Vásárhelyi Mária: Szemfényvesztők

szeptember 29. 09:44 - szerző: Vásárhelyi Mária

Szép és tartalmas programot bonyolított le az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrzési Bizottsága Magyarországon az elmúlt hét első három napján. Zakatoltak Felcsúton, és megtekintették a három takaros állomást Orbán Viktor álomvasútján, bort kóstolgattak Szekszárdon, sétálgattak Baján és Budapest belvárosának szívében, és kipróbálták a pazarul és pocséklóan kivitelezett 4-es metrót. Programjuk végeztével pedig sajtótájékoztatót tartottak, ahol a küldöttség vezetője úgy summázta a látottakat, hogy bár vannak még hibák, de alapvetően „minden nagyon szép, minden nagyon jó, nagyon meg vannak elégedve”.

Inge Gräßle néppárti képviselő tapasztalataikat összegezve elmondta, hogy Magyarországot „az EU modern és sikeres tagállamának tekintik, ahol az uniós támogatások a határozottan javuló életszínvonal-emeléshez járulnak hozzá” és ahol „az uniós pénzek felhasználásában sok pozitív változást tapasztaltak a legutóbbi látogatásuk óta”. Ami pedig a felmerülő problémákat illeti, nos, szerinte „ezek semmiben nem különböznek a más tagállamokban előforduló gondoktól”. Bizonyára így van. Biztosan a képviselő hazájában – Németországban – is teljesen rendjén valónak tekintenék, ha a miniszterelnök háza elé sehonnan sehova nem vezető kisvasutat építenének az európai adófizetők 600 millió forintjának felhasználásával. És nem akadnának ki a német állampolgárok akkor sem, ha kiderülne, hogy a kisvasúton naponta átlagosan 10-15 ember utazik, de az elmúlt évben volt olyan 53 nap, amikor egyetlen jegyet sem adtak el. Mint ahogy az is nyilván hétköznapi dolog a fejlett uniós országokban, hogy a borászati támogatások kiemelt kedvezményezettje egy, a kormányhoz ezer szálon kötődő útépítő cég dúsgazdag tulajdonosa, és mindennapos történet lenne az is, ha az 5,5 milliárdnyi EU-s támogatásból felújított középületet – a Pesti Vigadót – egy olyan, magánszemélyek által alapított szervezet kapná meg, amely a kormány művész­­lieb­­lingjeit tömöríti. Szokványos jelenségként könyvelnék el, hogy a közpénzekből megvalósuló presztízsberuházások – mint például a Belváros Szíve program – olyan pazarló módon és silány minőségben készülnek el, hogy már az átadás utáni hetekben javításra szorulnak, mint ahogy bizonyára pozitívumként értékelné a német közvélemény, ha kiderülne, hogy csupán az uniós támogatásoknak a felét lopják el, miközben a kétharmadát is ellophatnák.

Ellenőrök Felcsúton Fotó: Kökényesi Gábor

Pedig még az általában rendkívül pökhendi és magabiztos kormány képviselői is attól tartottak, hogy számukra nem lesz diadalmenet ez az ellenőrző körút. Nem véletlen, hogy kézzel-lábbal tiltakoztak a küldöttség érkezésének időpontja és programja ellen. Még meg sem érkeztek az uniós ellenőrök, de a kormány tagjai már politikai elfogultsággal, a jövő évi választásokat befolyásoló szándékkal, rosszindulatú személyes elfogultsággal vádolták a tagokat. Nyilván, mert attól tartottak, hogy a küldöttség nem egy élményekben gazdag mosolytúrára, hanem a valóság megismerése érdekében érkezik ide.

Aggodalmuk azonban – egyelőre legalábbis úgy tűnik – feleslegesnek bizonyult. Mert az ellenőrző bizottság éppen úgy nem akar szembenézni azzal, hogy mi történik az európai adófizetők pénzével Magyarországon, ahogyan az OLAF sem próbál a feneketlen korrupciós ügyek végére járni, és a többi uniós intézmény is csak mímeli a felháborodást amiatt, ahogyan az Orbán-kormány szétveri a demokratikus intézményrendszert, rendre megszegi az ország által elfogadott nemzetközi egyezményeket, két lábbal tiporja az emberi jogokat, és Magyarországot Putyin előretolt európai bástyájává teszi.

A második világháború befejezését követően – 1947-ben – a romokban heverő európai gazdaságok talpra állítása érdekében az Egyesült Államok útjára indította a Marshall-tervet, amelynek keretén belül öt év alatt összesen 16 milliárd dollár támogatást osztott szét a nyugat-európai országok között a gazdaság újjáépítése és beindítása érdekében. És a tervet siker koronázta! Nyugat-Európa már 1951-ben bőven túlszárnyalta az 1938-as termelési színvonalát, a német gazdaság pedig nemcsak talpra állt, hanem valóságos gazdasági csoda indult el a néhány éve még romokban heverő országban. És a Marshall-segély jelentette az első fontos lépést az európai integráció irányába is.

Nyugat-Európa újjáépítéséhez Amerikának éppen úgy eminens politikai és gazdasági érdekei fűződtek, mint ahogy a fejlett európai országoknak a szovjet megszállás alól felszabadult régió talpra állításához.

A háború után az európai piac nélkül az amerikai, illetve a nyugati gazdaság is csak félkarú óriás maradt volna, másrészt csak így lehetett útját állni a nagy étvágyú sztálini birodalom további terjeszkedésének. Így tehát elvileg mindenki – a donorország és a segítségre szorulók is – jól járnak a nagyvonalú segítséggel.

Hasonlóképpen nyúlt a nyolcvanas évek közepén a fasiszta diktátorok uralma alól felszabadult dél-európai országok hóna alá az Európai Közösség. Spanyolország és Portugália képtelen lett volna a saját erejéből talpra állni, ugyanakkor az európai nagyhatalmak is tudták, hogy életbevágóan fontos gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy ezeket az országokat integrálják. A jól szabályozott keretek között nyújtott támogatás nélkül ezeknek az országoknak csak évtizedekkel később vagy talán soha nem sikerült volna utolérniük a fejlett világot.

Annak a támogatásnak a nagyságrendje, amelyet Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozása óta a kohéziós alapokból kapott az elmúlt tizenhárom évben, vetekszik a Marshall-segély által nyújtott segítséggel és bőven meghaladja a Spanyolországnak és Portugáliának nyújtott támogatás összegét. Ám a magyar gazdaságban nemhogy csoda nem történt, hanem a jelzőszámok tanúsága szerint – gazdasági teljesítményünket, versenyképességünket tekintve – folyamatosan szakadunk le, nemcsak Európa, hanem a saját régiónk többi országától is. Olyan mankót kaptunk, amelyet, ha majd kihúznak alólunk, megroggyan az ország. Nem azért, mert kevés volt a pénz, hanem azért, mert annak felét ellopták vagy elpocsékolták, értelmetlen és felesleges beruházásokra költötték, vagy offshore cégek, kormányközeli oligarchák számláira folyatták át. A donorországok politikusai pedig napi politikai előnyökért aprópénzre váltják Magyarország és Európa távolabbi jövőjét. Elfordítják fejüket, széttárják kezüket, kínosan mosolyogva magyarázkodnak, ahelyett hogy saját adófizető polgáraik pénzét és Európa jövőjét szem előtt tartva szigorúan számon kérnék a mil­­liár­­dok sorsát.

1947-ben természetesen más volt a világpolitikai helyzet, más volt a közhangulat, mint napjainkban. A második világháború katasztrofális pusztítása után mindenki egy jobb, tisztességesebb világra vágyott. Nyilván a Marshall-segélyből is sok pénzt loptak el, használtak fel tisztességtelenül, és jó néhányan lehettek, akik ebből gazdagodtak meg. Azt azonban – szemben a hazai elittel – egyetlen kedvezményezett ország politikai és gazdasági vezetői sem tévesztették szem elől, hogy vagy a segélyből sikerül újjáépíteniük hazájukat, vagy végleg elsüllyed országuk és vele együtt ők is. Az Egyesült Államok politikai elitje pedig tisztában volt azzal, hogy ha – kicsinyes egyéni politikai és gazdasági érdekeiket félretéve – nem tartják rajta szigorúan a szemüket azon, hogy a támogatást arra használják, amire szánták, akkor azzal nemcsak Európa, hanem Amerika gazdasági jövőjét is kockára teszik.