Demény Péter: Felhőtlen gyűlölet
Végel László remek cikkében (), melynek talán a legfontosabb meglátása, hogy „Magyarország Trianon előtt nem tudta kezelni a másságot, Trianon óta viszont szorong tőle”) egyetlen vonatkozásról nem beszél, mégpedig arról, hogy a magyarországi társadalom kétségbeesetten törekedett arra, hogy az idegent megteremtse.
Mivel ilyen alig van az országban („a magyar átlagpolgár akkor lát idegent, amikor turistával találkozik vagy pedig külföldre utazik”), összeesküvés-elméleteket szőtt a magukat magyarnak tartó zsidókról, aztán lelkesen lecsapott a romákra, akiknek a különbözése látható és hallható. De az idegenkedésről, arról, hogy egy anyaországi magyar mit gondol a saját magyarságáról akár, egy határon túli magyarnak is fanyar anekdotái vannak.
Most viszont nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy a menekültek valóságos Kánaánt hoztak magukkal. Különbözőségük a romákénál is jóval érzékelhetőbb, hiszen a) messziről jönnek, b) más a bőrszínük, c) idegen nyelven beszélnek, d) sokáig nincs hol lehajtsák a fejüket, a pályaudvarokon és másutt lézengenek. A bezárkózó magyarországi társadalom, mely még a filmeket is magyar szinkronnal hallgatja, és amelynek fóbiáira óriásplakátokon játszottak rá a cinikusok, végre rátalált szomjazó gyűlölete ad hoc tárgyára. Nem kell megteremtenie, nem kell összeesküvés-elméletek megalkotásával fáradoznia (nem mintha olyan intenzív szellemi teljesítményre lenne ehhez szükség), gyűlölhet felhőtlenül és problémátlanul.
A gyűlölet pedig több szempontból is hálás érzelem. Nem kell gondolkodni, lehet menetelni, és közben olyan jelszavakat harsogni, melyek még a felületen békéseknek is tetszenek. És soha egyetlen gyűlölködő sem gondolkodott azon, mi lesz a gyűlölet ára.
