Tamás Ervin: Alelnökök – Németh Szilárd és Kubatov Gábor
Mi történik, ha egy hatalomban lévő párt alelnökéről kiderül, hogy verőembereket vesz igénybe bizonyos politikai célok elérése érdekében? Semmi. Hiszen nem is verekedtek. Benézhettünk a rezsim paravánja mögé, egy sértődött, nagydarab, kopasz ember beszélt is a bevethetőség kulisszatitkairól, de úgy ment el emellett a közvélemény, mint ahogy a gyorsvonat a feltételes megállókon át, sebességcsökkentés nélkül. Korábban a választási iroda előcsarnokában lezajlott tumultuózus jelenet, amely a hétvégi boltzár elleni népszavazási beadvány időbeni leadását akadályozta meg, élőben mutatta, hogy kell az ilyesmit csinálni. Na, azt is a morgást követően színes-szélesvásznú közöny fogadta, visszavonták a boltzárat, a nagyközönség pedig megelégedett ennyivel.
Voltak ugyan nagy ívű publicisztikák, amelyek továbbgondolták a történteket, analógiákról értekeztek, de az egész, mint ahogy évek óta semmi, nem emelkedett olyan szintre, amely nehezen helyrehozható zárlatot okozhatott volna a hatalomgyakorlásban. Talán még biztosítékcserére sincs szükség, ami érthetetlen, mert nem lehetne ilyen magasan az ingerküszöb, ám mindig kiderül, hogy de, lehet. Vannak, akik elmagyarázzák nekünk, hogy ezeket a durva beavatkozásokat is legitimálja a honpolgár szavazata, így a súlyos normaszegés lassacskán átevickél az ügyesség kategóriájába, nincs kikényszerített vizsgálat, felelősségre vonás, maximum egy semmitmondó közlemény a nyomozás megszüntetéséről. Szegény megtért kopasz is jobban tette volna, ha monológ helyett újabb szolgálatra jelentkezik, mert így nem jutalom, hanem kiközösítés vár rá. Amiről beszélt, úgy esett a földre, mint morzsa az asztalról.
Boncolgathatjuk napestig a választási eredményeket, a lényeg azonban az, hogy a választók alig-alig büntettek meg valakit, sorra szavazták a T. Házba a leggázosabb alakokat. Nem érdekel, hogy ebben mennyi részük van a trükköknek, a nyilvánosság kisajátításának, a manipulációnak vagy a mozgósításnak, de bizarr, hogy végül a miniszterelnök rostáján esik ki néhány azok közül, akiknek már nekünk kellett volna elégtelent adnunk. Így viszonylagossá válik minden, mert jól látható, hogy Orbán Viktor nem annyira erkölcsi felháborodásában válik meg valakitől, nem a morális kopás leltára, hanem az aktuális felhasználhatósági mutató, esetleg valamicske önállóság felmutatása volt a döntő szempont a szelekcióban. A pártcsalád krémjéhez sokféleképpen lehet tartozni, s nyugodtan elmondható, hogy ebben a körben bőven találni végtelenül, már-már a gerinctelenségig lojális, de tehetséges embereket, akikbe, és ez ebben a kunszt, beleég a fölmondott lecke, nem okvetlenül cinikusak, hiszik is már, amit mondanak.
Csakhogy ebbe a körbe az utóbbi években olyanok is bekerültek, akiknek teljesítménye más miatt honorálandó. Németh Szilárdnak el kellett engedni a kezét, mert szolgálatteljesítés közben már-már agyhalott lett, ugyanakkor ez röpítette az alelnökségig. Kiderült, hogy azon kevesek közé tartozott, akik szűkebb környezetükben is amortizálták magukat, az „ide lőjetek!” hetyke butasága újra megbosszulta magát, holott őt arra alkalmazták, hogy zónaételes asztaloknál muzsikáljon. Közlési vágya már odáig terjedt, hogy a Facebookon panaszolta, pár óráig kihagyott a Matávnetje.
A másik alapembert, Kubatov Gábort nem fenyegeti ilyen veszély. Ő lépésről lépésre küzdötte föl magát a logisztika fejedelmévé, a szervezet és a szervezés szürke eminenciása lett. Speciális rendfenntartó, aki az általa favorizált rend érdekében nem válogat az eszközökben. Szavazatszerző és -megtartó, aktivisták csapatmozgásait irányító főtiszt. Drukkerek barátja és ellensége, ahogy a helyzet kívánja. Nagy titkok tudója, s ha a zárt műhelye ajtaján át kiszűrődik is valami leleplezésféle, amelynek nyomán szörnyű részletek derülhetnének ki magáról a birtokában lévő rendszerről, adattömegről, az asszisztencia és a főnökség azonnal összekapaszkodik, és képes az ügyet elaltatni, levenni a napirendről. S persze azonnal visszatámadni is. A pártigazgató kényes munkákért felelős, fegyelmezett és strapabíró, ritkán nyilatkozik, megrág minden mondatot, esze ágában sincs a politikai belharcok gladiátoraként föllépni. Talán éppen ezért kapta meg az elnöki posztot egy olyan klubnál, mint az FTC.
A rezidencia, amelyet a Hvg.hu cikke szerint Soroksáron magának épített, olyan, mint ő. Elhiszem, hogy a nagyság, a ráfordított összeg nem minden porcikája adatolható, a megjelent cikkre kiadott pökhendi közlemény szintén sebekkel, logikai bakugrásokkal teli. A birodalomról készült fotó azonban árulkodóbb, mint a tulajdoni lap vagy az, hogy mikor aszfaltozták az épületekhez vezető utat. A magas kerítést a módosabbaknál már megszokhattuk, az akár a magamutogatás tárgya is lehet. De az utcára néző, végig ablaktalan felület azt közli a járókelővel, hogy nincs bámészkodás, nincs beköszöngetés, a tulajdonos nem kér belőled, bezárkózik, magába fordul, akár az ország. Nem egyszerűen az idegenektől védenek a végtelen falak, az erődítményjellegű építkezés inkább a bizalmatlanság, a rejtőzködés jele. Persze elképzelhető, hogy elsősorban a biztonságot tartja szem előtt lakója, bár azt gondolná az ember, hogy aki egy-egy ügyben annyi kopaszt képes mozgósítani, mint ő, annak felesleges félnie. A nyilvánosan túltoló Németh Szilárdokból bőven van felhozatal, de a fal mögötti Kubatov-típus ritka, mint a fehér holló. Ideális háttérember, aki néha akaratán kívül is képes látványos megoldásokra. Meg kell becsülni. Belülről pedig biztosan nagyon is lakályos az a kégli.
