Hajrá, köztársaság! Hajrá, Európa!
Georg Büchner Danton halála című drámájának utolsó előtti mondata: „Éljen a király!” Ezt kiáltja Lucile Desmoulins, a kivégzett Camille Desmoulins felesége az utcán, mire a polgárőrök körülveszik, és „a köztársaság nevében!” szavak kíséretében letartóztatják. Camille Desmoulins forradalmár volt, egyike a királyság megdöntőinek és a köztársaság megalapítóinak, akiket a jakobinus diktatúra küldött a guillotine alá. A diktatúra elárulta a köztársaságot, amikor kivégezte a köztársaság létrehozóit, ezért élteti dacból a férjét sirató Lucile a királyt. A névlegesen még fennálló, valójában megszüntetett köztársaságban nyilvánosan tüntetni a királyság mellett kétségbeesetten forradalmi, öngyilkos cselekedet.
A Magyar Köztársaságot névlegesen megszüntették, ami a feliratok átmázolása miatt eddig hatvanmillió forintjába került az adófizető polgároknak. Akik január 2-án az operaháznál a Magyar Köztársaság mellett tüntettek, bár nem fenyegeti őket – egyelőre – letartóztatás, Lucile Desmoulins-hez hasonlóan dacból éltették az (alap)törvényen kívüli államformát. A kétharmad diktatúrája, a demokratikus rendszer(váltás) aláásása ellen tiltakoztak, az elárult jogállam és a széles körű társadalmi konszenzussal létrejött 1989-es alkotmány visszaállítása mellett nyilvánították ki közös akaratukat. Hihetünk Heller Ágnesnek, aki azt mondta, hogy az operaházi tüntetésen ugyanazt érezte, mint 1956 októberében, nevezetesen, hogy az országlakosság egy része kilépett az apátiából, és vehemensen föllépett a rendszer ellen. Tavaly október 23-án a Szabadsajtó úton még korántsem izzott ennyire a levegő, de akkor még nem emelkedett törvényerőre a magyar jogi hierarchia legfelsőbb új hivatalos jogszabálya, amely az állampolgárok egy részét kirekeszti az alkotmányosságból.
Tisztelhetem én – a nemzet élő klasszikusának szóhasználatával élve – ezt az alaptörvényt? Pedig akár örülhetnék is annak, hogy még másfél éves sem voltam, amikor a nemzeti hitvallás szerint hazám elvesztette önrendelkezését, és ettől kezdve ötvenhat évig nem volt felelős a tetteiért, következésképpen én sem, állampolgárainak egyike. Ez nekem nem esik jól, én szeretek felelős lenni magamért. Szerencsémre, ha későn is, ötvennyolc évesen sikerült visszanyernem a függetlenségemet, de a közben eltelt időre sem kérnék felmentést semmiért, nem módosítottam visszamenőleg törvényt, nem loptam pénztárvagyont, és a diplomámat sem plagizáltam. Más gondom is van ezzel a két állomás között a vonaton írt szöveggel. Privát hitvallásom nem hit a vallásban, sem Istenben, akinek a beemelése az új alkotmányba ugyan nem tölti el a lelkem fölháborodással, mint – olvasom – a francia jobboldali sajtóét, de azért nehezményezem, hogy ebben a tekintetben úgy rekesztettek ki, hogy odatartozónak nyilvánítottak. Ha nem dohányzóként törvény teszi lehetővé, hogy ne szívjam a mások füstjét, nem hívőként miért kell osztoznom a mások törvénybe foglalt, fönnakadt szemmel égre emelt áhítatában? Nem nagy ügy, csak füstölgök. (Nem úgy, ahogy sokan szeretnék.)
Ha nincs köztársaság, köztársasági elnök sincs, csak államfő, két l-lel, az ő személyét pedig a kormányszóvivő szerint méltatlan támadni, és minden körülmények között meg kell védeni. Úgy gondolnám, inkább az államfői pozíciót kell megvédeni, ha méltatlan tölti be. Nem az intézményt járatja le a személy, aki magát járatja le? Nem az intézménynek van tekintélye, amit elveszít, ha az intézmény képviselője elveszti a sajátját?
A köztársaságtalan elnök kiiktatja környezetének hátteréből az uniós zászlót, amikor az ország népéhez beszél a televízióban. Ugyanezt teszi a miniszterelnök is. A gengszterpárt alelnöke el is égeti. Kiiktatják maguk mögül Európát. Maguk körül is, kilencvenháromezer négyzetkilométeren.
Az írást teljes terjedelemben a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatja.
Bródy János Lesz még egyszer...
