlésben 17 fős abszolút Fidesz-többség van, akkor a kettes számú feltevést értelmetlennek találom.

– Marad az egyes számú: utálják a fővárost.

– Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Az én értelmi képességeimet meghaladó probléma, hogy belássam, milyen politikai vagy praktikus értelme van a BKV körüli huzavonának. Mi ebben a koncepció?

– Ön mindig azt mondja, hogy Orbán Viktor megérti a város gondjait, számíthat a segítségére. Mikor találkoztak legutóbb? Miért nem neki mondja el, hogy mit gondol?

– Minden elnökségi ülésen találkozunk. Ám a miniszterelnöknek más dolga is van, mint hogy Budapest operatív problémáival foglalkozzon. Tény, hogy amikor időszakos megállapodásokra jutottunk, az mindig személyesen rajta múlt. Ha van a környezetében valaki, aki az információt pontatlanul közvetíti, a torzításért nem tudom a kormányfőt hibáztatni. Orbán Viktor óriási erőfeszítéseket tesz a nemzetállamiság, az ország biztonsága és az egész kereszténység érdekében, ez pedig számomra meggyőző és tiszteletre méltó. Nem azért vannak a munkatársai, hogy helyettük is ő oldja meg a helyi problémákat.

– Csak nem azt mondja, hogy a miniszterelnök nincs tudatában annak, hogy már öt éve minden esztendőben pont akkora összeg hiányzik a BKV-s költségvetésből, amekkorát a fővárosiak naponta fizetnek be az adóhivatalnak?

– Szerkesztő úr! Nem tud rávenni arra, hogy Orbán Viktort szidjam, mert erre nincsen okom. Mindenkinek megvan a maga dolga. És mindenkinek megvan az esélye arra, hogy változzon. Például Rogán Antallal sem voltunk korábban túl jó viszonyban, ő mégis túltette magát ezen, és egyáltalán nem Budapest-ellenes. A kancelláriaminiszter úrnak is érdemes volna ezen elgondolkodnia.

– Egy interjúban ön azt mondta, hogy a fővárosnak vissza kellene szereznie azt a rangot, amelyet a 19–20. század fordulóján vívott ki magának. De mit látunk? Az egészségügyről, az oktatásról már beszélni sem érdemes. De ott van a budai vár, a Széchényi könyvtár, a Városliget, a szuperkórház ügye, el kellett adnia a Főgáz-részvényeket. Egyre csökken a mozgástere. Ön látja ennek a folyamatnak a végét?

– Ne az én mozgásteremről beszéljünk! Az egészségügyi, oktatási döntések országosak, ahogyan az önkormányzatiság jövője is. A főpolgármesteré még mindig az egyik legrangosabb politikai pozíció Magyarországon.

– Csak egyre kevesebb döntést hozhat.

– Nem az én presztízsemről van szó, hanem a városéról. Én, köszönöm, jól megvagyok, a népszerűségi indexek sem okozhatnak nekem keserű perceket. Ugyanakkor sajnos nem tudok szembehelyezkedni azzal az állítással, hogy a főváros megítélése a mai politika értékrendjében elmarad attól, ami megilletné. És számomra, aki ős-budapesti vagyok, ez a helyzet sérelmes. A vidék–Budapest-szembenállás, amely még az ötvenes években alakult ki, manapság különösen egészségtelen formában kapott új erőre. Hozzá kell tennem valamit, ami önnek nem biztos, hogy kedvére való lesz: ezen időről időre éppen a miniszterelnök próbál intellektuálisan felülemelkedni. Ezt másoknak is meg kellene próbálniuk.

– Szerintem illúzió, hogy minden jobb lenne, ha ott fent a magasban a rosszhiszemű tanácsadók nem titkolnák el a kormányfő elől az igazságot.

– Szerkesztő úr! Sokkal egyszerűbb lenne ez a beszélgetés, ha az én nyakamba kitennénk egy táblát: Nem kedveli a kancelláriaminisztert. Az önébe pedig: Nem kedveli a miniszterelnököt. De arra nem vagyok hajlandó, hogy táblát cseréljünk.

– Beszéljünk másról! Van egy idézetem: „A népszavazás a demokrácia egyik alappillére, ezt mindenki vegye tudomásul.” Ki mondhatta ezt?

– Mondhattam én is, mondhatta Orbán Viktor is, Kósa Lajos is...

– Ön fogalmazott így 2007 szeptemberében, amikor az úgynevezett szociális népszavazás kampányának irányítója lett. A fővárosi közgyűlés legutóbbi ülésén viszont az olimpiával kapcsolatos népszavazási kezdeményezésre azt mondta: politikai haszonszerzés céljából jól hangzik, hogy kérdezzük meg a népet, de ez demagógia, a népképviseleti köztestületeket azért választották meg, hogy döntéseket hozzanak. A kettőt hogyan egyezteti össze?

– Igaz, hogy ezt mondtam, de szeretném, ha úgy folytatná, ahogyan én tettem. Mert az újságírói trükkök egyike, hogy bizonyos dolgokat elhagynak.

– Nem idézhetem végig az egész közgyűlést.

– Én azt is mondtam, hogy a népszavazás komoly dolog, nem lehet az embereket olyan helyzetbe hozni, hogy döntsenek valamiről, amiről nem rendelkeznek elegendő információval. Azt is mondtam, hogy nem szabad lejáratni a népszavazás intézményét.

– Főpolgármester úr! Ki akadályozza meg abban, hogy informálja az embereket? Van kiváló kommunikációs csapata, az olimpia megvalósíthatósági tanulmányának szerzői biztos szívesen állnak rendelkezésére.

– Nézze, értem én, hogy mi itt a valódi motiváció, de ezen az alapon ha valaki reméli, hogy politikai hasznot húzhat az emberek megkérdezéséből, arról is kiírhat népszavazást, hogy elegendő számú szemétkosarat ürítettek-e ki tegnap a Margitszigeten.

– Miféle szemétkosarakról beszélünk? A tanulmányok szerint legalább 774 milliárd forintról van szó. Jobban állunk, mint Bécs, München vagy Hamburg, amely városok visszaléptek? A magyarok harmada szegénységben él, és még csak nem is szavazhat egy ilyen gigakiadásról.

– Emlékezzen arra, hogy milyen nagy volt a jólét a Gyurcsány-kormány idején, és alig volt államadósság. Igaz? Kár, hogy mindenki másképpen tudja.

– Nem volt nagy jólét és volt államadósság, de legalább nem akartak olimpiát rendezni.

– Engedelmével, feleslegesnek tartom, hogy kiélezett politikai vitát folytassunk az olimpiáról most, amikor döntés csak két év múlva lesz, és semmi garancia nincs arra, hogy a rendezés jogát Magyarország megkapja. Ha nekünk ítélnék, akkor viszont főpolgármesterként arra is gondolnom kellene, hogy mennyi minden épülhetne itt az olimpiai beruházások keretében, azok milyen óriási, új lendületet adhatnának a város fejlődésének. Ha őszinte, magának is el kell ismernie, hogy Budapest nehezen tudna veszíteni egy olimpiával. Egyébként mivel magyarázza, hogy olyanok kardoskodnak a népszavazás mellett, akik a közgyűlésben megszavazták az olimpia rendezését?

– Talán klasszikusok nyomán úgy gondolják, hogy a népszavazás a demokrácia egyik alappillére. Hadd kérdezzem valamiről, ami előbb lesz, mint az olimpia. Mit gondol, a 2019-es választásokon lesz-e még módjuk a fővárosiaknak arra, hogy közvetlenül válasszanak főpolgármestert? Vagy az már egy másik éra lehet, az eddiginél is korlátozottabb jogkörű Budapesté, egy korlátozottabb jogkörű polgármesterrel?

– Nem vagyok jós. Jelenlegi terveim szerint én politikusként aligha leszek érdekelt a 2019-es őszi választáson, tehát megengedhetem magamnak, hogy őszintén beszéljek. Én a közvetlen főpolgármester-választáson nem változtatnék. Szerintem ha van olyan köztisztség, amelynek viselőjét indokolt közvetlenül választani, az épp a polgármesteré. Nem fog mindenki örülni annak, amit magánvéleményként még hozzáteszek: szerintem a köztársasági elnöké a másik ilyen pozíció. Mindezzel együtt el tudom képzelni, hogy nem lesz közvetlen főpolgármester-választás. Persze számomra ez azt az elégtételt jelentené, hogy – ki tudja, meddig – én leszek Budapest utolsó legitim főpolgármestere.

– Ha megkérik, segít-e kidolgozni egy új rendszert, mondjuk citykoncepcióval, csökkentett számú kerülettel, átrajzolt kerületi határokkal?

– A véleményemet minden strukturális változtatásról elmondom – ha megkérdeznek.