Tamás Ervin: Na és

2017. szeptember 25. 07:54 - szerző: Tamás Ervin

Martonyi János összeomlott, amikor közölték vele, hogy a baltás gyilkost kiadták Azerbajdzsánnak. Vagy a vállát rándította? Remegő kézzel a telefonjáért kapott? Esetleg régóta sejtette-érezte, hogy fogy a levegő körülötte, új a darab, új a szerep, amelyhez ő már nem passzol? Hol érte a hír? Érettségi találkozón, Szegeden, ahonnan mobiljával órákra a folyosóra szorult? Külföldön, diplomaták társaságában? Otthon, papucsban? Rettenetes lehetett, vagy az évek alatt a kitinpáncél jóval nagyobbra nő annál, mint hogy egy ekkora csúfság lyukat üssön rajta?

Ne legyünk naivak, sok mindent el kell viselnie egy politikusnak ahhoz, hogy a magaslatokig kapaszkodjon, s még többet, hogy meg is maradjon,

a lefelé tartó pályaív kezdetekor pedig nem tanácsosak a hirtelen mozdulatok. Bizonyára nehéz kiszámítani, hogy mikor elég. Mikor kell nem a székről, pusztán a rangról lefordulni. Mindenki mást és máskor érez, mindenki mással áltatja magát – legtöbbször azzal, hogy környezete képes megkülönböztetni őt a többiektől akkor is, ha ki sem látszik a masszából. Különben is, a szűkebb körben ejtett néhány megjegyzés, fél mondat egy interjúból, kiszólás egy előadásból a beavatottak számára jelzi azt a leheletfinom elhatárolódást, ami majd adott esetben rehabilitálhatja a keményebb kiállás hiányát.

Fotó: MTI/AP/Aziz Karimov

Már csak azért is, mert a kollégák többsége hasonló cipőben jár. Bírják és kibírják, ahogy távolodnak önmaguktól, eszményeiktől, ahogy sorban adják fel azokat a normákat, amelyekhez tartani akarták magukat, amelyeket zsinórmértékként határoztak meg érvényesülésük küszöbén. Kacskaringós út vezet az arcvesztéshez, sokszor csak a végállomás leltáránál lesz szembetűnő a különbség – onnan nézve válik brutálissá. A folyamat szakaszai is csak utólag regisztrálhatók, hiszen mentőkörülmények serege simítja elfogadhatóvá a lépéseket. A kiábrándultságtól hosszú út vezet a szakításig, gyakorta előzi meg ezt a leváltás.

A hatalomtól távolabb, a túlsó parton persze kevesebb az empátia és nagyobb, kérlelhetetlenebb a szigor, különösen azokkal szemben, akik szakmájukban vitték valamire, s ebből a presztízsből és egzisztenciából teli zsákból megy a termény pocsékba. Sokak számára felfoghatatlan, hogy a politikába keveredett pályatársakat

miféle plusz rang, befolyás, pénz, társaság vonzza mágnesként különböző hitványságokba, megalkuvásokba, mi ragasztja bele őket oly erősen a különböző bársonyszékekbe, hogy józan ítélőképességüket, tartásukat eltemetve teljes gőzzel képviseljék a képviselhetetlent.

A túlcsorduló becsvágy? Talán félnek a kiközösítéstől, a politikai magánytól, bársonyszékük észrevétlenül ringlispíllé alakul, ahonnét menet közben nincs kiszállás? Vajon a tekintélyes szakmai múlttal bíró Trócsányi vagy Palkovics úr árnyalja-e széttárt karral a mikrofonok előtti sánta kinyilatkozatásait egykori kollégáinak? Vagy azok tárják szét csodálkozva karjukat, hogy nem értik a változást? Be lehet-e küldetéstudattal tömni a hit, a meggyőződés és a tettek között keletkező hézagokat? Akit érint, nyugtázza, de a politikai udvarért való áldozatának tudja be? Amely transzformálható egészen a nemzetért viselt felelősségig? Az „ógörög” sztereotip kibúvó persze ma is kéznél van: ha nem én volnék itt, rosszabb ülne a helyemre. Ő joviális se volna. Nálam a radír csak tisztázásra való, nem megsemmisítésre. Tartsatok becsben.

Tényleg. A rapid megoldások világában ez maga a szuverenitás. Mondogatjuk is, hogy „azért ő más… hozzá menj”. Holott.

A fiatalabbak szenvtelenül ugorják át az eléjük kerülő kelepcéket, hiszen előttük a beláthatatlan karrier, a hatalom igézete.

A minap az ügyvédcsaládból származó tehetséges új frakcióvezető az igazságtétel elmaradását bírálva lelkesen taposott bele a gázba és néhai Göncz Árpádba.

Legyinthetett talán, amikor azzal szembesítették, hogy annak idején azóta megőszült párttársai is a törvényjavaslat ellen szavaztak.

Na és?

Na és. Kellettünk, itt vagyunk.