Az orosz elnökválasztás fő kérdése: mi lesz hat év múlva?
A vasárnapi elnökválasztás nem hozott meglepetést. A szavazásra jogosultak kétharmada járult az urnákhoz, és több mint háromnegyedük az eddigi államfőre adta voksát, aki így további hat évig állhat az ország élén. A részvételi arány valamivel kisebb, a Vlagyimir Putyinra szavazók száma pedig még sokkal magasabb is volt, mint az előző választáskor.
Az elnökkel szemben induló „puha” jelöltek, a kommunista milliomos Vlagyimir Grugyinyin, a magát liberális demokratának mondó (valójában szélsőségesen jobboldali és nacionalista) párt vezére, Vlagyimir Zsirinovszkij, a tévéceleb (amúgy Putyin szentpétervári mentorának, politikusi karrierje elindítójának lánya) Kszenyija Szobcsak és a többiek még csak megszorítani sem tudták a pártonkívüliként induló Putyint. Erre ugyan valószínűleg tényleges, kemény ellenfele, Alekszej Navalnij sem lett volna képes, őt azonban biztos, ami biztos, még indulni sem engedték a hatóságok. Különféle felmérések azt mutatták, hogy egyes rétegekben, például a nagyvárosok lakói körében az elmúlt hetekben-hónapokban csökkent ugyan az 1990 óta regnáló államfő népszerűsége, ez azonban érdemben nem befolyásolta a választás kimenetelét. Putyinnak különben is csak az volt a fontos, hogy ötven százalékot meghaladó szavazatarányával szükségtelenné tegyen egy második fordulót, ugyanakkor, hogy a rá leadott voksok aránya ne érje el a szovjet időkben vagy a mai észak-koreai gyakorlatban megszokott 98-99 százalékot.
Az orosz választók többsége a régi-új elnök aktívumában tartja számon, hogy amióta ő ül a Kremlben, helyreállt az országnak a jelcini időkben olyannyira hiányolt stabilitása, és bár nagy visszaesésekkel, de 1990-hez képest feltétlenül jelentősen emelkedtek a bérek és a nyugdíjak. Eltűntek az olyan belső neuralgikus gócok, mint például Csecsenföld lakóinak a központi hatalom elleni fegyveres harca. Amit a külföld tekintélyes része Putyin szégyenének tart, tehát a Krím bekebelezését, a kelet-ukrajnai szakadárok támogatását, az Oroszország szuperhatalmi státusának helyreállítására irányuló próbálkozásokat akár a hidegháború felújulása árán is, azt az orosz lakosság számottevő része pozitívan értékeli és támogatja. Az ezek miatt meghozott nyugati szankciók, a külföld Putyin rendszerét érő erős kritikája az ostromlott vár szindrómáját erősítették az oroszokban, és éppenséggel az elnök malmára hajtották a vizet.
Mi várható vajon Oroszországban Putyin most következő hatéves mandátuma idején? Elvben mindenki számára nyilvánvaló, hogy az orosz gazdaságnak a tényleges lehetőségekkel lépést tartó fejlesztése, a lakosság életszínvonala nem függhet a kőolaj és a földgáz hektikusan változó világpiaci árától, ám a következtetések levonása, az égetően szükséges gazdasági reformok megvalósítása továbbra is várat magára. A kérdés talán legkiválóbb szakértője, Alekszej Kudrin volt pénzügyminiszter azt ajánlotta Putyin elnöknek, hogy csökkentsék az állam szerepét a gazdaságban, növeljék a beruházásokat az oktatásba és az „emberi tőkébe”, a technológiához való hozzájutás és a kereskedelem fejlesztése érdekében javítsák a kapcsolatokat a Nyugattal, emeljék fel a nyugdíjkorhatárt. A jelek szerint azonban mindennek éppen az ellenkezője történik. „Az autoritárius állam modernizálására irányuló törekvések Oroszországban mind megbuktak, és így lesz ez most is” – fejtette ki Andrej Kolesznyikov, a Moszkvai Carnegie Központ programvezetője. Az amerikai haderővel való erőltetett vagy legalább azt megközelítő paritásra törekvő fegyverkezés óhatatlanul is óriási összegeket von el a súlyos gondokkal küzdő oktatástól és egészségügytől.
A hatalommal szorosan összefonódó oligarchák mindent átszövő korrupciója és elkényelmesedése („minek fejleszteni, beruházni, amikor anélkül is jelentős a profit?”) értelemszerűen gátolja a gazdaság megújulását. A mostani elnökválasztást megelőző hónapokban Putyin látszólag erélyesen fellépett a korrupció ellen, hiszen súlyos fegyházbüntetésre ítélték a kenőpénzt elfogadó Alekszej Uljukajev gazdaságfejlesztési minisztert, leváltottak egy sor kormányzót, de csak a személyek változtak, a jelenség megmaradt. Állítólag maga Putyin elnök és Dmitrij Medvegyev miniszterelnök is több milliárd dolláros vagyont harácsolt össze. Ezért nevezi Masa Gesszen, az orosz születésű amerikai publicista maffiaállamnak Oroszországot.
Nyikita Hruscsov miniszterelnök a hatvanas években az egy főre jutó amerikai termelés utolérésének, sőt túlszárnyalásának egyébként teljesen irreális programját hirdette meg. Ha ma hasonló célt tűzne ki, a Kremlnek arra kellene vennie az irányt, hogy az orosz állampolgárok átlagos fizetése, nyugdíja legalább a portugálokéhoz hasonló legyen. Ám a tendenciákat tekintve a most következő hat évben ez sem tűnik valószínűnek, jóllehet választási programjában az államfő a szegénység csökkentését is kilátásba helyezte.
Amikor Putyin most elnyert újabb hatéves mandátuma 2024-ben lejár, az elnök elmondhatja majd magáról, hogy Sztálin után, de Brezsnyevet megelőzve ő az elmúlt száz év legtovább kormányzó orosz vezetője. A sokáig szibériai lágerben aszalt hajdani oligarcha, a ma Nyugaton élő Mihail Hodorkovszkij ugyan csupán két-négy évet ad Putyinnak az elnöki székben, ami csak lemondása vagy a hatalomból való erőszakos eltávolítása esetén történhet meg, a politológusok inkább azt latolgatják, mi lesz 2024-ben. A hatályos orosz alkotmány szerint ugyanis egy személy egymás után csak kétszer töltheti be az államfői posztot.
A lehetséges variációk: 1. Mostani mandátumának lejárta után az akkor hetvenkettedik évében járó és bizonyára változatlanul jó egészségnek örvendő Putyin valóban visszavonul. 2. Visszavonul, de csak látszólag, és érdemben továbbra is ő irányítja az országot. 3. Mint egyszer már tette, amikor két elnöki mandátum között négy évig a bábja, Dmitrij Medvegyev töltötte be az elnöki posztot, ő pedig miniszterelnök, formailag csak a második ember volt, megint kijátssza, megkerüli majd az alkotmány idevágó passzusát. 4. A kínai elnökhöz, Hszi Csin-pinghez hasonlóan keresztülviszi az alkotmány korlátozó cikkelyének eltörlését.
Erre az összetett kérdésre a közvélemény alighanem csak hat év múlva kapja meg a választ. Csakhogy ma még senki sem tudja, hogyan gondolkodik majd 2024-ben a mai húszasok-harmincasok nemzedéke, megváltozik-e gyökeresen, és ha igen, hogyan változik meg addigra az orosz közvélemény és – ami szintén nem közömbös – a nemzetközi erőegyensúly.
