A mosoda rabjai

– A kalandernél, a szárító mellett voltam a kánikula alatt – mondja Ádám Mariann.

A kalander egy nagy vasalógép, ha valaki esetleg nem jártas a pálhalmai börtön mosodájában.

Fehér köpeny, zacskócipő, tomboló nyár. Tárva-nyitva a rácsos ablakok, mégsem moccan a levegő. Úgy negyven fok lehet, ideális, pár hete még hatvan fokban nyomták itt három műszakban, összesen kilencvenen. Huszonnégy nő a mostani csapat, ők használják a mosó-, szárító- és vasalógépmonstrumokat. Hármas biztonsági fokozatú területen vagyunk, efölött már csak egy kategória létezik, itt akár gyilkos is dolgozhat.

Minden egyes fogvatartotti órára tíz kiló „kompletten feldolgozott” ruha jut, öt tonna a napi adag, de ha igény támad többre, tíz tonna is belefér. Börtönök, szállodaláncok, kórházak, gyógyfürdők mosatnak itt törülközőt, lepedőt, ágyneműt, némelyik az imázs miatt titkolja a kapcsolatot.

Heti negyvennyolc

A csapatból négy rab vállalja, hogy beszél velünk, érkezésünkre azonnal fel is sorakoznak a „beszélőre”. Ádám Mariann az első, tavaly március óta heti hatszor nyolc órát rakkol itt. Azt mondja, könyörög, hogy jöhessen.

A negyvenhét éves asszony a bebukás előtt fűkaszát javított a temetkezési vállalatnál, még korábban ápolónő volt Tatabányán.

– A régi férjem miatt vagyok bent. Annyira szerelmes voltam belé, hogy elvállaltam helyette lopásokat, hogy minél kevesebbet kapjon. Végül lopás vétsége kísérleti szakaszban lett az ítélet, mert nem volt bizonyítható – indul nagy levegővel a priusztörténet. – Egy év hat hónapot kaptam négy évre felfüggesztve, ami le is járt, szóval nem kellett börtönbe vonulnom. De a férjem, aki először Baracskán, aztán Balassagyarmaton ült, két év után elmondta, hogy tart otthon fegyvert és lőszert, tüntessem el, én meg elástam, ennyi. Egy jóakaró beárult, mire kaptam két év kettőt pluszba, és a lejárt felfüggesztettemet is leültették. Leültem huszonöt hónapot anélkül, hogy bármit elkövettem volna, példát statuált rajtam a bíróság. Most kedvezménnyel két nap van a szabadulásomig.

A nagyobbik fiával tavaly novemberben találkozott utoljára, a kisfiát és a kislányát két éve nem látta. Az órákat számolja vissza.

– Elvégeztem egy gyorsétkeztetői tanfolyamot, azzal megpróbálok majd kiutazni a legnagyobb lányomhoz osztrákba, ő ott eladó hat éve. Van kint egy férfi ismerősöm is, aki húsz éve udvarolgat, most beadom a derekam, nem a semmire megyek el.

Indul is vissza dolgozni.

– A börtönben mindenki ártatlan, mindenki többet kapott, mint ami járt, és mindenkinek van külföldön hozzátartozója, aki várja. Bejáratott panelek – tartják a rabok történetei alapján a bv-sek, akik ottlétünk alatt végig mellettünk maradnak.

Kis szusszanás után Ságvári Andrea következik.

– Az Avonnál voltam koordinátor, a sógornőm találta ki, hogy ne adjuk postára a bejövő pénzt. Egymillió-hétszázezret tettem el, és volt egy háromszázötvenezres bankkártyacsalás is, amiért az anyám jelentett fel.

Öt év nyolc hónapot kapott, harmincnégy hónapot már leült, kedvezménnyel huszonegy van még. Három gyereke van.

– Nagyon rossz nélkülük, nem lett volna szabad otthagynom őket. A fiam ugyan azt mondja, nem haragszik, de tudom, nincs így. Ha jön beszélőre, nehezen oldódik, az elején csak ül, és néz maga elé. A lányom meg még csak tizenkét éves, a szüleimmel él. Lehetetlen bírni vele, kilopja a pénzt a nagyanyja pénztárcájából. Félek, ha nem érek haza időben, intézetbe kerül, aztán meg ide. Az apukájuk meghalt tavaly decemberben, nem nagy veszteség, sosem törődött velünk.

A mosodában mindig van munka, a zárkában viszont áll az idő.

– Utálom a vasárnapot. Bent van olyan, aki rosszul bánik velünk, de olyan is akad, akit anyukámnak hívhatnék. Épp mondtam a lányoknak: az előbb tök normálisan beszélt velem az a magas, helyes fotósuk, emberszámba vett, rég szóltak hozzám ilyen normálisan. A múltkor át is kellett kérnem magam ebbe a műszakba, mert az előzőben gond volt az egyik rabbal, bárkinek bármikor nekiment, még a felügyeletnek is próbált parancsolni. Mi az, amit el szabad mondani? – néz zavartan a történetet velünk együtt hallgató bv-sajtós osztályvezetőre, Szalai Tímeára. – Egy mosógép és egy centrifuga hiányzik, sose mostam ennyit kézzel. A kaja is kegyetlen rossz, gyakran napokig alig eszünk. A tészta, a tarhonya szétfőzve, a krumpli kemény és savanyú. A hosszú folyosón megesnek érdekes dolgok, de abba most nem akarok belefolyni, nem szeretnék elkerülni a mosodából.

Szalai Tímea bv-sajtós viszont megjegyzi: itt soha nem volt még panasz az ellátásra, a férfi elítéltek is ugyanazt a kosztot kapják.

Ságvári Andrea a minap kérvényezte, hogy büntetését tíz napra megszakíthassa, zöld hályog van a szemén, műteni kéne.

– Azzal utasított el a doktor, hogy ez szépészeti beavatkozás, majd megjavul. Pedig, őszintén mondom magának, vannak jó pillanatok is a börtönben, amikor, hogy is mondjam csak, boldogok vagyunk.

Elsírja magát. – Csak a gyerekek nélkül nagyon rossz.

Vegyes intézet

Ezerhétszáz rab él a pálhalmai börtönkomplexumban, két alegységben férfiak, egyben nők, úgy háromszázan. Ez az ország egyetlen „vegyes börtöne”.

– Az a cél, hogy senki se tétlenkedjen. Mindenkinek kötelező elfogadnia a munkát, de nyilván kevesebb a lehetőség, mint a fogvatartott. Jutalomszámba megy a munka, csak egy női rabnál fordult elő, hogy jelezte, a férje beüzente neki, anyukám, eddig se dolgoztál, ezután se kell, mi bent is gondoskodunk rólad – mondja Pleszné Antal Ágnes bv-alezredes, börtönparancsnok-helyettes. – A börtön több ezer hektárján hetvenöt munkaterületen ezeregyszáz fogvatartott dolgozik. A munkavégzés előtt a felkészítő-nevelő egy teljes hétig foglalkozik a rabbal, tájékozódik a személyiségéről, életviteléről, magaviseletéről, majd jelentést ír a Befogadási és Foglalkoztatási Bizottságnak, ahol szakemberek döntenek a sorsáról. A bikatelepen például elkerítés sincs, a szójababot gyomtalanító nők pedig tizenketten mennek ki két felügyelővel úgy, hogy mellettük az erdő, két lépés a hatos út.

Szökés mégis rendkívül ritkán fordul elő. Ha valaki balhézik akár a zárkában, akár a munkában, többé nem dolgozhat; ez elég erős érv a nyugalomra.

A bikatenyészetre hajnali háromkor indulnak, az ezerháromszáz szarvasmarhát pedig százötven rab tartja rendben. Mások kapálni járnak, megint mások használt számítógépeket, hűtőket bontanak szét.

– A fogvatartottak a minimálbér egyharmadánál nem kaphatnak kevesebbet – mondja Bényei Tamás bv-százados, a rabok foglalkoztatását biztosító Pálhalmai Agrospeciál Kft. ügyvezető igazgatóhelyettese. – Nem gazdagodnak meg belőle, de aki kicsit is beosztja, az szép összeget hozhat össze a szabadulásra.

Nincs senkije

– Már akinek van hová mennie – ezt már a parancsnokhelyettes asszony veti közbe. – Pár éve minden jót kívántam egy szabaduló elítéltnek, ő meg azt kérdezte, minek örüljön, hisz tök mindegy, melyik vonatra száll, nincs senkije. Az anyja otthagyta a kórházban, gyerekotthonban nevelkedett, azt sem tudja, van-e testvére, rokona bárhol a világban. Sok ilyen esetet láttam.

Lakatos Erzsébet is mosodás, harmincnyolc éves, ötvennek néz ki, hajlott hátú, törékeny asszony, nyolc gyereket szült, három kiskorú még. Öt évet kapott, fél éve van hátra.

– Huszonhét rendbeli banki csalás miatt kerültem be, hitelközvetítő tanácsadó voltam, egy hitel helyett kettőt vettünk fel, az egyik az enyém, a másik az ügyfélé lett. Két éven át csináltam, huszonhétmillió jött össze, házat, bútort, kocsit vettem belőle... Miért? Rossz volt, amikor a gyerek olyan cipőt vagy tréningruhát akart, mint a másik, nekem meg azt kellett mondanom, nem tudom megvenni. Ha kikerülök, munkát keresek, hazaviszem a három kicsi családomat, és megpróbálom újrakezdeni az életet.

Feka Tímea szintén harmincnyolc, két és fél éve van a mosodában, korábban három hónapig Kalocsán varrt rendőrruhákat.

– Először vagyok büntetve, méghozzá hosszú időre. A párom ivott, játékgépezett, verekedett, aztán elhagyott, hat gyerekkel tett ki a lakásából. Én meg rossz társaságba kerültem, boltozni kezdtem, azt mondták, abból nem lehet börtön, mert húszezer forint alatt csak szabálysértés. Naponta ötször-hatszor mentem a Tescóba meg az Auchanba, hogy bizonyos dolgokat eltulajdonítsak. Magyarul sima piti bolti tolvaj vagyok. Ebből tartottam el a családot, fizettem a százezres albérletet Csepelen. Többször elkaptak, mindig szépen felírtak egy papírra. Összejött egy csomó ügy, két évig zajlott a tizenkilenc tárgyalásom. Tizenegy és fél év az összbüntetés.

Az első két hét

Gyerekeit a bicskei gyermekotthonba vitte a gyámhivatal, Tímea háromhavonta láthatja őket.

– Ha jönnek beszélőre, nem látják a többi rabot, csak egy civil nevelő van velünk, meg a gyám. Én meg veszek nekik kólát, gyümölcsöt. A legkisebb nyolc hónapos volt, amikor bekerültem. Az első két hétben a halálomat kívántam, csak egy széken kucorogtam, meg se mozdultam. Akkor tudatosult bennem, hogy a családom életét is tönkretettem. Itt meg még nálam is keményebb emberek vannak. Aztán azt gondoltam, ha túléltem, hogy a szemem láttára vették el a gyerekeimet, annál a börtön sem lehet rosszabb.
De a centit nem vágja.

– Sokan bekómáztak már attól, hogy nem bírták feldolgozni, ahogy mások elhúznak mellőlük, pakolnak, készülnek. Én meg kedvezménnyel talán jövőre szabadulok.