Óriások póniháton

Nem az az érdekes, hogy ez június második felében történt, hanem hogy az izlandi kirándulás harmadik napján már kifejezetten komfortosnak éreztem a kilenc fokot, nem fázott a kezem, nem zavart, ha szitálni kezdett az eső, s vezetés közben is legfeljebb akkor kezdtem el zsémbelni, amikor már csak nyolc-tíz métert láttam előre, sokadszorra kelve át a hegyeken Reykjavíkból Selfossnak tartva. A kellemes érzésben biztos nagy szerepe volt a természeti környezetnek, s legalább akkora a reaktivált nagykabátnak is.

Az ember gyorsan megtanul bizonyos izlandi szóvégeket, a földrajzi nevek végeit, mint vík, foss, ahogy már láttuk, aztán a jökull. A jökull le is kötött, azt jelenti, hogy gleccser. Emlékeztem az Eyjafjallajökull nevű vulkán 2010-es kitörésére, amely olyan bőségben látta el az európai légteret hamuval, hogy hat napig nem szállhattak fel repülőgépek, több millió utast tartva a földön. Az esettel kapcsolatos kommunikációt pedig szabályosan túszul ejtette a vulkán neve, melynek kiejtésével ezrével küzdöttek a rádió- és tévébemondók, s szenvedtek tisztesebb vagy súlyosabb vereséget. Ha most tudom, hogy a jökull, az gleccsert jelent ott a végén, máris egyszerűbb, bár az Eyjafjallát így is érdemes gyakorolni egy kicsit. A következő kérdés persze az, hogy miért pont gleccsernek hívják a vulkánt. Nagyon egyszerű. Vulkánnak lenni általában igen kényelmes életmód, zömmel szundikálni kell. Van, hogy mélyebben, van, hogy felszínesebben alszik, de igazán aktív csak ritkán lesz, amikor tényleg valami borzalmasat álmodik. Ilyenkor nem szállnak fel a repülők, vagy pusztul el Pompei, indul el tízezreket elpusztító cunami, ahogy 1883-ban a Krakatau felébredésekor a világ másik felén. Az Eyjafjallára hosszú szundikálása közben ráfagyott egy nagy hósapka, amely körben az oldalain, ahogy a fagyi olvad, a völgyekben csúszik lefelé, főképp, ha alatta nedves a talaj. Ez a gleccser, vagyis az Eyjafjalla vulkán is, gleccser is, s mivel inkább alszik, inkább gleccser. Persze az izlandi ember sem következetes, mert a magát ugyanilyen kettős képződményként mutogató Katlát például már nem jökullozzák.

Folytatom majd a nyelvi barangolást, csak közben a kitörésről eszembe jutott egy különös eset, melyről Hveragerdiben hallottam. Van ott egy park, ahol bemutatják, hogyan keletkeznek és működnek a különböző gőz- és vízkitörések. A lényeg, hogy először keletkezik egy lyuk, egy beszakadás, aztán vagy jön belőle valami, vagy sem, többnyire jön. Volt ott a környéken egy jókora lyuk, amelyből nem jött semmi, s a helyiek hosszú ideig ide rakták le a szemetet. Aztán a száraz lyuk egyszer csak ráunt a helyiekre, indulatosan lövellve az ég felé a forró vizet (ez lenne, ugye, a gejzír, amely nevét a nem túl távoli Geysir településről kapta), ami errefelé még nem lett volna igazán szokatlan, de fölküldte az ég felé az idők során felhalmozott háztartási hulladék jó részét is. Hullott az égből az anyag, üvegek, tányérdarabok, kés, villa, olló.

A jökullt kipipáltuk, itt van nekünk még a foss. A víkkel nem törném magam, azt a Reykjavíkból és a Keflavíkból még én is kitaláltam. A fosskérdés viszont lényeges, mindenfelé olvashatjuk a nevek végén, Izland tele van vele. A foss azt jelenti, hogy vízesés. A vízesésben az a különös, hogy hiába láttam már kismilliót, kicsit, nagyot, széleset, keskenyet, lépcsőset, lépcsőtlent, csorogjon vagy zuhogjon, legyen az a Niagara vagy Fátyol-vízesés, magához tapasztja a figyelmemet. S aki ebben kicsit is hasonlít hozzám, annak teremtette Isten Izlandot. Nem javít a kényelemérzeten, hogy a bambulással járó átvizesedés kilenc fokban történik, és ez még csak a nyár, de az elkötelezett víznézők ezen is könnyen teszik túl magukat. Az említett Hverager?i előtt, ha az ember autóval jön Reykjavíkból, folyamatosan vannak vízesések, bővizű keskenyek, szélesebbek, manöken nélküli csorgatók, s van persze nagy, combos vízesés is.

Antropológiai szempontból gyorsan elhelyeztem magam az izlandiak között, a szállodában nem ért le a lábam a vécéről. Pontosabban leért, ha lefeszítettem a lábfejemet, akkor az ujjaim végén tudtam támaszkodni. Ehhez képest a vidéken mindenfelé póni méretű, apró lovacskákat láttam. Ahol népszórakoztatási lovaglás volt, ott felénk normál méretűnek mondhatók voltak az amerikai és kínai turistákat fuvarozó állatok, de a való világban csak ezek a kicsik voltak, de embert a kis lovakon nem láttunk. Viszont a szuvenírboltban, az izlandi mesevilágot megidéző nippszekcióban a trollok, elfek, krylák tömegei között ott lovagolt egy rossz arcú csákó, akinek bizony kicsit fel kellett húznia a lábait, hogy ne érjen le a földre. Ezt kell figyelembe vennünk, amikor azon gondolkodunk, milyen alapból faragták ki a messzire jutó izlandi futballválogatottat.

Nagy futball-lázat nem érzékeltem, de ennek valószínűleg inkább az a magyarázata, hogy kevesen vannak, s így Izlandon másmilyennek találták ki a lázat, mint másfelé. Egy debrecennyi népesség él a szigeten, ebből a legelkötelezettebb tízezer eleve Franciaországban volt. A maradéknak is csak az egyharmada él a reykjavíki agglomerációban. Bár az ország nagy része lakhatatlan – hómezők, hósapkák, hegyek, lávamezők –, azért sokfelé húzzák meg magukat az emberek kisebb csoportokban. A 12 vagy 25 fős településeken aztán egész más külső jelei vannak a futball-láznak, mint a nagykörúton. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az izlandiak nem idegenkednek ugyan az alkoholtól, egyáltalán nem, de az állami monopólium, s az igazi alkohol még az ő fogalmaik szerint is iszonyatosan drága, érthető, hogy északias visszafogottságot figyelhetünk meg a nagy többségnél. (Azért beszélek „igazi” alkoholról, mert lehet kapni egészen minimális alkoholtartalmú italokat a boltban, nyilván csak az íze miatt, valamint sokféle, enyhe alkoholtartalmú csokoládét a hatékony szocializáció részeként.)

A drágaság észveszejtő. S hiába magyarázgatjuk magunknak a Krónan szupermarket polcai között, hogy nyilván drága, hiszen mindent úgy kell idehozni, meg magasak a bérköltségek, attól még a tény tény marad: az összes árcédulánál és nyugtánál összeugrik kicsit az ember gyomorszája, s már nem is lesz olyan éhes. Persze túlzok, természetesen éhesek voltunk, természetesen fizettünk, mint a katonatiszt, de hagyott bennünk nyomokat. Ráadásul, mint kiderült, nem is kell mindent idehozni, mert kiterjedt például az üvegházi termelés, s az ottani üvegházi paradicsomtermelőknek vonzóbb elképzelésük van paradicsomról, mint a mieinknek, ők az ízre gyúrnak, nem az esztétikumra, s így a tíz fok idején árusított paradicsomuk hatszor jobb a miénknél. Cserébe náluk nincs harminc fok idején árusított paradicsom, de az amúgy is egy másik szakma.

Egyébként – ha már szakma – az informatikai robbanás nagyon megváltoztatta az értelmiség összetételét Izlandon. Véletlenül éppen az indulás előtt láttam egy filmet még Pesten, Pénzes cápa címen. Gyenge dolog volt, de volt benne egy rész, ahol izlandi hekkerektől kértek segítséget. Még telefonon is beszéltek velük, s az izlandi srác egy műanyag miskulancia segítségével eltorzította a hangját, s az így Julia Robertset Yodáéra emlékeztette. Szóval, a Yoda-hangúak meghatározó szerephez jutottak a gazdaságban, karöltve a tiszta energia és a modern mezőgazdaság szakembereivel. Plusz a turizmus.

Amit nem nagyon hoznak ide, az az építőanyag. Még fa sincs. Az első faépületet úgy építette egy manus, hogy egy zátonyra futott francia hajó faanyagát vette meg. Régen kőből, irtó vastag falakkal, a földbe belesüllyesztett épületecskéket húztak, lapos kövekkel, majd földdel, mohával borították. Többnyire minden helyiség külön épület volt, kicsi udvarszerűségből lehetett beléjük bebújni. A skanzenban hajlongva el se tudtam képzelni, hogy azok a hatalmas emberek mit csinálhattak azokban az apró lukakban. A mai (vagy mondjuk a tegnapi) építészet viszont, egy-egy szándékot leszámítva, nem nagy szám. Beton van.

De a csúcs a természet és a fürdés. Sok mindent lehet azzal a rengeteg forró vízzel tenni, amely Izlandon a föld alól feltör, fűteni, mosogatni, paradicsomot termeszteni, de a legjobb a fürdés. Persze nem közvetlenül, mert hihetetlenül forró vizek jönnek. A sziget tele van táblákkal, amelyek 85-100 fokos vizet jeleznek, majd mindenkinek az egyéni felelősségéről értekeznek. Itt ugyanis nem az a helyzet, hogy bárhol fúrunk egy kicsit, már jön is a meleg víz, hanem jön magától. A legtöbb helyen csak gőz, amely száz foknál is sokkal melegebb. Gőzölnek a hegyek, tele meglepetéssel, sokfelé komolyan észnél kell lenni.

Szervezett városi embernek úgy tűnik, hogy a legegyszerűbb a reguláris, kiépített fürdőkben csobbanni. Túltesszük magunkat az ársokkon, s onnantól minden olyan, mint az álom. De aztán kiderül, hogy nem tudunk igazán invenciózusan álmodni. A természet egyes helyeken elvégzi helyettünk azokat a munkákat, melyen nekünk gondolkodnunk kellett volna. Vannak helyek, ahol a forró víz a létező hegyi patak medrében tör fel, s összekeveredik a hideg vízzel, s van, ahol maga képez hegyi patakot. Ezek rafinált képződmények, mert közvetlenül a forrás közelében piszkosul meleg a víz, míg lent a hegy lábánál meg hideg. Vagyis fel kell baktatni azokhoz a szakaszokhoz, ahol már éppen lehet fürdeni. Az elképesztő élmény, amikor tényleg fenn a hegyek között, a vad természetben, a sípcsontközépig érő hegyi patakban tesped az ember, kis kőgátaknál, melyekkel kisebb öblöcskékben térdig érő vizet kerítettek korábban ott vigadó elődeink. Kicsit nagy a forgalom. Az önkormányzat által épített palánkok oldalain öltözködnek a néha nem és kor tekintetében fatálisan összekeveredő emberek, s nagyobb csoportok érkeztekor egész kis tömegjelenetek alakulnak ki a patakban, ahol nem ritka, hogy virgoncan italoznak hosszabb ideje jó karban lévő hölgyek csoportjai.

A legnagyobb mutatvány ugyanez tengerrel, a Kék lagúna. Ez már igazi turistalátványosság, ennek megfelelő kiépítettséggel és árakkal. Hetven százalék tengervíz, harminc százalék termál, így jön ki a nagyjából 36-38 fokos élmény, moszatkencékkel bekent fürdőző pofákkal, vízből rendelhető és ott iható levekkel, melyek közül a legnépszerűbb az igen finom helyi ivójoghurt, a skyr (ami itt nem „termékmegjelenítés”, hanem így hívják az izlandiak a speciális joghurtjukat).

És persze a fürdőszobában is termálvíz jött a zuhanyból és a csapból, ami eleinte meghökkentő nazális élményt biztosított, de könnyű volt megszokni, mert az első tisztálkodás után vittük magunkkal a kénszagot, mintegy szulfid alkatok lettünk.