Nagyon jól színművészkedtél – Vilmányi Benett még vacillál, rocksztár legyen, vagy filmsztár

2017. december 12. 14:07 - szerző: Cseri Péter

Remekül érzi magát a színpadon. Gitárral a kezében, egy mikrofon mögött kicsit jobban, de színészként is élvezi a reflektorfényt. Az egyetemi felvételinek azért úgy állt neki, ha kirostálják, elmegy rocksztárnak. Vilmányi Benett végzős színinövendék az országos ismertséget a Terápia című HBO-sorozat legújabb szériájának köszönheti, amelyben Mácsai Pál partnereként egy gyilkossággal gyanúsított, előzetes letartóztatásban lévő fiú, Zsolti karakterét formálja meg. Az alakítás hitelességéről sokat elárul, hogy elsőként saját magát sikerült meggyőznie a pszichoterápia fontosságáról.

– Járt valaha börtönben?

– Még soha.

– Pedig az előzetesben ülő Zsolti figurája igencsak hitelesnek tűnik.

– Úgy volt, hogy a Terápia miatt bemegyek, de nem jött össze. Viszont van egy ismerősöm, aki majdnem egy évet ült, na, őt alaposan kifaggattam a börtönéletről.

– A karakterhez sem kötheti saját élmény: nem a lakótelepi szegénység világából érkezik.

– De azért látom magam körül a világot. Követem az eseményeket, hírfüggő vagyok. Ráadásul Zsoltiban számos olyan vonás fedezhető fel, ami mindannyiunkban megvan: frusztráltság, indulat, düh, érzékenység.

Ön is hirtelen haragú?

– Munka közben kifejezetten higgadt vagyok, civilként könnyebben ki lehet hozni a sodromból. Színpadon egyetlen esetre emlékszem, amikor elszakadt nálam a cérna. Csináltunk az egyetemen egy zártkörű főpróbát öt-hat meghívottnak, és én az előadás közben kifelejtettem egy mozzanatot, mire az egyik kollégám hangosan rám szólt, hogy mit hibáztam. Majd szétrobbantam a dühtől, megálltam, elkezdtem vele üvölteni, részletesen felvázoltam, hogyan fogom kiütni őt, aztán elhallgattam, és folytattam a jelenetet, mintha mi sem történt volna. Végül is színész vagyok.

Fotó: Bazánth Ivola

– Lehetett volna más?

– Például focista. Általános iskolás koromban a Honvédban játszottam balbekket. Válogatottságig azért nem jutottam volna el, de az NB I-ig minden bizonnyal. Gimnáziumban drámatagozatra jártam, akkor már színésznek készültem.

– Miért vette le a focicsukát?

– Mert hetedikes koromban bekerültem Sopsits Árpád A hetedik kör című filmjébe. Bejöttek a sulinkba a filmesek, és kiválasztottak. Később volt egy tábor, ott folyt a tényleges casting, én is bent ragadtam a gyerekszereplők között. Nem a színészi munka fogott meg, hanem az, hogy két hónapra kikértek a suliból. Nagyon nagy buli volt, leginkább erre emlékszem a forgatásból. A gimiben persze már arra készültem, hogy színész leszek, de az egyetemi felvételinek úgy álltam neki, ha kirostálnak, elmegyek rocksztárnak.

– Ja, hogy ez így megy?

– Évekig én voltam a Bocsánat nevű zenekar frontembere. Énekes, gitáros, dalszerző, szövegíró. Agresszív popot játszottunk, ezt szoktam mondani. El is jutottunk klubfellépésekig. Azért maradt abba, mert a színművészeti mellett semmi másra nem maradt időm. De ha nem vesznek fel elsőre, lehet, hogy másodikra már meg sem próbálom.

– Felvették, elveszítettünk egy rocksztárt.

– A kettőt együtt nem lehetett csinálni.

– Viszont jól jöhet a zenészmúlt például egy zenés darabban.

– Ne már! A rockzene teljesen más. Annyira utálom, amikor egy színész gitározik a színpadon. Olyan mesterkélt az egész. A rendezőknek fogalmuk sincs arról, hogyan viselkedik valójában egy frontember egy koncerten.

– Tényleg meglepte, hogy a színművészeti mellett nem maradt ideje a Bocsánatra?

– Hát arra nem számítottam, hogy az első két évben lényegében ki sem mozdulunk az egyetemről. Kora reggeltől késő éjszakáig bent voltunk, az osztálytársaim váltak a családommá. Nagy dolog volt, ha egy-egy szünetben néha lejutottunk a sarki Sparba. Mondogattuk is egymásnak, vajon mi lehet a Sparon túl. Van-e ott élet? Mert ezt idebentről nem lehetett eldönteni. Harmadiktól nyitottabbá vált a dolog, onnantól kaptunk felkéréseket a színházaktól. És olyan rendezőkkel csinálhattunk előadásokat az egyetemen, mint az osztályfőnökünk, Zsámbéki Gábor, aztán Lukáts Andor, Máté Gábor, Horváth Csaba, Zsótér Sándor.

– Zsámbéki miatt logikusnak tűnik, hogy friss diplomásként a Katonába szerződjön.

– Ez nem így megy. Oda mehetek, ahonnan szerződést ajánlanak. A Radnóti Színházban például tavaly bevállalták azt a kockázatot, hogy főszerepet osztottak rám, egyetemi hallgatóként én játszom Alekszejt A játékosban. Ezen kívül négy előadásukban vagyok benne. De még ez sem garancia semmire.

– Azért a Terápia sikere sokat segíthet.

– Elméletileg igen. De előbb nekem is el kellene döntenem, hogy mit szeretnék. Nem akarok szabadúszó lenni, viszont rátukmálni sem akarom magam egyetlen társulatra sem.

– Könnyű volt bekerülni a Terápia csapatába?

– Nem tudom, hány jelölt közül választottak ki, én három kollégáról hallottam.

– Színészi feladatként mennyire nehéz pusztán beszélgetéssel lekötni a nézők figyelmét?

– Nekem megkönnyítette a feladatot. Jobban el tudtam felejteni a külső körülményeket. Eleve csak két kamera forgott, mindkettő vagy engem vett, vagy a terapeutát játszó Mácsai Pált. Egy-egy epizód rögzítése két napig tartott, egyik nap az egyik irányból, másik nap a másikból vették föl a beszélgetést. Mindig velem kezdtük, hogy Mácsainak, aki az összes részben szerepel, legyen ideje szöveget tanulni.

– Hiába pályakezdő, már tíz évvel ezelőtt is szerepelt filmben. A Terápia miben tért el a korábbi forgatásoktól?

– Iszonyúan élveztem, hogy ezúttal az összes figyelem rám irányult. Hosszú órákig dolgozott a stáb, mielőtt beültem, hogy felvegyünk egy jelenetet. Olyan apró részletekre is figyeltek, amit más forgatásokon még nem tapasztaltam. Mellém raktak például egy széket, arra egy narancsot, arra meg egy ostyát, csak azért, mert így találták tökéletesnek a fény derítését. Azt mondták, ezzel még jobban ki lehetett emelni a szememet.

– Érzi a bőrén, hogy mennyire népszerű a sorozat?

– Nem ismernek fel többen az utcán, ha erre gondol. De a szakmai visszajelzések abszolút pozitívak. Amikor először visszanéztem magam, egy kicsit megijedtem, hamisnak éreztem a dolgot, de a rendező, Gigor Attila megnyugtatott: pontosan az látszik a filmvásznon, amit kért tőlem. Meg azt is, hogy büszke erre a munkájára. Mácsai pedig azt mondta a forgatás után: „Nagyon jól színművészkedtél.”

– Ez irónia?

– Nekem nem úgy tűnt. Csak ilyen furcsán fejezte ki, hogy tetszett neki. Én is szemérmesen szoktam fogalmazni, ha szemtől szembe megdicsérek valakit. Egy kicsit mindig elkenem.

– Nem értem, miért vacillál. Mikor akarja eldönteni, hogy színész lesz vagy sem?

– Nem tudom. Az az igazság, hogy sokkal jobban érzem magam a színpadon gitárral a kezemben egy mikrofon előtt. Imádok zenét és szöveget írni. Persze színészként is jó érzés a színpadon állni, de mielőtt belépek a takarásból, szörnyű pillanatokat élek át.

– Izgul?

– Az nem kifejezés. Ott állok, várom, hogy bemenjek, majdnem hányok az izgalomtól, nem tudom, megéri-e nekem ez a tortúra. Tényleg menjek be? Muszáj bemennem. Mi van, ha nem megyek be? Megtehetem? Miért ne tehetném meg? De valójában nem tehetem meg. Feljön a fény. Akkor bemegyek. És odabent mindez egy pillanat alatt elmúlik. Azért inkább mégiscsak színész leszek.

– Lehet, hogy jól jönne önnek egy terapeuta.

– Most ráhibázott. Innen egyenesen egy pszichológushoz megyek. Életemben először.

– Ezt nem mondja komolyan.

– Pedig így van. Fehér Balázs Benő rendező ajánlotta, hogy próbáljam ki, biztosan segíteni fog. De az is igaz, hogy a Terápia-sorozat nélkül eszembe sem jutott volna. Kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen beszélgetés olyan-e a valóságban, mint a filmen.