Agyra gyúrok

– Marcipán hosszútávfutó lesz, tizenöt kilométert már most tud, ha belejön, negyvenet is bír majd. Maszatban viszont legfeljebb tíz kilométer van – a kutyák bemutatásával kezdi Lubics Szilvia.
A konyha sarkában két kipárnázott kosár: az egyikben az öleb, Maszat, félálomban, a másikban Marcipán, a nyolc hónapos vizsla. Délelőtt tíz óra, a vadászkölyök túl a mai tízesen, gazdája, Szilvi, miután beengedte a fáradt jószágot a házba, megfejelte további tizenhárom kilométerrel saját adagját. Felkészülési finis, pár nap múlva utazik a torinói világbajnokságra: körpályán fut 24 órán keresztül, a terv egyéni csúcsának megdöntése, úgy 235 kilométer.

Csendespihenő a nagykanizsai házban. Férje munkában, a három fia – a legidősebb tizenhat, a középső tizennégy, a kicsi tíz – az emeleten, hangjukat sem hallani. Anya megkérte őket, játsszanak, amíg beszélgetünk, s ők játszanak.

Szilvia Jászberényben született, Jászapátiban nőtt fel. Pörgős famíliában: apja építési vállalkozó, ma is aktív, édesanyja otthon volt a gyerekekkel, ma ő is vállalkozóként dolgozik, szabadidejében kondizik.

– Inkább a tesómnak hiszik, mint anyukámnak.

Furcsa tornaórák

Szilvi jó tanuló volt, rendkívül céltudatos, már hetedikben tudta, hogy fogorvos lesz.

– Ekkor még nem mozogtam semmit, tornaórán át sem kellett öltözni.

Pécsett végezte az orvosit, ritkán járt haza, sok tanulás, nulla mozgás, későbbi férjét is az egyetemi könyvtárban ismerte meg.
– Úgy látszik, nemcsak a könyvet bújtuk, hanem másfelé is nézegettünk.

Több mint húsz éve vannak együtt.

Hahóton, a Nagykanizsától húsz kilométerre lévő faluban lettek mindketten orvosok.

Amikor kezdő fogorvos volt, és több ideje, egyszer kiment futni. Kapásból lenyomott tizennégy kilométert, ami „teljesen normális” volt számára. Aztán terhes lett, abbamaradt a futás, jött az első baba, aztán a második.

– Sokáig szoptattam, nagyon megviselt. Iszonyúan lefogytam, 43 kilót nyomtam, tízzel kevesebbet, mint most. Meg lelkiismeretes anyuka voltam, plusz két munkahelyen dolgoztam. Sokat stresszeltem, betegeskedtem.
A második gyerek után ismét elkezdett futni.

– Kigondoltam, hogy megpróbálok egy félmaratont. Három hónap edzés után, 2003 őszén megcsináltam, és nagyon jól éreztem magam tőle. Végigedzettem a telet, és 2004 márciusában összejött az első maraton. Áprilisban a második. Terhes lettem a harmadik kisfiunkkal, Kolossal, és vele már szinte a szülésig edzettem. Négy hónapos terhesen félmaratont teljesítettem, tíz nappal a szülés előtt négy kilométert.

Kolos két hónapos volt, amikor Szilvinek vissza kellett menni dolgozni.

– A hahóti rendelő fölötti szolgálati lakásban éltünk a három picivel. Kolos éjszaka sokszor ébredt, letenni nem nagyon lehetett. Reggel nyolckor kezdtem a munkát, amikor a gyerek megéhezett, a bébiszitter szólt, s kijöttem szoptatni. És persze naponta futottam. Kimerültem, lebetegedtem, valamit el kellett engedni.

Nem a futást: visszavette heti három napra a rendelést.

Az első ultrát – ez az ötven kilométer feletti táv elnevezése – Kolos tizenkét hónapos korában, 2006-ban futotta Szilvi, és abban az évben még kettőt. Mindháromszor dobogós lett, ami önmagában is parádés, ahhoz képest pedig, hogy korábban nem sportolt, extrém.

A család szép fokozatosan megszokta az egyre több, futással töltött órát.

– A környéken hárman biztosan mindig az utcán vagyunk: a postás, egy hajléktalan és én. Mindegy, milyen az idő, lehet eső, szélvihar, futok. Pedig, elnézve a mai ultrásokat, én lassan haladtam. Sokuk ugyanis türelmetlen, mindent egyszerre akarnak, a maraton után azonnal huszonnégy órásra váltanak. Én 2006-ig csak tizenkét órát és száz kilométert mentem, így megúsztam a komolyabb sérüléseket.

A Bécs–Budapest háromszázhúsz kilométerére egy teljes éven át készült, s végül kétszer is teljesítette az ötnapos távot.

2008-ban kapcsolt maximumra, azóta már annyit edz, amennyit elbír: heti száz kilométert, precíz edzésterv alapján. A család élete a futáshoz alkalmazkodik: Szilvi minden hét elején megbeszéli a férjével, ki mikor mit csinál. Ő szintén fut, most épp az ultra-Balatonra készül.

És mindenben támogatja Szilvit.

– Tavaly úgy hozott haza egy ausztriai huszonnégy órásról, hogy megágyazott nekem a csomagtartóban, hazáig azt se tudtam, hol járunk. Ha tényleg akarom, mindent lehet.
Persze a tudás sem árt.

– Igaz, a saját káromon tanultam. Utólag vicces, mennyire laikusként csináltam végig az első Bécs–Budapestet. Este nem vettem magamhoz folyadékot, fogalmam sem volt, hogyan kell frissíteni, csak akkor ittam, ha eszembe jutott, szendvicset ettem. Másnap Győrben kaptam is az infúziót, azt sem tudtam, hol vagyok. De megcsináltam, hatalmas élmény.

2010-ben huszonnégy órásra váltott, edzőt cserélt.

– Kevesen értenek ehhez a műfajhoz. Néha nyolc-kilenc órát terepen vagyunk, állóképességet erősítünk. Ahogy közelednek a versenyek, egyre több a résztávos program.

A munka továbbra is Hahóthoz köti. Fél hatkor kel, nyáron, a hajnali edzés miatt korábban. Mire letudja a távot, ébredeznek a gyerekek, nekik is indul a nap.

Évi nyolcezer kilométert fut, közben nyolc pár cipőt koptat el, évszakonként kettőt. A huszonnégy órásban eddigi legjobbja 232 kilométer, Torinóban most többet szeretne.

– A nők között a világcsúcs az ötvenéves japán Mami Kudóé 252,2 kilométerrel. Úgy tartják, a hosszútávfutás igazából negyven fölött kezdődik, mentálisan ekkorra érik meg rá az ember.

Torinóra figyel

Idei évértékelő beszédében a magyar miniszterelnök Szilvit állította példaképként az ország elé.

– Épp készítettem az uzsonnákat, amikor elkezdtem kapni a gratuláló SMS-eket. Fogalmam sem volt, mihez. Aztán hívott az edzőm, és elmondta. Először nem volt jó, sok rosszindulatú megjegyzés is jött, hiszen sokaknak mindegy, mit mondanak, csak az számít, ki mondja. Pedig nekem semmi közöm a politikához. Mindegy, lezártam, Torinóra koncentrálok.
Huszonnégy órát ébren tölteni is komoly feladat, végigfutni pláne. Minden részletnek stimmelnie kell. Először is a ruhának, hiszen a nem megfelelő póló véresre dörzsöli a bőrt. A tempó és a pulzus kilométerre pontosan tervezve. Evés menet közben nincs, csak ivás, percre pontosan, a folyadékba grammra belekeverve szénhidrát, aminosav, koffein. Versenyről versenyre tanulta ki Szilvi, a szervezetének mi az optimális utánpótlás.

– A férjem ad mindent, a helyszínen már nem tudok gondolkodni. Ő jegyzeteli azt is, mikor mit fogyasztottam, mikor milyen problémáim adódtak. Azok sajnos nem úszhatók meg. A lábammal és a fejemmel semmi gond, de a gyomrom totál kikészül. Az összes vér az izmaimban, emészteni nem tudok, márpedig úgy nem marad meg bennem semmi. A legtöbben azért szállnak el, mert annyira rosszul vannak, hogy elfelejtik, miért is jöttek. Az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres Spartathlont nálam sokkal erősebb férfiak adják fel, csak azért, mert fáj valami. Pedig az természetes, tudni kell kezelni, kiiktatni. Épp ezért egy ilyen verseny végére fejben sokkal jobban kikészülök, mint fizikailag. Szerencsére ez a képesség is fejleszthető.
Térképre mutat.

– Minden ráírva, agyban rengetegszer végigfutom a pályát. A Spartathlon előtt két hónapig csak nézegettem, tudtam, mikor sötétedik rám, mikor mit érzek majd, pozitívan gondoltam oda magam: még mindig jól vagyok, átéltem, hogy én leszek az első. Mindezt egészen a hidegrázásig, az utolsó pillanatig elképzeltem. Aztán a helyszínen, még ha rosszul vagyok is, tudat alatt tisztában vagyok azzal, mit kell tennem. És működik.

Példaképe Kőbán Rita olimpiai bajnok kajakozó.

– A hitvallása így szól: „Ha megtettél mindent, akkor van esélyed. Ha van esélyed, állj oda. Állj oda teljes egészedben, mutasd meg, ki vagy, és fogadd el, amire méltó voltál.”
A szöveg ott van az ágya mellett. Naponta olvassa, végiggondolja.

– Torinóra fél éve készülök, ennél többet nem tehettem, vagyis van esélyem. A rajtnál, arra a napra teljesen odateszem magam. Megmutatom, hogy kibírom, hisz utólag hiába sírok. Ha sikerül, elfogadom, akármi lesz is az eredmény.
Az első súlyosabb holtpont általában féltávon jön.

– Pedig akkor még ugyanannyi hátra van. Az utolsó egy-két óra viszont nagyon jó, hiszen látni a végét. A legutóbbi

Spartathlonon gyomorilag teljesen kikészültem, de a cél előtt tíz kilométerrel kimatekoztam, hogy pályacsúcsot futhatok. Ettől 236 és 246 között olyan tempóban futottam, mint a legelején. Azt mondtam magamnak, ha beledöglöm, akkor is meglesz.
Meglett.

Lefut a roló

A futás tanít.

– Megtapasztalom, hogy olyasmire vagyok képes, amit álmomban sem hittem: az emberben határtalanok a lehetőségek. A verseny olyan, mint az élet, tele gödrökkel, de akármilyen mélyek is, kijöhetsz belőlük, ha nagyon akarod. Futás közben rengeteg mindent letisztázok magamban, s közben az is kiderül, ki van melletted még akkor is, amikor a felkészülés miatti feszültségtől elviselhetetlen vagy, és még magadat is utálod.

A célba érés utáni órák sem egyszerűek.

– Akkor lehúzzák a rolót. Nem hagynak örülni, azonnal irány az orvosi, lefektetnek, leveszik a cipőt, a zoknit, próbálnak etetni-itatni. Na, ekkor garantáltan rosszul leszek. A tavalyi Spartathlon után nem volt kedvem a harmincöt fokos sátorban kapni az infúziót, úgy voltam vele, mindegy, hogy ott vagy a szállodában leszek-e rosszul. Mondtuk, hogy a férjem orvos, elengedtek. Még le tudtam tusolni a hotelben, de törölközni már nem bírtam, vizesen beestem az ágyba, órákon át csak feküdtem. Az esti eredményhirdetésre azért összeszedtem magam: fel akartam állni a dobogóra, és hallgatni a Himnuszt. Az utána következő két éjszaka viszont nagyon fájdalmas. Mindenem, de tényleg mindenem fáj. Elmondhatatlan. De a harmadik napon már újra fut.

– Pedig mindig megfogadom, hogy nem teszem. De az érzés, ahogy bebújsz a futócipődbe, semmihez sem fogható. És megyek.