Autós mese
Megvallom, a legkevésbé sem vagyok az autók „szerelmese”. Nem igazán tudnak lázba hozni az autóipar úgynevezett forradalmi fejlesztései, a ritkább márkákat talán megkülönböztetni sem nagyon tudnám egymástól. A tévében előbb kapcsolnék egy filatelista szakműsorra, sőt talán még a monoszkópra is, semmint a Forma-1 közvetítésre. És most mégis feszült figyelemmel kísérem a nemrégiben kirobbant károsanyag-kibocsátási botrány újabb meg újabb fejleményeit.
Bizonyára azért, mert ez a skandalum messze túlmutat azon a szimpla történeten, hogy találékony mérnökök egy kicsit megbuherálták egy autómodell szoftverét. Ez az eset szimbolikusan a fogyasztói társadalom, az ú.n. posztkapitalizmus működésének anomáliájára mutat rá, sőt némi apokaliptikus hajlammal még az önmagát pusztító civilizációról szóló víziók beigazolódását is beleláthatjuk ebbe a botrányba.
Amelyet az amerikai környezetvédelmi hatóság, az EPA robbantott ki, amikor múlt pénteken bejelentette: „a Volkswagen az elmúlt hat évben úgy manipulálta “tiszta dízel”-üzemű autóinak szoftverét, hogy a teszteken a kibocsátott nitrogén-dioxid mennyisége a határ alatt maradjon, normál üzemben azonban az autók emissziós értékei jóval a határérték fölött voltak”. Ahogy a szaksajtó összegezte a történteket.
Márpedig a Volkswagen azért eladott pár ilyen autót 2009 óta: csak az USÁ-ban összesen 482 ezret, világszerte pedig 11 milliót.
S azóta, hogy ez a jól adagolt botrányfröccs meghajtotta a médiát, megégett a Skoda és a Seat is, bár ők ugye a Volkswagen-konszern tagjai. Viszont „lebukott” a nagy rivális BMW is. Ma már, szerintem, arra lehet nagy tétekben fogadni a bukiknál, hogy melyik autógyár nem érintett a botrányban.
S mindez ezerszer nagyobbat szól, mintha mondjuk valami pelenkáról derülne ki, hogy – szemben a cég reklámjával – mégsem szív el egy Kaszpi-tónyi nedvességet. Mert az autó nem pusztán egy tartós fogyasztási cikk, és a legkevésbé sem csak egy jármű. Az autó bizonyos értelemben mítosz, a civilizáció fejlettségének fokmérője, az emberi teljesítmény korlátlanságának kifejezője. Az autó nem csupán használati tárgy, hanem valamiféle technológiai fétis, amiben az ember önnön nagyszerűsége megtestesülését ünnepli.
Ráadásul esetünkben német autókról van szó, márpedig a német autóipar egyenlő volt a precizitással, kiszámíthatósággal, a megbízhatósággal. Aki német autót vásárolt, azért vette, mert úgy hitte, száz százalékban megbízhat abban, amit erről a termékről a gyártó meg a reklámok állítanak. Fő tehát a bizalom: a fejlett kapitalizmus összetartó habarcsa. Vagy ahogy Francis Fukuyama írta nálunk is megjelent, Bizalom c. könyvében: „egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban”.
S most ez a bizalom lehet oda. Vagy legalábbis erősen meginoghat. S nem pusztán a konkrétumok szintjén. Vagyis nemcsak abban a tekintetben, hogy egy katalizátorral trükköző cég esetében a vevő gyanakodva fog arra gondolni, vajon mi lehet a helyzet a fékkel.
Ennél akár többről is lehet szó. Hiszen napjaink fogyasztóegyede az autó révén nem csak egy terméket, hanem egyfajta szemléletet, mentalitást, életformát vásárol. Az ilyen üzletek erősítik meg újra és újra a társadalmi specieshez tartozását. Ám ha ennyire durván becsapják, amikor a fogyasztói modell csúcstermékét és szimbólumát vásárolja meg, akkor felmerülhet a kérdés, hogy ugyan hányféle hazugság révén működhet maga az egész szisztéma.
Mindjárt felderenghet az például, hogy ezek szerint a környezetünk védelmében tett erőfeszítésekről szóló szöveg csak zöld porhintés. Merthogy a látszólag szigorú szabályokat úgyis felülírja a profitérdek. És valójában akkurátusan pusztítjuk tovább a természeti környezetet, csak igyekszünk azt jó píárral ellensúlyozni.
Persze lehet az is, hogy ezek a kérdések, ha fel is sejlenek, nagyon hamar feledésbe merülnek. S autózunk vidáman fütyörészve tovább. Legfeljebb páran közülünk olyan modellre váltanak, amelynek gyártója ügyesebben trükközik a különböző szabályokkal, előírásokkal.
