Tamás Ervin: Kifelé a súgólyukból
Gigantikus pénzeső hullott december utolsó napjaiban Brüsszelből Budapestre, tudósított a Portfólió.hu. Összesen 550 milliárd forintnyi támogatás ömlött a magyar államkasszába, ami egyúttal azt is eredményezte, hogy az egész 2018-as évet tekintve csaknem annyi, 1451 milliárd forintnyi EU-pénzt kapott Brüsszelből a kormány, mint amennyit, 1597 milliárd forintot, idehaza kifizetett a nyertes pályázóknak. A kormány ezzel jócskán túlteljesítette az egész évre kitűzött pénzlehívási célját, és a nagymértékben javuló államháztartási helyzet abban is segített, hogy a hajrában ismét bátrabban hozhatott döntéseket a kabinet, jókora összegben hirdetett új nyerteseket, illetve felpörgött a kifizetés is.
Persze tudom, hogy ez nekünk jár, azt meg pláne, hogy a gazdasági mankó nem adhat az uniónak menlevelet a migránsbarát, kereszténygyűlölő politikai nyomásgyakorláshoz. Különben pedig racionális lépés ez a brüsszeli bürokratáktól, hiszen ők is a statisztikák fétisében élnek, teljesíteni akarják az előirányzatokat, decemberben söprik a padlást. Moszkvával ennyi konfliktussal ez nem ment volna, és ma sem menne ilyen könnyen, ennyiben tehát Brüsszel mégsem Moszkva. Mindenesetre Orbán Viktor kihúzott derékkal számol, kötözködése, becsmérlése, vétói és személyes sértései cseppnyi nyomot sem hagytak a leglényegesebb tételen, az átutalásokon. Azaz Soros hatalma tehát mégsem akkora. Vagy csak egyszerűen más a demokrácia logikája, mint ahogy az idehaza lassacskán már a demokráciaféltők pórusaiba is beivódik. Nincs lehetőség a játékszabályokat hirtelen és önkényesen felrúgni, visszamenőleges hatályú törvényeket hozni, azonnali bosszúkat foganatosítani.
Nehézkes, tutyimutyi a brüsszeli adminisztráció, hogy nem vág oda – fogalmazódik meg ellenzéki körökben a csalódottság, miközben a magyar kormány rengeteg munkát ad az európai bíróságnak, a csalást, visszaéléseket vizsgáló szervezeteknek, és manapság a jogállamiság kritériumainak notórius megsértőjeként könyvelik el az országot. Az autokraták könnyedén bohócot csinálnak a puhány unióból, amely a tavaszi választások előtt természetesen még bénább, mint egyébként. Lám, morog egy-két fejesük, de közben öntik ide a pénzt, amitől a rezsim még rátartibb, még erősebb, még gátlástalanabb. Vajon Orbán Viktor ezzel az orbáni politikával az unió helyében ugyanígy tenne? Házon és hazán belül láthatjuk, hogy hamar móresre tanítja az elbitangolókat, s könnyen azzá válhat az is, aki saját mércével mér, nem a kiadott sillabusz szerint. A mi főnökünk bizony nagyon rosszul érezné magát egy uniós vezető zakójában, valószínűleg hamar elszakadna nála a cérna, ha olyasmiket vágnának a fejéhez, mint amit Brüsszel innen kap. Érdekes kísérlet tanúi lehetnénk, át tudná-e úgy alakítani azt a rendszert, ahogyan tette itthon, s mintegy első lépésként képes lenne-e bármilyen ürüggyel visszafogni, elodázni a kifizetéseket, nem törődve az uniós statisztika fényezésével. Korlátozódna-e dühe puszta nyilatkozatokra, belátva, hogy azonnali és érdemi válaszcsapással nem élhet?
Igaz, ami igaz, hazai vizekre evezve mostanában szüksége van némi önmegtartóztatásra. Arcán időnként zavar, feszültség, kínos mosoly, szövegében azonban semmi változás, nyomja a mantrát, kibontását fullajtárjai háborítatlanul folytatják, az elégedetlenséget gagyi, sokszor mocskos zsírpapírba csomagolva. Terroristák, provokátorok, Soros repülőjegyével ide utazók, cirkuszi pojácává vedlő ellenzéki politikusok rúgják fel az ország békéjét, veszik el szorgos munkásainktól a boldogulás lehetőségét. Ugyanakkor a vezérnek fel kell ismernie, meg kell birkóznia azzal a fonák helyzettel, hogy miközben a gazdaság számai imponálók, bár a kritikusok szerint azért törékenyek, a lakosság mentálhigiénés állapota csapnivaló, a szegénység, a társadalmi mobilitás adatai, a kasztosodás és még ezernyi más mutató jelzi, hogy a magyarok nagyon nem érzik jól magukat a bőrükben.
Orbán hajlamos ezt a rossz közérzetet mindenféle kampánnyal, konzultációval, hangzatos célokra irányított pénzesővel orvosolni, de idővel ezek mélyebb tartalom, minőség híján kiürülnek, mesterkéltté válnak, mert megtapossák őket az alantas viszonyok, minden nemes szándékot elnyom az állandó félelemkeltés, csatazaj, brutális kirohanás, egymásnak ugrasztás, normaszegés, kivételezés.
Az év végén nem volt olyan nap, amely ne okozott volna sérelmet bizonyos csoportoknál a földönfutóktól az akadémikusokig. Bár az elmúlt évek alatt megszokhatta a polgár a kivont karddal való simogatást, nem tudni, hogy a kiszámíthatatlan, avagy nagyon is kiszámított hadonászás miként gyűlt össze egyetlen dühvé. Orbán Viktor régóta sikeresen forgácsolta szét az egymástól számos ok miatt idegenkedő ellenzéket, győzelmei nem kis részben ebből erednek. Ugyanakkor a politikai színpadon lassacskán a súgólyukat is elvette valamennyiüktől, gárdája kinevette, lealázta, s ha kellett, megbélyegezte, gyanússá tette ütött-kopott próbálkozásaikat. Mostani összekapaszkodásuk ennek a pokoljárásnak a logikus terméke. A „mindent megtehetek” hatalmi arroganciája gyújtott közös tüzeket, s ez okkal nyugtalaníthatja Orbán Viktort attól függetlenül, hogy az összekapaszkodás messze nem összetartozás, a korábbi ékek bármikor ismét rést üthetnek közéjük.
Nem lesz visszavonulás, pláne kormánybuktatás, de van már utcára menő, tiltakozó tömeg, s csak találgatni lehet, hogy mekkora erőt tud megmozgatni egy sztrájk. A miniszterelnök mintha keresni kezdené a szálakat, amelyeken tekintélyvesztés nélkül lazíthat. Ne túlozzunk, nem lesz sok ilyen szál. De például váratlan az a húzás, hogy a tengernyi és egyre fölháborítóbb engedmények után hirtelen ötvenmilliárdra csökkentette a sportra fordítható taopénzeket. Ez számomra gombostűnyi óvatosságot mutat. A létesítmények építése, a pénzek körüli kavarás persze zavartalanul folytatódni fog. De Orbánnak észre kellett vennie, hogy a pályán rajta kívül mások is lehetnek. A közönség java pedig egyelőre otthon drukkol.
