Szalai Kálmán: Antiszemitizmus, szellemi mosdatlanság

2017. december 30. 08:20

Nem tudhatom, hogy mások számára örömteli-e az elhullott állat látványa. Azt sem, hogy az állat tetemébe üzenetet írni örömszerző tevékenység-e. Magam szívesen fogyasztok állati eredetű termékeket, de ennek van némi önértékű tiszteletteljessége, ha úgy tetszik, becsülöm a leölt táplálékforrást. Ennek a tiszteletnek van tán némi köze a zsidósághoz, de az bizonyos, hogy a tiszteletlenségnek nincsen semmi köze az antiszemitizmushoz. Pócs János fideszes parlamenti képviselő posztjai kapcsán erről bizonyosan szót ejthetünk. Bejegyzései azonban más irányú vitákat robbantottak ki, ezért az antiszemitizmus ügyével hivatásként foglalkozóként, a Tett és Védelem Alapítvány titkáraként néhány alapvetést újra tisztázni szeretnék.

Igen könnyű valamit antiszemita cselekménynek, antiszemita felhangú megnyilatkozásnak tekinteni. Érzékenységeink, észleléseink vélt és valódi szándékokat mosnak össze bizonyos rossz történeti tapasztalatokból, előítéletekből kifejlődő realitásérzékkel. A Tett és Védelem Alapítvány épp azzal a szándékkal jött létre 2012 novemberében Köves Slomó kezdeményezésére, Heisler András és Bodnár Dániel alapításában, hogy ezeket a sokszor szubjektív érzékelési tényezőket kiemeljük az egyéni benyomások összefüggésrendszeréből, legyen céljuk akár a bagatellizálás vagy a hiszterizálás. A mérésekben, az összevetésben, a tudományos kutatás eszközeiben hiszünk. Mindez keretrendszert teremt, amelyben – legyen bármilyen nehéz is, de – definiálni lehet az antiszemita cselekményt. A belső késztetésekről szinte lehetetlen kijegecesedett állításokat tenni, így arról is, van-e antiszemita indíttatása egy-egy cselekedetnek, annak például, ha valaki kétértelmű mondatot perzsel egy állat tetemébe, vagy azt szellemesnek hívén fotón terjeszti.

Ezzel egyenértékűen fontos és elemzésre érdemes kérdés, hogy a zsidó közösségnek, a zsidóság képviseleti szerveinek, közösségi képződményeinek vagy egyházi entitásainak, általában véve az etnikai vallási, felekezeti vagy életforma-kisebbségeknek mikor kell az adott jelenség kapcsán a nyilvánosságban véleményt kifejteni. A zsidó közösségben – az EMIH és a TEV közös definíciós kísérletei nyomán – azt tartjuk irányadónak, hogy ezt akkor érdemes megtenni, ha nem szándékokkal és motívumokkal kapcsolatos feltételezésről, hanem biztos és cáfolhatatlan tudásról van szó. Ez azért fontos, mert ha az egyéb, csak percepciókon alapuló – még ha ezek a történelmi tapasztalatokra alapozva egyértelműnek tűnnek is – késztetéseket tesszük szóvá, akkor azok csak ráhúzzák a közösségekre az előítélet épp adott sémáját; ezektől pedig így sosem lehet szabadulni.

A Pócs-ügy és a hasonló esetek kapcsán sokszor úgy tűnik, mintha egy, a nyilvánosság ingerküszöbét elérő ízléstelenség, bunkóság, tahóság, szemérmetlenség, szellemi mosdatlanság csak és kizárólag akkor válhatna nyilvános kritika tárgyává, ha annak konkrét gyűlölet-, ezen belül is leginkább antiszemita motivációja lenne. De ez így semmiképp sem jó. Egy, az immunháztartását egészséges állapotban tartó társadalomnak a közszereplők tahóságát éppúgy el kell(ene) ítélnie eleve a tahósága okán, ha úgy tetszik, automatizmusként, mint tennie kéne azt antiszemiták, romagyűlölők, családi erőszaktevők esetén. Pócs Jánost nem azért kell kínos figurának tartani, mert antiszemita provokációt követett el, hiszen nincs biztos tudásunk arról, hogy az motiválta-e a tettét, hanem azért, mert amit tett, az végtelenül közönséges.