Világforradalmár Szurdokpüspökiből

A kockázatoktól irtózó, megállapodott köznapi felfogás szerint az Eduardo Rózsa-Flores által megjárt eszmei kalandtúra a hibbantsággal egyenértékű. Pláne, hogy valaki fegyvert fogjon az elveiért – bár a vagányabbak számára ez a fegyverrel való macsó hadonászás még nyerő dolog is, mint extrém sport. Csak azok az elvi izék érthetetlenek benne. Egyáltalán, hogy valakinek vannak elvei, ha mégoly zavarosak és egymással totálisan összeegyeztethetetlenek is.

Pedig hát nevezett Eduardo Rózsa-Flores számára mi sem volt természetesebb, minthogy magyar zsidó apától származva élete derekán az iszlám hitre térjen. (Kár, hogy a rasszizmus-konferencián beszéd címén anatémát gyakorló Ahmedinedzsád iráni elnök erről nem értesült.)

Mint ahogy az is magától értetődő volt számára, hogy a délszláv háborúban a horvátok oldalán fegyverrel harcoljon. Világos: egy bolíviai-magyar állampolgárnak evidensen ott a helye. Ahogy értelemszerű, hogy valaki ugyanolyan intenzitással keresi a gyökereit Izraelben, ahogy életét kockáztatva segélyszállítmányokat visz a háborús Irakba.

Viszont érdekes, hogy ő volt az ELTE Bölcsészkarának utolsó KISZ-titkára és meg is maradt harcos mozgalmárnak, miközben generációjának KISZ-vezérei inkább az állami vagyon szétlopásának módszereit forradalmasították. Olvasták ők továbbra is a Tőkét, csak most már pénz formájában.

Kínálkozott volna Rózsa-Flores számára ez a pálya is, de ő lecövekelt a világforradalmárságnál – ami nekem személy szerint jobban imponál, mint a volt KISZ-es elöljárók harácsolási projektje.

Ettől persze még jogos a felvetés, hogy Rózsa-Flores életútja során vallott eszméi között semmilyen koherencia nem fedezhető fel. Mely szimbolikus, hogy szurdokpüspöki házának kertjében – amelyik egy MÉH-lerekat sajátos verziójának tűnt – megfért egymás mellett a Sztálin mellszobor és a pléh Krisztus.

Ebből le lehetni vezetni a Dél-Amerikában ma is népszerű kommunisztikus-katolikus felszabadítás teológia tanait, de nem szükséges. A lényeg, hogy Rózsa-Flores leghőbb vágya volt valami nagy, magával ragadó eszme szolgálatába állni, s ha az egyikben csalódott, választott helyette másikat, akár az eddigivel homlokegyenest ellentétes eredetűt. És még ezen is túl: Rózsa-Flores legelsősorban is a nagybetűs igazságért kívánt harcolni.

Egy olyan korban, amikor igazság már nem létezik, csak legfeljebb jog van. Egy olyan korban, amelyikben eszmék már nincsenek – vagy nem hisz bennük már senki – csak ügyintézési technikák vannak. Ezért tűnt a „forradalmár” puszta léte is eleve anakronizmusnak.

És persze még feltűnőbb volt, hogy az eszmék, ideológiák, amelyeket felkapott majd odahagyott, mennyire nem csereszabatosak, egymásnak is ellentmondóak, s ezért hősünk meggyőződése mennyire zavaros. Amiből megmagyarázhatatlan és olykor vállalhatatlan tettek adódtak.

Így szegődött el a kádári titkosszolgálathoz is. S így kavart mostanában a széljobb környékén. (Ez a Rózsa-Florest jellemző konfúzió lehet a magyarázata annak is, hogy a sajtó inkább csak legendának tekintette azt az információt, hogy ő szivárogtatta volna ki az őszödi beszédet. Pedig!)

Fekete Ibolya a Chico című, róla készített dokumentarista fikcióban alapvető jellemzőjének a bármivel dacolni kívánó igazságérzetét hangsúlyozta ki. S érzékeltette azt is, hogy egy olyan korban, amikor az igazságnak nincs objektív mércéje, Rózsa-Flores a maga szubjektív meggyőződését tette meg az igazság alapjává.

Ez magyarázza azt is, hogy legutolsó vállalkozása is tele volt ellentmondásokkal. Hazament a szülőföldjére, ahol a hagyományos fogalmaink szerint éppen egy az elnyomott népet, az őslakos indiánokat emancipálni akaró elnök gyakorolja a hatalmat. (Programja szerint legalábbis. És azért volt már egy kis államosítási furor stb.)

A nyolcvanas évek Rózsája gondolkodás nélkül a népi forradalmi vezér mellé állt volna. Most viszont az autonómiát kivívni akaró gazdag tartományok szeparatista mozgalmát ment segíteni, paramilitáris alakulatok szervezése révén. Mert a pillanatnyi igazságérzete ezt diktálta.

A probléma csak az – bármit gondoljunk is a bolíviai jellegű demokráciáról és törvényességről -, hogy Rózsa de facto az ország integritását feldúlni készülő erők oldalára állt, és ez – akárhogy nézzük is – jogilag nagyon necces. Ettől persze még nem kellett volna lemészárolni, de hát Rózsa számolt ezzel az eshetőséggel is, mint az a Kepes András által készített interjúból kiderül.

Számolt, mert az utolsó kalandorok egyike volt, a forradalmi romantika megszállottja, érzékelhetően a Guevara-szerep igézetében, ami a mostani viszonyok között anakronizmus. Napjaink – törvény védte – kalandorai sokkal földhözragadtabb karakterek: kreatív könyvelők, privatizátorok, befektetési bankárok. Nem csoda, ha ez a kor kiveti magából a kétségkívül konfúz eszmei táplálékot felkérődző „megváltó-forradalmár” típusú figurát.

Viszont Eduardo Rózsa-Flores legalább úgy halt meg, ahogy az egy ilyen kalandorhoz illik. Ahogy élt.