Pótcselekvéstől önfelmentésig – Az álellenzékiség ötven árnyalata

2018. május 4. 11:24 - szerző: Pungor András

− Nem csodálkozhatunk azon, hogy nyert a Fidesz a választásokon, volt ugyanis mesternarratívájuk: jobban éltek, és megvédünk titeket a migránsoktól. Ehhez hasonló központi történetet nem látunk egyetlen ellenzéki pártnál sem – mondja Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital ügyvezető igazgatója. Ráadásul szerinte az ellenzéki politikusok érdemben a mai napig nem látták be, hogy nem voltak képesek elég pluszszavazatot gyűjteni, ráadásul a hatékony koordinációra is képtelenek voltak.

− „A kis különbségek nárcizmusa” és a politikai önzés akadálya volt a politikai építkezésnek és a minimális együttműködésnek egyaránt.

Ami most zajlik, az pótcselekvés. Önmentegető, önfelmentő narratívákat keres magának az ellenzék.

Ilyen például az, amikor azt állítják, elcsalták a választásokat. De látszatcselekvés az is, hogy arról tárgyalnak, miképp folytassák a parlamenti munkát. Minek egyeztetnek erről? Hiszen kétharmaddal nyert a Fidesz, nincs sok mozgásterük – véli Krekó. De a játék része az is szerinte, hogy egyesek azt szajkózzák, nem kellene felvenni a mandátumot, másfelől belementek a bizottsági helyekről szóló egyeztetésekbe, és gyors megegyezésre jutottak.

László Róbert választási szakértő szerint nyolc éve nem képes szakítani az összefogásfétissel az ellenzék, és a friss nyilatkozatok sem különböznek a választás előttiektől.

− Ha ezen az úton haladnak tovább, már most borítékolható, hogy semmi nem fog változni – mondja. Szerinte a választókat egyáltalán nem foglalkoztató együttműködési stratégiák helyett időszerű lenne a kormányellenes erőknek azt kitalálniuk, mit tudnának nyújtani azon választópolgároknak, akik politikai értelemben tőlük fényévekre élik az életüket.

Ceglédi Zoltán politikai elemző állítja: az ellenzéknek, így en bloc nincs és nem is tud lenni tartalmi vitája Orbán Viktor politikájával. Az egyik ellenzéki párt ellenzi a felsőoktatási tandíjat, a másik inkább csak emberibbé tenné, az egyik kicsit, a másik nagyon egyetért a menekültellenes politikával, mindenki által vállalt egészségügyi reformot pedig ugyanúgy nem mernek ígérni, ahogy a Fidesz nem mert végrehajtani. Ceglédi szerint nincs olyan, hogy „közös ellenzéki tartalom”.

− Nem is lesz, nem is lehet – mondja. – A sokféle, egymást egyébként fenemód rühellő ellenzéki párt és politikus csak abban ért egyet, hogy ne Orbán Viktor legyen a miniszterelnök, és csak ennek technikai megvalósításáról, valójában saját ellenzéki túlélésükről tudnak és akarnak beszélni.

Fotó: Bazánth Ivola

Krekó szerint az ellenzéki erők folytatják saját pozícióharcukat.

− Amit látunk, az az álellenzékiség ötven árnyalata, hiszen a parlamenti és parlamenten kívüli pártokban is sok különböző irány van – mondja a szociálpszichológus. Szerinte nem látszanak azok az ellenzéki akciók, amelyek például a budapesti taxitarifák emelésekor emlékeztetik a szavazókat arra, hogy a hatalom nem az ő érdekeiket képviseli – miközben Budapest nyerhető lenne az ellenzéknek. De akkor sem emeli fel az ellenzék a szavát, amikor az Európa–Afrika-megállapodást, amely csökkentené a migrációs nyomást, megtorpedózza a magyar kormány. Krekó úgy látja, az orosz minta meghonosodása fenyeget: a putyini rendszer parlamentjében is ülnek ellenzéki pártok, csak éppen nem kellően függetlenek a kormánytól.

Pedig szerinte

a mostani helyzet jól kijelölné a szükséges ellenzéki cselekvés irányát: aktív, szerves építkezés, hogy megerősíthessék a vidéki bázist, de fontos feladat a budapesti szavazók megerősítése és mozgósítása is az önkormányzati választás előtt.

Az elvesztegetett elmúlt négy év után azonban ez most nehezebb lesz. És mintha az egymással való egyeztetés és egymás hibáztatása ismét eluralná az ellenzéki pártok közti vitákat.

− A választások utáni két nagy tüntetés arról szólt, hogy a demonstrálók politikai árváknak tekintik magukat. Az ellenzéki pártok elszakadtak az ellenzéki szavazóktól – teszi hozzá Krekó.

Vajon az ellenállás szajkózása, hálózatának, módszerének kiépítése elegendő lesz-e ahhoz, hogy a tüntetéseken összejött tábor egyben maradjon?

Ceglédi Zoltán nem érzékel ellenállást.

− Szabadtéri rendezvényeket látok, ahol beszédek hangzanak el, majd hazamennek az emberek – mondja. − Értem a mentális segítségnyújtó funkcióját a találkozóknak; kérdés persze, hogy így kell-e a gőzt kiereszteni, vagy a kürt helyett küldhetnénk a kerekekre is. De egyébként ez a társaság minek is maradna egyben? Tényleg azt gondoljuk, hogy Magyarország jövőjét az Orbánt egymás mellett állva szidó betyársereges szélsőjobboldali fickó meg a régi balos DK-s nénike összefogása virágoztatja fel? Mi ez a Hitler–Parizer-szövetség? Tényleg megint meg akarjuk úszni a tartalmi, tehát valódi politizálást? Ezen ment el a választás. Azt pedig pontosan tudom, milyen megélhetést biztosít a mozgalmárkodás egyeseknek, milyen kamu teljesítésigazolásokat kell a megfelelő helyen leadni „a hálózatépítésről”. Okkal tartózkodtam mindig ettől, ez így gazemberség. Most befelé kéne figyelni, saját közösségeket felépíteni, mindenkinek a hozzá hasonlókat feltalálni, és velük szót érteni. Ebből lesznek erős és releváns közösségek, amelyekkel tényleg változást lehet érni.

László Róbert szerint érdemes végignézni a kistelepüléseken készült videóriportokat: az emberek hálálkodnak az Erzsébet-utalványokért, illetve azért, hogy a Fidesz megvédi őket a migránsoktól. Évek óta evidens: amíg nem képesek az ellenzéki pártok elvégezni a terepmunkát, lényegtelen, hogyan próbálják egymás között újravagdosni ugyanazt a tortát.

− Bebizonyosodott, hogy a Fidesztől balra meglehetősen különböző gondolkodású emberek vannak, sosem fognak tudni egyetlen pártot támogatni – teszi hozzá László Róbert.

Ceglédi Zoltán szerint nincs egységes „vidék” sem. Debrecen és Csikéria nem vehető egy kalap alá csupán azért, mert mindkét település a Budapest pirossal áthúzva tábla után található.

− Önfelmentő hazugság lenne most botcsinálta Bartók Bélaként levonulniuk az újlipót demokratáknak falura, népi motívumot gyűjteni. Előbb talán ott próbálkozzanak, ahol több dolguk és esélyük lenne: egyetemvárosokban, megyeszékhelyeken és bizony, még Budapesten is sok a teendő. És igen, lehet másként beszélni, de fontosabb, hogy kinek és mit mondok. Oszkó Péterrel készített a G7 egy kiváló podcastinterjút, ahol az egykori válságkezelő miniszter becsülendő őszinteséggel elmondja, hogy persze ellenzéki pártra szavazott, de fogalma se volt, milyen gazdaságpolitikát folytatna ez a csapat, ha nyerne. Nem a szántókon-legelőkön van dolog, ahogy azt a városi Móricka elképzeli és a színpadról kikiabálja, és nem szemantikai kérdésekkel, hahó! Hát még Oszkónak sem mondták el, hány kulcs, milyen újraelosztás! – mondja Ceglédi.

Vajon egységes pártra, mozgalomra lenne szükség?

Ceglédi Zoltán úgy véli, „ha ugyanazok a művésznyugdíjas közszereplők hetedszer is felmennek a színpadra, és toporzékolva előadják, hogy itt az új mozgalom, amibe lépjen be minden régi, az olyan, mint amikor a boltban ecetes ronggyal letörlik a szavatossági időt a romlott virsli csomagolásáról”.

− De az sem új mozgalom, ami létrejön hétfőn, majd kedden este az elnöke beszalad a tévébe, hogy ott az összefogásba való felvételüket követelje, erről szerdán megállapodnak, és csütörtöktől már csak harcias Facebook-posztokat oszt meg más „demokratáktól” – állítja. − Új arcok pedig csak akkor segítenek, ha nem csókolóznak össze a régiekkel, és nem is azzal töltik az idejüket, hogy velük kiabáljanak.