Sarajevo

A válogatás minden tekintetben szerencsés: vannak benne klasszikus sikerfilmek (Egri csillagok), filmművészeti remeklések (Szegénylegények), gyermekfilmek (Vuk) és olyan filmtörténeti csemegék, mint Jókai Mór Aranyember című regényének három különböző adaptációja 1918-ból, 1936-ból és 1962-ből. Ideológiai elfogultságtól mentesen egymás mellé került a Tanácsköztársaság összes filmhíradója, Fábry Zoltán 1965-ös, meglepően őszinte filmje az ötvenes évekről (Húsz óra) és az első Orbán-éra kirakatfilmje, A Hídember.

A Café Moszkva 1935-ben készült, és a maga idejében még az Egyesült Államokba is eljutott. Egyes filmtörténészek úgy tartják, hogy talán Kertész Mihálynak (Michael Curtiz) is ez adta az ihletet a Casablanca megrendezéséhez. A film az első világháború idején, az orosz fronton játszódik. A magyar csapatok elfoglalnak egy ukrán városkát, ahonnan az orosz tábornok felesége nem tud időben kimenekülni, ezért a Café Moszkva nevű kávéházban énekesnőként lép fel. Egy snájdig magyar katonatisztet próbál megkörnyékezni, hogy az átsegítse a front másik oldalára. A szerelmi szál is érdekes, nagyjából mentes a sematizmustól, de még érdekesebb a háború és a megszállás hétköznapjainak reális megidézése. A megszálló csapatok egymást váltják, a civilek megpróbálnak alkalmazkodni az éppen aktuális urakhoz, a Café Moszkvában pedig a kasszírnő és a lányok a mindenkori győztes tisztjeit rajongják körül. A filmet Székely István rendezte, aki 1938-ban a zsidótörvények elől az Egyesült Államokba emigrált. Halála előtt még hazatért megrendezni az 1973-as Lila ákác című magyar filmet. A Café Moszkva főszerepeiben olyan színészóriásokat láthatunk, mint Tőkés Anna, Kiss Manyi és Csortos Gyula. Politikai pikantériának is nevezhető, hogy a fasiszta Színészkamara két későbbi vezetője, Kiss Ferenc és Vértess Lajos is hálás szerepeket kapott az ideológiájuk miatt pár év múlva elüldözött rendezőtől. A film mentes mindenféle nacionalizmustól, az orosz katonákat is emberi lényekként ábrázolja, egyénként jó vagy rossz tulajdonságokkal.

Az 1940-ben forgatott Sarajevo (ezzel a helyesírással) szintén az első világháborúban játszódik, de a Café Moszkvánál sokkal hitelesebben adja vissza a háború embertelen valóságát, a hétköznapi emberek kiszolgáltatottságát és a mesterségesen gerjesztett gyűlöletet az eredendően békés népek között. A Sarajevo enyhe túlzással remekműnek is nevezhető, kétségkívül a két világháború közti magyar filmgyártás egyik legkiválóbb alkotása. Érthetetlen, hogy miért merült feledésbe, és csak remélni lehet, hogy a mostani újrafelfedezésével visszakerül a köztudatba.

A sztori 1914 júniusában kezdődik, amikor egy fiatal magyar tiszt Ferenc Ferdinánd kíséretében Szarajevóba utazik. A menyasszonya pedig a közeli Ilidzában pihen, ami – ugyan ki emlékszik rá ma? – valaha az Osztrák–Magyar Monarchia kedvenc fürdőhelye volt. A film első képsorai a trónörökösi pár látogatását köszöntő díszpoharak gyári csiszolását mutatják. A csiszolás fülsértő hangja nemcsak a történelmi kataklizmát, hanem a főszereplők egyéni tragédiáját is megelőlegezi. A fiatal nő, aki igazából sohasem szerette az őt gyerekkora óta nevelő, gyámolító tisztet, szerelmes lesz egy orosz festőbe, aki szintén a gyógyfürdőben pihen. A magyar tiszt meghívja menyasszonyát a trónörökösi pár bevonulásra, de a nő inkább a fürdőhelyen marad a szerelmével. Amikor pedig este megérkezik a vőlegénye, a merényletről mit sem tudva azt hazudja, hogy ő is részt vett az ünnepségen. „Nagyon szép volt”, mondja a merénylet helyszínéről meredt arccal visszatérő vőlegényének, aki ezt a hazugságot hallva azonnal szakít vele.

A fiatal nő, Éva nem sokat habozik, követi Boriszt annak oroszországi (azaz ukrajnai) kastélyába. A kissé csehovi hangulatú család központja egy erős akaratú nagymama, aki kemény kézzel tartja rendben az ingyenélő rokonokat, a cselédséget, a különböző bátyuskákat és vándor koldusokat. De hamarosan kitör a háború, Borisznak be kell vonulnia a cári hadseregbe. Éva pedig hirtelen egy ellenséges ország állampolgárává válik az orosz birodalomban. A nagymama közbenjárása miatt nem internálják, de a falu határát nem lépheti át. Ez jó alkalmat ad arra, hogy sétái ürügyén a film megjelenítse a szép, hófödte hegyeket, mintegy az emberi nyomorúság és gyűlölködés ellenpontjaként. A helyi oroszok többsége a háborús propaganda hatására a magyar nő ellen fordul, de őszinte segítői is akadnak. Nagyon erős a film pacifista üzenete: az egymással harcban állók alapvetően rendes emberek, csak a háborús propaganda vadítja el őket. A korabeli filmekkel szemben ebben nincs happy end. Éva Boriszt szereti, az is őt, de az orosz tiszt belátja, hogy Éva nem lenne boldog az ellenséges közegben, ezért foglyul esett vőlegényével együtt átsegíti a fronton a magyar oldalra.

A film abban a rövid időszakban készült, amikor 1939 és 1941 között, a Molotov–Ribbentrop-paktum „melléktermékeként” Horthy Magyarországa normalizálta a kapcsolatait a Szovjetunióval. Ezért az oroszok nem gyűlöletes ellenségként, hanem hozzánk hasonló, esendő, hol jó, hol rossz emberekként jelennek meg benne. A film egyik jelenete egy oroszországi magyar hadifogolytáborban játszódik. Különös belegondolni, hogy két-három év múlva a film nézői közül is akadhattak olyan fiatal férfiak, akik a szovjet frontra kerülve maguk is hadifoglyok lettek. A történelemszemlélet relativitását mutatja az a jelenet, amelyben Borisz egyik nőrokona elmondja Évának, hogy az ő nagyapja 1849-ben Magyarországon esett el. „A szabadságharc alatt”, vágja rá ösztönösen is Éva. „Ti úgy mondjátok”, feleli ellenségesen az orosz nő.

A filmet Ráthonyi Ákos rendezte, aki 1947-től Nyugaton élt és dolgozott. Forgatókönyvét Radványi Géza írta Szatmári Jenővel együtt. Radványi Géza Márai Sándor öccse és az Évát alakító Tasnády Fekete Mária férje volt, és a második világháború után ő rendezte a Valahol Európában című, valóban világhírű remekművet. Radványi nem tudott választani az emigráció és a hazatérés között. 1948-ben még megkapta a Kossuth-díjat, aztán emigrált, de a hetvenes években már ismét hazánkban forgatott. Hevesen antikommunista bátyja nagy bosszúságára.

Az orosz Borisz szerepét Timár József alakítja. A Jávor Pál-féle sematikus figuráknál sokkal árnyaltabban, igazi drámai erővel jeleníti meg a szerelmes művészembert, akit a háború önkénye katonatisztté és boldogtalan férfivá kényszerít. Timár József a Nemzeti Színház megbecsült, Kossuth-díjas tagjaként halt meg fiatalon, 1960-ban. Hosszabb, de szomorúan végződő élet jutott Tasnády Fekete Máriának. Fiatalon Miss Hungarynek választották, Radványi Géza feleségeként nagyszerű szerepekben tündökölt. Az emigrációban szétváltak egymástól, az egykori csodaszép színésznő a Szabad Európa Rádió bemondónője lett. Láncdohányossá vált, bipoláris depresszióban szenvedett, szegényen és magányosan, egy németországi idősek otthonában hunyt el nyolcvankilenc éves korában. / Hegyi Gyula