Maratoni gondolatok
Néhány nappal a verseny előtt egy óriásplakáton Edvin Marton nevét Edvin Maratonnak olvastam. Ilyen ez a táv, beissza magát a gondolatokba is, sejtszinten veszi át az irányítást. Nem sokkal később Milánóban a második maratonom hatodik kilométerénél járok, amikor eszembe jut: még hatszor ennyi van hátra. Ám voltaképp nem is tűnik vészesnek. Lassú futó vagyok, öt és fél órám van az elmélyülésre: ízekre szedni minden, „békeidőben” normálisnak hitt gondolatot, megismerni a határaimat és persze tágítani azokat. Aztán néhány óra futás után elmarad a mélylélektan, lassan elapad a líra is, helyükre felböffen a kocsmaszint. De az ízesen és választékosan. Persze van, amikor nincs is szükség a befelé fordulásra, a külvilág adja a lendületet.
Például egy hetven év körüli férfi. Ugrál, rohangál, pacsizik mindenkivel körülöttem. Néha beszélgetni próbálok vele angolul, olyankor megkéri az iramfutót, hogy fordítson. Fáradhatatlannak tűnik, már a huszadik kilométernél tartunk, de ő előreszalad, fotózza a többieket, az iramfutókat, „imádok együtt futni ennyi emberrel”, magyarázza lelkesen, széles gesztusokkal. A mélypontot, amikorra már nem visz a lendület, nem várja meg: huszonhárom kilométernél kezet ráz, biztat, hajrázik, majd átlépi a kordont, és kiszáll a versenyből. Újra egyedül maradok a tömegben.
Felfoghatnám városnézésnek is – jön a mentőötlet. Vagyis csak jönne, mert hát négy-öt óra futás után azért belátható: lennének Milánó megtekintésének ennél kézenfekvőbb módjai is.
Nem emlékszem, mikor lépett szintet nálam a futás szeretete. Régebben is fel-fellángolt időről időre, kampány- vagy inkább járványszerűen. Olyankor felhőtlenül boldog voltam egy végigcsoszogott szigetkör után, sportos életmódot vizionálva magamnak, amitől életemnek ezt a szeletét megfelelő mederben lévőnek találtam. Majd megszülettek a gyerekeim – a kisebbik négy évvel ezelőtt –, és hirtelen céljaim lettek a futásban is. Talán az „én akkor is nő maradok, nem csak anya” és hasonló, ilyenkor rendre feltoluló, magvas gondolatokkal összefüggésben, nem tudom. Aztán jött a negyvenedik, a bűvösnek mondott, aminek a jelentőségét igyekeztem magam előtt is eltagadni; hiszen az csak egy szám, ami történetesen hármasról négyesre váltott. Ellenben pánikszerűen hívtam egy fotóst, készítene-e rólam profi sorozatot (még az utolsó utáni pillanatban, gondoltam tovább), majd megfogadtam, hogy negyvenévesen mindenképp maratont akarok futni.
És akkor azért összeállt a kép: ezek itt egy emberes életközépi válság csalhatatlan jelei. Milánóban, a harmincadik és a negyvenedik kilométer között felmerült bennem, hogy akár bridzsezhetnék is, az is illeszkedhet az életkori krízisek generálta elfoglaltságok sorába, jobban is, mint a maratonfutás. De nem sokkal később megláttam a célkaput, pár száz méterrel arrébb már érem volt a nyakamban, és minden világos lett. Ezért. Ezért az érzésért volt ez az egész.
