A gyűlölet mozgósít

Tengernyi az irodalma a stressznek, az étkezési és alvási zavarnak, a párkapcsolatok pszichológiájának, a kötődés természetének, a csoportok működésének; elárasztjuk magunkat – és partner ebben a tudományos gondolkodás is – érzelmeink, kedélyállapotunk, kapcsolataink, döntéseink, szokásaink értelmezésével. Viszont csak kevés tudományos munka foglalkozik az egyik legkomplexebb érzelemmel, a gyűlölettel. Alig tudunk valamit az okai­­ról és következményeiről, és a tudomány sem mutat hajlandóságot arra, hogy megértse természetét vagy akár csak megkísérelje előre jelezni, hogy a gyűlölet mikor fordul extrém viselkedésbe. Pél­­dául úgy, hogy valaki megzabolázhatatlanná vált gyűlöletében átlép minden normán, és lemészárol ötven embert Orlandóban.

Elég indok erre a gyűlölet? 2016 júniusában, az orlandói lövöldözés után ezen tépelődött a Time hasábjain a Yale Egyetem pszichológiaprofesszora, Joan Cook is.

„Azok, akik gyűlölettel a szívükben élnek, legtöbbször kedvesnek és szeretettelinek látják önmagukat” – állapította meg Cook. Szerinte azok, akik gyűlölködnek, elválasztják egymástól identitásuk különféle aspektusait, és mindig annak megfelelően viselkednek, amilyen szerepet éppen játszanak. Koccanás nélkül elfér egymás mellett a gondoskodó és együtt­­érző gesztusaik sora és az, hogy akár indulattól fűtve ütlegelnek – mondjuk a Kossuth téren – másokat. Ez a két „lélekrész” nem oldódik fel, nincs átjárás. És ez a szétválasztás teszi lehetővé azt, hogy minden szerepben homlokegyenest másként viselkedjenek. Ez akadályozza meg, hogy az attitűdök csillapítsák egymást. Ezek az emberek tehát egyáltalán nem gondolják, hogy gyűlölködők vagy gonoszak lennének, épp ellenkezőleg: üldözötteik védtelen áldozatának látják önmagukat.

A gyűlölet sokféle formát képes ölteni. A német pszichológus, Erich Fromm A rombolás anatómiájában – a magyar fordító az 1973-ban publikált kötet címéből, amely eredetileg így hangzott, The Anatomy of Human Destructiveness, kihagyta az emberi szót – kísérletet tesz arra, hogy kategóriákba sorolja a gyűlölködőket. Szerinte van racionális és karakterkondicionált gyűlölet. Racionálisnak azt nevezi, amikor valakinek kitapintható oka van arra, hogy kifejezetten gyűlöljön valakit. A karakterkondicionált gyűlölet pedig már az, amikor valaki engedi az utálatát kifejeződni valaki iránt azért, mert valamilyen okból ellenérzéssel, előítélettel viseltetik azon csoport iránt, amelybe az illetőt sorolja. Fromm az emberi ag­­resszió­­ról való gondolkodás történetén keresztül arról ír, hogy a társadalomban tapasztalható agresszió nem törvényszerű, nem ösztönös, sokkal inkább reakció a szűkebb és tágabb környezet hatásaira: mi és ők. A mieink és az övéik. Magunkfajták és magukfajták. A karakterkondicionált gyűlöletben élők szeretik megkülönböztetni magukat azoktól, akiket maguk démonizálnak.

Ebből az is következhet, hogy a választópolgárok egy jelentős része számára a pártszimpátia nem pusztán politikai állásfoglalás, hanem valamely csoporthoz való tartozás kifejeződése is. Egy-egy választás ebben a dimenzióban nem kizárólag a pártok harca, hanem a pártok mögött álló társadalmi csoportoké is. A csoport tagjai pedig nem (csak) önmagukért mennek el szavazni úgy, ahogy – szemük előtt az egész csoport jóléte lebeg.

Egy torontói kutató, Peter John Loewen 2010-ben azt írta, hogy amikor szavazunk, egy csoport (egy adott párt szimpatizánsai) iránt érzett „vonzalmunk” vagy ellenérzésünk legalább annyira közrejátszik a döntésünkben, mint a személyes érdekeink. Sőt kutatása során arra jutott, hogy akik erős ellenérzéssel viseltetnek egy párt mögött álló támogató csoporttal szemben, nagyobb valószínűséggel mennek el voksolni, mint azok, akiknek nincsenek erős érzelmeik (elő­­ítéleteik).

Mindez leegyszerűsítve: a gyűlölet, az előítélet mozgósít.

Ha egy politikai vezetőt és a támogatóit valamely csoporthoz való tartozása miatt („ők azok, akik milliárdosok, ők azok, akik hazudnak, ők azok, akik lopnak”) elutasítás tárgyává lehet tenni, a személyes (karakterkondicionált) ellenérzés lángja nem lohad, és a szavazóurnához viszi azt, aki úgy érzi, védenie kell a sajátjait. Arra a kérdésre pedig nincs válasz, hogy elhamvadhat-e valaha a gyűlölködés gyúanyaga, de ha mindent figyelembe veszünk, úgy tűnik, erre nincs esély: mintha valamennyi mű, ami a végét pedzegetné, csupán mese vagy utópia lenne.