Vásárhelyi Mária: Dózsa (László) országa
Az a tény, hogy az 1956-os forradalomról szóló emlékév főszereplője a notórius hazudozó, egyszerre sírni- és nevetnivalóan szánalmas Dózsa László színész lett, megbízhatóbb lelet az ország mentális és morális állapotáról, mint bármilyen mérőszámokkal alátámasztott, szakszerű diagnózis. Az emlékév, amelyre alsó hangon legalább 15 milliárdot költött el a kormány, kizárólag a körülötte habzó botrányok okán keltette fel a közérdeklődést, és ezek közül is kiemelkedett a saját állítása szerint legalább háromszor hősi halált halt Dózsa László története.
Számos interjúmozaikból áll össze a színész pszichotrillerbe illő életútja, amelyben Háry János, Münchhausen báró, Sam Small, valamint a törökök által „sós vízbe tett, onnan is kivett, kerék alá tett, onnan is kivett” katicabogár története fonódik össze. Elmondása szerint 1956 októberében, 14 évesen Csepel bombázása idején (sic) elfogták, falhoz állították, szitává lőtték, majd a biztonság kedvéért még egy gránátot is rádobtak. Ezt követően kórházba, majd az ÁVH kezére került, az elvetemült smasszerek addig rugdosták, amíg mindkét hallócsontja eltört, agya telement csontszilánkokkal, és a klinikai halál állapotába került. Ezután tömegsírba dobták, ahol forró mésszel leöntötték, ám egy jólelkű sírásó kimentette.
E képtelenebbnél képtelenebb történetek, amelyek egy részét könyvben is megírta, és több állami kitüntetésre is érdemessé tették őt, önmagukban még nem verték volna ki a biztosítékot, a botrány akkor tört ki, amikor az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulójára rendezett megemlékezés sorozatarcának jelentkezett. Ám mivel saját fényképpel nem tudta dokumentálni forradalmár múltját, a nemzetközi sajtóban a pesti srácok ikonikus alakjává vált Pruck Pál Life magazinban megjelent arcképéről állította, hogy azon ő látható. A forgalmas köztereket elárasztotta a Pruck Pálról készült kép, amelyeken Dózsa László neve szerepelt. Dózsa pechjére azonban Pruck gyermekei itt élnek Magyarországon, és mivel nem akarták tudomásul venni apjuk képének elorzását, panasszal fordultak az eseménysorozatot szervező Terror Háza Múzeum vezetőihez. Ezt követően azonban nem az történt, hogy az intézmény igazgatója tévedésüket elismerve megkövette volna az érintett leszármazottait, hanem jól bevált fideszes szokás szerint elkezdődött a sértettek és a tanúk elleni gyűlöletkampány szítása. Először Pruck Pált próbálták holtában is megalázni és lejáratni; a Terror Háza igazgatónője köztörvényes bűnözőnek, hazudozónak, a kommunista rendszer kiszolgálójának nevezte nyilvánosan, az ügyében felszólamló gyermekeit ugyancsak hazugsággal vádolták, és kétségbe vonták, hogy képesek felismerni saját apjukat. A fénykép azonosítására felkért történészeket – akik egytől egyig Pruck gyermekeinek állítását igazolták – megpróbálták megfélemlíteni, majd adminisztratív eszközökkel léptek fel ellenük. Végül az ügy bíróságra került, ahol a Terror Háza hivatalos szakfordítást akart kérni a Life magazinban megjelent kétmondatos képaláírásról, talán abban bízva, hogy Pruck Pál magyarra fordítva Dózsa László lesz, és egy rendkívül költséges számítógépes arcfelismerő program alkalmazását követelték, hogy bizonyítsák a bizonyíthatatlant. A per jelenleg is tart.
A botrányról botrányra bukdácsoló, a forradalom emlékét ócska cirkuszi mutatvánnyá züllesztő emlékév elmúlt, valójában a legjobb lenne elfelejteni. Ezt a történetet is csak azért érdemes felidézni, mert miközben Dózsa László nevétől és konfabulációitól volt hangos a nyilvánosság az elmúlt évben, arról mind ez idáig egyetlen szó sem esett, hogy a Nagy Imre-per öt kivégzett mártírja közül négyen – Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József – éppen száz éve születtek. Ezek a hazafiak egy szabad és független Magyarországért vállalták a mártíromságot, áldozták fel életüket. A számomra már gyermekkoromban valóságos legendává vált, rettenthetetlenül bátor Szilágyi József így fogalmazta meg vérbírái előtt, a halál árnyékában közös ars poeticájukat: „…ha októbernek nincs más jelentősége, nincs más eredménye, csak annyi, hogy megmutatta, hogy a magyar nép, Rákóczi, Kossuth, Petőfi népe a zsarnokságnak a szocialista mezbe öltöztetett válfaját sem hajlandó eltűrni, hanem szabadságáért és hazája függetlenségéért hajlandó felkelni és életét áldozni, már ez is óriási, véleményem szerint történelmi jelentőségű dolog”.
Születésük centenáriumán ezeknek a mártíroknak annyi sem jutott, hogy a 15 milliárdból egy szál virág kerüljön a sírjukra. Emléküket nemcsak a jobboldal, hanem a gyökértelen magyarországi baloldal sem őrzi. Ez az ország közös szégyene.
Magyarországon ma a forradalom hivatalos emlékezetét Dózsa László, Leslie Mandoki és Desmond Child másodlagos frissességű, halszagú dala jelképezi.
