#családitortúra: Ágasvár megmutatja az igazi arcát

2018. január 13. 16:21 - szerző: Szabó Brigitta

Kirándulók jöttek szembe, és furcsa arcot vágtak, amikor végignéztek rajtunk, a két kisiskolás és a háton ülő kisfiún meg a fáradtnak tűnő szülőkön. Orsi barátnőmnek gyanús is volt a jelenet, és rákérdezett az egyik túrázónál: netalán valami nehézség vár ránk? Nem kellett sok idő, és minden kiderült.

Szokásos könnyed kirándulást terveztünk ezúttal Mátrakeresztestől az ágasvári turistaházat megcélozva, majd vissza Mátrakeresztesre. Az Óvár söröző parkolójába egyszerre érkeztünk meg a barátainkkal, felvettük a túracipőt, Marcit beültettük a háti hordozóba, felsegítettük Ákosra, és már indultunk is.

A Csörgő-patak völgyében haladtunk, lassan, de folyamatosan emelkedett a széles szekérút. A lombok között Magyarország egyik legszebb sziklamászó helyének, a Csókakőnek az andezit sziklaszirtjei tűntek fel. De nemcsak a sziklákon volt nagy élet, hanem a lábunk előtt is, fürge gyíkok futkároztak az avarban. Marci az apja háta mögül egy buddhista szerzetes nyugalmával kémlelte az eseményeket, időnként a patakra mutatott, „nézd, pancsi” felkiáltásokkal jelezte, szívesen megfürödne.

Fürdés végül lett ugyan, de nem Marci miatt. Először az egyik megállónknál Orsi barátnőm észrevette, hogy a hátizsákjában kiömlött az üdítő, és Marci összes pótruhája nedves lett. Hagyományos szárítási módszerrel oldottuk meg a helyzetet: a vizes ruhákat felkötöttük a hátizsákra, a többit rábíztuk a napra és a szélre. Aztán a fiam, Benedek térdepelt bele a patakba, állítólag turistabotját akarta megmenteni attól, hogy a Dunáig ússzon, de éltünk a gyanúval, inkább a patak élővilágát akarta alaposabban szemügyre venni. Ruhacsere, és mentünk tovább.

Idővel megérkeztünk a térképen nem jelzett Borcsa-forráshoz, amelyből széles sugárban folyt a víz. Feltöltöttük kulacsainkat, majd folytattuk utunkat a piros jelzésen, amely hamarosan a piros kereszt jelzéshez vezetett, utóbbin egyenesen fel lehet jutni a turistaházhoz. Mi egy másik, hosszabb utat választottunk, mert szerettük volna tovább csodálni a Csörgő-szurdokot.

Hamarosan el is értük a zöld, piros, piros kör elágazást. Aki a szurdokba szeretne bemenni, közvetlenül a patak mellett haladó ösvényt kövesse, mi az emelkedős, piros körnek vélt utat céloztuk meg. Keskeny ösvény vezetett be az erdőbe, ahonnan látni lehetett a szurdokot. Szerettünk volna leereszkedni a patakot körbeölelő sziklákhoz, de lefelé vezető ösvényt nem találtunk, a hegyoldal meg olyan meredek volt, hogy háti hordóval nem lett volna biztonságos nekivágni. Ezért egy felfelé haladó úton indultunk el − amely egyszer csak megszűnt. A helyesnek vélt irányba haladtunk, erdőn-bokron át.

Szerencsére a Vándor-forráshoz közel bukkantunk ki a rengetegből. Ott találkoztunk más túrázókkal, szóba elegyedtünk velük, megkérdezték, hová tartunk, és válaszunk hallatán furcsán néztek ránk. Orsi megkérdezte tőlük, mi is vár ránk valójában, mert arckifejezésük alapján rossz előérzete támadt.

Nem alaptalanul. A turistaházhoz a térkép szerint is egy komolyabb emelkedő legyőzésével vezetett az út. A forrástól az együttesen haladó piros és zöld csík jelzésen indultunk tovább. Ágasvár hamar megmutatta igazi arcát: kegyetlen emelkedő kezdődött. Mindenki izzadt, fújtatott, a nap forrón sütött, az emelkedő csak nem akart véget érni. Ákos a túrabotjának segítségével próbált egyre feljebb jutni, az ő hátát Marci súlya is nyomta.

A zöld négyzet becsatlakozásáig tartott az emelkedő nagyon durva szakasza, utána egy rövidebb, könnyebb rész következett, de csak azért, hogy az ember szusszanhasson a következő szívdobogtató kaptató előtt. Útközben minden, természet nyújtotta pihenési lehetőséget kihasználtunk, volt, hogy négyen kuporogtunk egy aprócska sziklán. Andrist és Benedeket kizárólag a turistaházban kapható jégkrém ígéretével tudtuk gyaloglásra ösztönözni.

Mindenkinek felszabadító érzés volt meglátni a tisztáson található épület tetejét. Fagylaltot vagy jégkrémet viszont nem árultak.

A turistaház előtti lejtős tisztáson, egy nagy fa árnyékában lerogytunk, teli szájjal ettük a büfében vett csokoládékat. Andris és Benedek matricákat cserélgettek, Marci szaladgált, mi pedig eldöntöttük, ma inkább nem mászunk fel Ágasvár csúcsára, mert további 150 méter meredek szintemelkedést már nem biztos, hogy túlélnénk.

Egy óra múlva indultunk vissza Mátrakeresztes irányába a zöld csík jelzésen. Minden nehézség nélkül haladtunk lefelé, gyorsan elértünk a Kőkapu-elágazáshoz, amelyet Két vár közének is neveznek, mert a két egymással szemben lévő hegyen, Óváron és Ágasváron egykor két vár állt. Egy ifjúsági regény is megörökíti a szomszédos hegyek harcászati jelentőségét. Bogáti Péter Az ágasvári csata című könyvéből egy izgalmas számháború keretében ismerhetjük meg a legendás harcok helyszínét.

A Kőkapunál a zöld körjelzésre váltottunk, amely szép, bükkös erdőben vezet, enyhén emelkedve Óvár oldalában. Először kereszteztük a bronzkori sánc megmaradt részét, amelyre egy tábla is felhívja a figyelmet, majd elértük a Zoltán-forrást jelző táblát. Maga a forrás az úttól ötven méterre, hegynek felfelé található. A forrás után kiértünk az erdőből, és szép lassan elkezdtünk ereszkedni. Az út szekérútösvénnyé keskenyedett, és elkezdett kanyargósan haladni a fiatal erdőben. Kisvártatva egy tisztásra értünk, ahol a jelzés éles balfordulót vesz. Ezután kezdődött a túra talán legnehezebb szakasza.

A térképen jól lehet látni, hogy a szintvonalakat nem is merőlegesen, hanem éles szögben keresztezi a turistajelzés, azaz számítani lehetett rá, hogy meredekebb lejtőn vezet vissza a jelzés Mátrakeresztesre. Na de ennyire?!

A lejtőn kizárólag harántlépésekkel lehetett haladni úgy, hogy közben bal oldalon alattunk elképesztően meredek hegyoldal állt. Az út poros volt a szárazság miatt, és csúszott is, nagyon óvatosan kellett haladunk. A hétéves fiúk Ákost követve, koncentrálva, elcsöndesedve lépkedtek, mi pedig ugyancsak szó nélkül mentünk utánuk, miközben az összes létező, de még sosem érzett combizmunk remegett.

Szerencsére probléma nélkül leértünk a meredek szakaszról, és nem volt más dolgunk, mint visszasétálni a parkolóban hagyott autókhoz. A gyerekek beültek, és már aludtak is. Mi pedig boldogok voltunk, hogy az igazán komoly kihívásokat is ilyen szépen teljesítette a csapatunk.