Tamás Ervin: Mintha – mégse

2018. augusztus 25. 06:00 - szerző: Tamás Ervin

Hogyan tűrne a hatalmi politika szuverén szellemi szigeteket, ha birtokolnia kell minden szegletet? Ne ringassa senki magát abban a hitben, hogy a tehetség mentség, netán kikerülik, elfeledkeznek róla.

Amikor évekkel ezelőtt a Dunántúl egyik kulturális oázisának számító városában a szervezők ijedten kiröptették a műsortervből a Röpülj, páva című népdalt, mert valakinek eszébe jutott, hogy a Páva nevű polgármester még félreértheti, röhögtem. Azóta sok minden esett meg ott is, itt is, bár Páva maradt, a pávatánc egyre darabosabb lett. És ami mostanság zajlik, annak már köze sincs a pávákhoz. Első pillantásra még vicces, de hamar kiderül, hogy a fenyegetés komoly, nem csupán írója, közlője, de múzsája sem tréfának szánja. A puhánynak tartott célszemélyek elkeserednek, magyarázkodnak, igazodnak, riadóztatják beosztottjaikat.

Már fel sem kapom a fejem, hogy a magyar kormány szóvivője képes Heller Ágnesre odalöttyinteni a moslékot: szerinte ő csak egy öreg, bigott kommunista. Olvasom, hogy Lovász László távolmaradása miatt elmarad a Széchenyi-díjasok szokásos díszvacsorája Orbánnal, de az elnök nem azzal mentette ki magát, hogy a helyzet nem teszi alkalmassá a baráti koccintásokat, hanem hogy külföldön tartózkodik. Jöhet tehát az újabb vacsoraidőpont, és ezzel a csapda. Mindkét esetben ki-ki kedve szerint szörnyülködhet, esetleg zavartan, vagy kajánul hallgathat, egy biztos, az értelmiségi elit abszolút pontosan átlátja, hogy ebben az országban huzamos ideig csupán egyetlen csatornából lehet állami forrásokhoz jutni, és a csatorna rossz magaviselet esetén könnyen bedugul. Persze nyilván csak nekem, meg a múltból itt ragadt, évtizedekig a kivételezettségben sütkérező szellemi hórukkmunkásoknak tűnik ez fel, akik nem tudnak beletörődni privilégiumaik elvesztésébe, abba, hogy a harmadszor megszerzett kétharmad mindent visz. Úgy tűnik, értékeket is. Olyanokat, amelyekért a kétharmad néhány potentátja – eltévesztve a lépés- és a léptékváltást – kiállt, s most abban a körben találja magát, ahol sem nem idegen, sem nem barát, csak idelökték. Úgy érzi, már rég elvesztette a fonalat, holott a kezében volt, gombolyította jó ideig, csak egyre többször megakadt, mert elképedt, hogy hová vezet. Furcsamód ugyanott szorong, ahol azok, akiknek szintén eszükbe nem jutott, hogy számozott helyük lesz a brancsban, kínosan ügyeltek rá, hogy politikailag intaktak maradjanak, pártok közelébe ne menjenek. Alkotásaikkal akadtak bele akarva-akaratlanul a hatalom hálójába, máig nem fogják fel, nem emésztik meg, hogyan lettek ellenségek.

Először csak lappangva, majd temérdek pénzzel, intézményekkel segítve bukkant elő az új kánon igénye. Itt a dekadens Nyugat-imádat, ott a nemes tradíciókhoz hű nemzettudat, áporodott keresztényvédelem. Volt talán kis türelmi idő, amikor még volt átjárás, édesgetés, lehetett a helyzetet úgy megítélni, hogy nincs azért olyan messze egyik a másiktól, ám egyre-másra olyan próbatételek következtek, amelyek kizárták a hezitálást. Senkit sem érdekel, hogy ez a megosztás ebben a közegben mesterkélt, hasznavehetetlen, árt, ha egyszer a nézetek és értékrendek szelektálása a legpitibb módon, a legkisebb porfészekig leszivárog.

Hogyan tűrne a hatalmi politika szuverén szellemi szigeteket, ha birtokolnia kell minden szegletet? Ne ringassa senki magát abban a hitben, hogy a tehetség mentség, netán kikerülik, elfeledkeznek róla. Adott esetben a gyors alkalmazkodás sem segít. Már csak azért sem, mert ott várakoznak hosszú sorokban a sértődöttek, kiszorítottak, elégedetlenek, akik aligha győzhetők meg arról, hogy a rezsim támogatása kevés ahhoz, hogy tenyerén hordja őket a siker.

Azt meg végképp ne gondolja senki, hogy odafent, a szellem ormain másképpen zajlanak a helyosztók. A mozdulatok mindenütt durvák és kíméletlenek, s látható, hogy akik finomkodni próbálnak, hamar bedarálódnak, vagy a kegyvesztettek között találják magukat. Az operaház főigazgatója, miután a Billy Elliot miatt kapott hideget-meleget, keresztény évadot hirdet. A Figyelő kedvéért kivégzik saját szülöttjüket, a sikeres Heti Választ. Betörik önállóan gondolkodó folyóiratukat, a Kommentárt. Listák, haragos cikkek, olvasói levelek születnek, kikezdik Prőhle Gergelyt, sokadszorra Gulyás Gábort, mert tágabbra nyitották a rájuk bízott kaput, mint azt elvárták tőlük. Az Akadémia idomítása és a gender szak törlése után hadiösvény vezet majd a kiadókhoz és a színházakhoz, de csodálnám, ha a zene- és a táncművészet nem kerülne sorra, hiszen mindenütt akadnak, akik a kórusból, a kar takarásából reflektorfényre vágynak.

És ugyanúgy illúzió a komolyabb ellentartás, a szolidaritás, mint környezetünkben bárhol másutt. Egymást persze megtalálják az érintettek, de nincs szervezett erő, gazdasági-politikai hátország, amelyik képes lenne megvédeni őket. Pályatársaik útjait már rég szétcincálták az egyéni ambíciók, a korábbi attakok, marad a Facebook-ellenállás, az aláírásgyűjtés és néhány renyhe, hamar kifulladó tiltakozó akció. Ezek kitartó résztvevői csalódottan szembesülnek az Erzsébet-utalvánnyal, közmunkával, stadionokkal és szólamlampionokkal kielégített hazájukkal.

Az, hogy néhány nemzetközileg jegyzett alkotóközösség, remetelakba visszahúzódó csodalény, teljesítményét külföldön is jegyző egyéniség kapitulálás nélkül szabadul a frontvonalból, senkit se tévesszen meg. Bár minden elejtett szavuk, kritikus megnyilvánulásuk leltárba kerül, díjaik, hírnevük egyelőre erős páncél. De a lényeg, hogy a hatalom éberségét mindig követi az alattvaló ébersége, az óvatosság, az öncenzúra ott lapul minden bokorban, és aki hibázik, arra ráborul a csend. És a csend csak fokozódik, ha a jobboldal elfogadottjai Cseke Pétertől Oravecz Imréig némán asszisztálnak ehhez.

Persze sohasem ilyen laboratóriumi módon alakul minden. Felbukkannak majd gyűjtő- és gyújtópontok, jegyek, művek, amelyek hamar elfogynak, társulatok, tárlatok, szalonok, amelyeket hódolóik hűen követnek. Sőt a tiltás hol primitívebb, hol fortélyosabb formái ha szakadozottan is, de nyilvánosságra kerülnek. Mindent elnyom azonban a hangorkán, amely világgá kürtöli, hogy a kor levitézlett szereplői utóvédharcukat vívják. Toll, ecset, hang, kép szóba sem kerül, a terepet beteríti a „most mi jövünk” kezdetű őszinteségi roham, a futamok új győzteseit, kinevezettjeit premizáló közpénzeső. Regisztrálhatóak lesznek állandó nekilendüléseik, helyben futással.

Ám az, hogy ebből az egyre meredekebb szellemi dugóhúzóból milyen károk, áldozatok árán kerülhet ki egy ország, arra csak a múlt példái válaszolhatnának. Igaz, kívülről-belülről ismerjük őket. Ugyanaz, ugyanúgy, ugyanazokkal történik. Még a stílus is hasonló. Ismétlés. Kérdés, közkívánatra-e. A történelem azt súgja, eleinte mintha, később mégse. Az elején tartunk. / Tamás Ervin