Félcivil a pályán: az ellenzék végzete

2018. április 8. volt, éjfélre járhatott. Utolsóként még kaptunk taxit. Az óbudai Aquincum Hotel termeiben (ahova regisztrálva voltunk, házigazdánk a Jobbik) az operatőrök, világosítók álmosan pakolásztak. Vona pártelnök érkezett, le is mondott, és távozott, a biztonsági emberektől is elköszönt. Az akkori Hír TV-sek (két nap múlva már állástalanok) cinikus hangulatban tréfálkoztak: ha bevezetik a „kitelepedési kötvényt”, vevők rá. Na, mi lett?, érdeklődött a taxis, és belökte a rádiót. Amikor ráfordultunk a kihalt Árpád hídra, a szpíker szenvtelen hangon felkonferálta „az új, megint új kétharmadot”. „Na, nem. Ez nem lehet igaz – pislogott a taxis. – Ezek valóban verhetetlenek?”

Nem a Fidesz-győzelem volt a döbbenet tárgya, hanem a kétharmad. A magas részvételi arányból (70 százalék) sokan következtettek arra, hogy a minősíthetetlen, zagyva ellenzéki kampány után – melyben a pártok többsége érmes helyekért ment, melyben a választóra bízták, okosan tippelje meg, ki lehetne az esélyes ellenzéki, melyben a visszalépéseken nem kevesebb múlt, mint a párt- és frakciópénz, melybe a tisztességes visszalépők anyagilag is belerokkantak – nem a győzelem volt a döbbenet tárgya, hanem a viszonylag magas ellenzéki szavazatarány (49 százalék) ellenére bekövetkező súlyos megaláztatás. Hogy be kell menni a parlamentbe, hogy azt a kis pénzt (kétmillió) mégis zsebre kell majd tenni, s fel kell szólalni napirend előtt. A hajó megy tovább.

Igaz, akkor még azt lehetett mondani, hogy az ellenzék betegesen töredezett, amúgy pedig képességtelen. Pár nappal később a Kossuth téren elkeseredett tömeg hangolt. „Mi vagyunk a többség, mi vagyunk a többség”, zúgta a nép. Ott botorkáltunk mi is, és ahogy léptem, széles tenyér nehezedett a vállamra, szinte gyengéden. „Vigyázz öreg, kutyagumi”, mondta a tenyér tulajdonosa. Hátranéztem, két fekete Jobbik-pólós aktivista lépkedett mögöttem, Szabolcsból jöttek. A jövendő szövetség („koalíció”) gondolata akkor és ott fogant meg, a tömeg követelte (verte) ki politikusaiból.

Kilenc körül megérkezett a hódmezővásárhelyi polgármester. Hogy miket mondott, nem is emlékszem, tulajdonképpen mindegy, ő volt akkor a nap hőse. Sokan már gyanakodva nézték, mégis vitathatatlanul felkerült a politika térképére.
A maga módján Márki-Zay Péter minden szempontból rendhagyó alak volt. A hét gyerek, a hívő (és szigorú) feleség, akit MZP nehezen udvarolt ki az apácasorból, a templomjárás, a Fideszre szavazás, egykori Orbán-rajongás, a ráragasztott Jobbik-szimpátia, a messziről (Amerikából) jött ember történetei, a poliglott kommunikáció (több nyelven is beszél),
a republikánus, konzervatív attitűd,
a családi hagyomány, a történelmi név,
a marketinges múlt gyanússá, értelmezhetetlenné tették. Mindez együtt túl tökéletes volt.

A Fidesz gyanakodott Márki-Zayra. (Ugyanez elmondható a baloldal politikai véleményformálóiról is.) A korifeusokat az egykori Fidesz-szimpátiák története idegesítette. Kezdettől fenték rá a késeket. Vádak szövődtek szülésznő felesége ellen. „Előbb most nyerjük meg a választást – mondta a Vásárhelyen járó Kósa Lajos, aki nem sokkal korábban keveredett ki a bankvilággal kombinált csengeri szuperörökség ügyéből. – Aztán majd megkaparjuk, ki ez.” Szülővárosa is kétkedve fogadta Márki-Zayt. „Jó a jelölt” – mondta Havranek Feri bácsi, „az utolsó vásárhelyi kommunista”, akinek 2011 körül voltak Lázárral nagy csatái. (Az „akinek nincsen semmije, annyit is ér” kiszólás „terítése” a koros mezőgazdasági gépésztől származik.) „Jó a jelölt. Nem találnak fogást rajta.” A vásárhelyiek csak pislogtak. Hogy merészel egy politikai jöttment, egy amatőr, pártok és múltak nélkül a nagy hatalmú kancelláriaminiszter ellen menni? Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor a civil világból érkező Márki-Zay rövid, zaklatott kampány keretében Lázár emberét leradírozta. Ami nem ment a helyi MSZP-nek, amiről a Jobbik nem is álmodhatott, közvetlen, direkt kommunikációval, pimasz természetességével egy félcivil megoldotta. Nemcsak meglepetés, tabutörés volt.

A minden szempontból szabálytalan karrier nyilvánvalóvá tette, hogy az ellenzéki politikában helye van. Ami viszont nagyobb baj, éppen a különösség, az egyediség okán nehéz volt az új csillagot a fülledt pártvilágba betagolni. Márki-Zay pontosan tudta ezt, pontosan tudta, helyzeti előnyét veszti el, ha függetlenségét feladja. A kibontakozást a közös indulás, az ellenzéki egység eszméje teremtette meg. Az együttműködés („hatpárti egység”) gondolata az európai parlamenti választás után született meg. Először még formája sem volt. Abban állapodtak meg, hogy a pártoktól ódzkodó civil világból frissítve, változatos koalíciókat szervezve „nem indulnak rá egymásra”. A relatív siker ismert. Általános megdöbbenésre sikerült néhány nagyvárosban a Fidesz embereit elzavarni. A győzelmét 2019-ben Vásárhelyen megismétlő Márki-Zay sikere szolgáltatta a példát.

De hogy a dolgok el ne vaduljanak, parttalanná ne váljanak, arról a kormányváltásra készülő pártok a szabályok rendszerén keresztül gondoskodtak. Legelőször is nyilvánvalóvá tették, hogy a szövetségnek csak formalizált párt lehet része. Aki az előválasztáson indulni akar, miniszterelnök-jelöltté akar válni, ajánlásokat kell gyűjtenie. Márki-Zay csapatának, az MMM-nek (Mindenki Magyarországa Mozgalom) húszezer ajánlást kellett összeszednie. Hogy Márki-Zay elszánt, azt a rohammunkában összegyűjtött 33 500 aláírás bizonyította. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor Márki-Zay közölte, az MMM-et nem akarja a pártrendszerbe betagolni. Gyurcsányék ekkor kezdtek gyanakodni, Márki-Zayban riválist látni.

A történelmi véletlenek apróságokból állnak össze. Amikor az előválasztás menetét kidolgozták – és a második fordulóról, a miniszterelnök-jelölt kiválasztásáról volt szó –, az eredeti terv szerint két jelöltnek kellett volna megmérkőznie. Kósza ötletként valaki bevetette, miért ne legyen három továbbjutó, emlékezve a rendszerváltás kori választási törvényre, ahol a második fordulóban hárman is bejutottak, lehetőséget teremtve ezzel a visszalépések és kompromisszumok rendszerére. Meg is szavazták, mint utólag kiderült, kaput nyitva Márki-Zaynak. Maga az előválasztási verseny, a miniszterelnök-jelölt kiválasztása két csatornán, az ATV vitaműsoraiban és az online térben zajlott. „Eseménnyé”, versennyé a stúdióvita tette. Ez a Fidesznek gondokat okozott, kiszámíthatatlanná, tervezhetetlenné téve a kampányt. Képtelenség egyszerre hat embert benyálazni és lejáratni. Akárki nyer, a személyét Gyurcsányhoz kell kötni. Ez „Mini Feri” esetében bonyolult művelet. Szinte semmi nem kapcsolta össze őket.

Haditerve az ellenzéknek is volt. A koncepció szerint Karácsony kapta a legtöbb kampánypénzt. Az első két hely egyikét kellett megcsípnie, kielégítő alkuk sorozatán át integrálva a szövetséges pártokat. Mindmáig tisztázatlan a visszalépés háttere. A főpolgármester háromszor tervezte a visszalépést, hívei és kliensei kétszer lebeszélték, harmadszor nem konzultált, egyszerűen tudomásukra hozta. Az a magyarázat látszik elfogadhatónak, hogy a főpolgármester összeomlott, látva, hogy Márki-Zay a második fordulóban, tetszik, nem tetszik, megelőzi. A szavazás második fordulója Dobrev-ellenes népszavazás, a „tömegek”, főleg a fiatal szavazók lázadása volt. (Márki-Zay sosem adott világos választ a kérdésre, hogy az utolsó pillanatban visszalépett volna-e.)

A kampány hátralévő közel fél éve nem kis részben eme lázadás leverése volt. Végül is maga Márki-Zay dobta be az ötletet: nemcsak kormányváltás jön, hanem ellenzékváltás is, a kiégett, győzelemre képtelen, kudarcot kudarcra halmozó pártok cseréje. Ezt csak egy külső ember tudja keresztülvinni. Amiből rögtön látható volt a gond, miként irányíthat egy félcivil, körön kívüli vezető hat áporodott, rutinba merevedő, legitimációs válsággal küzdő pártot? A lelki sérült Jobbikot, a demoralizált MSZP-t, a Gyurcsány-szindrómával küszködő DK-t, a formát ölteni máig sem tudó, karakter nélküli Momentumot, vagy a Párbeszédet, amely az önmenedzselésben olyan sikeres, hogy több képviselője lesz, mint tagja. És a klinikai halál állapotában lévő LMP-t. A kampányban Márki-Zay két szövetségesre számíthatott. Karácsonyra, aki a visszalépéssel mindent erre a lapra tett fel, és a Momentumra, mint – hozzá hasonlóan – a pártvilágba kívülről érkező alakulatra. A kettő közül Karácsony mindvégig kitartott. A Momentum a kampány során felszívódott. Az országot felosztó két – úgymond – nagy párt, a Jobbik és a DK hűvös távolságtartással kezelte... Ami ezen is túlmutat, képes-e egy ilyen ad hoc, átmeneti érdekek alapján összeszervezett társaság kormányt alakítani, bármiféle programot végrehajtani. A pesti értelmiség eleinte a Jobbiktól, a pártok együttműködési készségének hiányától rettegett. A tavaly nyári szerencsi időközi választás megmutatta, a félelem egyrészt indokolt (Bíró László online bejegyzései), másrészt a szavazatok összeadódnak, csak nincs belőlük elég. Most az is kiderült, hogy az ellenzéki szavazók csekély lemorzsolódással szavaznak a Jobbikra, miközben a Jobbik hívei csöndesen a Fideszhez, a Mi Hazánkhoz szivárognak. Závecz Tibor gyors becslése szerint a rendszerből váratlanul eltűnt néhány százezer ellenzéki szavazó.

A gondok további része a megválasztott miniszterelnök-jelölt szerepéből, funkciójából, a pártok hozzá való viszonyából adódott. Érdemes elemezni az október 23-án készült reprezentatív fotót az egymás kezét magasba emelő öt főemberrel. Miközben az Andrássy út másik végén a sokadik Békemenet dübörög, a dobogón hat kelletlen, szorongó, rosszkedvű ember áll. Még a kósza műmosoly sem megy.

Hogy miként segítették e pártok Márki-Zayt, azt a Gyurcsányhoz fűződő viszonyban lehet lemérni. Vasárnap este véget ért az előválasztás, Dobrev Klára a hívektől elköszönt, a hírek szerint Márki-Zay kedden Gyurcsánnyal találkozott. Kérése az volt, hogy Gyurcsány a kampányban ne vegyen részt, közösen ne mutatkozzanak, aktivitását korlátozza a DK jelöltjeire. Ez nem lehetett könnyű, ismerői szerint „a Feri nem szeret háttérből diszponálni”. Gyurcsány egyetlen gunyoros megjegyzést leszámítva, amikor Márki-Zayt kapitány úrnak szólította, lényegében betartotta az egyezséget.

A hatpárti kampány fura alakzatot öltött. A részt vevő pártok többsége saját embereire koncentrált. Jellemző példa az egyik, akkor még esélyes választókerület, Tatabánya, ahol a kampányoló pártok emberei, amikor a Jobbikról kérdeztük őket, elmondták: valóban fegyelmezetten megjelennek. De amint lehet, átszökdösnek a szomszédos kerületbe, saját embereikhez. A hat vezető az Andrássy úti fotót követően kétszer mutatkozott közösen. Januárban a Nyugati téren, amikor a Fudan Egyetem ügyében lezárult az aláírásgyűjtés, és legközelebb március 15-én.
A Madách téri kampányzárón Dobrev és Jakab már nem jelent meg, Karácsonyt, Márki-Zayt leszámítva az ellenzéket a második vonal képviselte. Ez nem sejtetett sok jót. A teret szorongó hangulat ülte meg. Ekkorra már a háború a kampánytémákat végletekig egyértelműsítette. Háború vagy béke, Nyugat vagy Kelet. A végén Márki-Zayt azzal a kifinomult váddal illették, hogy „lepaktál az ukránokkal”. Személyét lassan körülvette valami tompa félelem.

Nyújtottak-e kellő segítséget a pártok a kampányban Márki-Zaynak, vagy letették a prérire, és kárörvendőn nézték, esetleg gáncsolták? Megfigyelőként Lendvai Ildikó annyit tud megjegyezni, hogy a pártok vezetői MZP-t „idegenkedve nézték”. Nem akadályozták, nem állítottak csapdát, az viszont igaz, hogy nem hittek a győzelemben, ideális bűnbakot látva benne. Az ilyesmiben nagymester Gyurcsány – lévén, hogy maga is volt már bűnbak.

Hogy pozitívumot is mondjunk, MZP-ből hiányzott – az ellenzéki közönséggel ellentétben – a vereségsorozat frusztráltsága. Amikor az eredmények egyre kevésbé jöttek, komor jövőt jósoltak a felmérések, Márki-Zayt a fanyalgó fővárosi média egyre nyíltabban kikezdte. Bírálni nem volt nehéz, mivel a „zárt körű kampányzárókat” tartó Orbánnal ellentétben minden vitába mindenhol beleállt. Fórumain (és sok ilyen volt) nyíltan szembeszállt a legagresszívebb trollokkal. Kétségtelen, maga a stílus, a salesman, a biztosítási ügynök szózuhataga a vidéki közönséget kifejezetten ingerelte. A jó kritika akkor hatékony, ha erőteljes súlypontja van. Amilyen merész és szokatlan volt, ha a miniszterelnököt pitiáner tolvajnak titulálta, annyira értékét vesztette, ha ötpercenként halmozta, ismételte. A csapongó, fegyelmezetlen beszédek szétestek.

Persze egy jó stáb segíthette volna, de informátoraink úgy látják, Márki-Zaynak csak környezete volt, stábja nem. Nem lehetett, mert önfejű, senkire sem hallgat. Beszédeinek visszatérő eleme volt a „csalódott Fidesz-szavazó” átcsábítása. De mint látjuk, nincs ilyen. Az embernek az volt az érzése, hogy legszívesebben egy Új Fideszt építene, tulajdonképpen így definiálná magát. Ideálja egy boldog kor, egy Fidesz, „amely nem lop”. Iszonyatos munkabírása, rohanó tempója, gondolattolulása elkerülhetetlenül vezetett elszólásokba, szókarambolokba.
A Márki-Zayt érintő bulváros bírálatok két részre oszthatók. Valóban kínos melléfogalmazások sulykolására (ezeket a közönség egy idő után beárazta), s később a kormánypárti sajtó hajszájára, torzító szókiforgatásaira. A két halmaz lassan összecsúszott, megkoronázva a karaktergyilkosságot. Idő, pénz, ember volt rá bőven.

És végül jegyezzük meg, ma már látjuk, az adott pénzügyi és médiafeltételek mellett az ellenzéki miniszterelnök-jelölt puritán eszközrendszerével eleve esélytelen is volt. A plakáthelyek száma tíz az egyhez, a március 15-i Orbán-beszédet az állami média huszonnégy óra alatt tízszer adta le. A külországi kommentárok elsőnek, Orbán oroszszimpátiái mellett, a torzító versenyfeltételeket emelik ki. Az egyik közvélemény-kutató nem véletlenül jegyzi meg: a fokozatos lemaradásnak nincsenek kitüntetett, érzékelhető pontjai. Az ellenzék eróziója nem hullámszerű etapokban zajlott. Nem mondhatjuk, hogy megjött az adó-visszatérítés, az extra nyugdíj, az ellenzék pedig megzuhant. Nem mondhatjuk, hogy Márki-Zay mondott valami cifrát, és a lista is megcsúszott. Mikor a gépezet beindult (s ez láthatóan tervezve volt), úgy csúszott minden Márki-Zayval együtt lefelé. MZP gyengéit persze láttuk, nehéz lett volna eltagadni, de be kell vallani, az ember nem száll be szívesen a túlerő oldalán nyílt színi autodafékba.

Tizenegykor a műjégpálya (ahol az eredményváró zajlott) nagyjából kiürült. Talán, ha százan álltak ott. Szomorkás volt nézni, ahogy a közönségétől magányosan búcsúzott. Folytatjuk, megpróbáljuk. Nem állt mögötte, körülötte egyetlen képviselt párt egyetlen képviselője sem. (Karácsony és Donáth Anna jelen volt.) Külön kérte, hogy ez így legyen. Úgy búcsúzott, ahogy 2018-ban indult, a család állt mögötte.

A történet persze folytatódik. A győztes örül, örüljön is. De attól tartunk, komor idők jönnek. A végzet bevárja őket is. đĐ