Mesél a bécsi erőd

Nemrégiben múlt ötvenhat éve annak az ’56-os ősznek, amelyen Joszif Visszarionovics lelépett városligeti posztjáról. Nem önmagától persze: drótkötelek húzták-vonták, csak a csizmájával nem boldogultak. Később kiderült, hogy olyan mély vasbeton szerelvénybe kapcsolódik, mint egy kis Eiffel-torony. Napjainkban is gyakoriak a sajtóhírek, amelyek szobrok, emlékművek, sírkövek megrongálásáról, felborításáról adnak számot.

Nagy korszakokat mindig a háborús hírek és hangulatok nyitottak a cementkelendőség történetében. Gondoljunk csak a világ legdrágább és legésszerűtlenebb erődrendszerére, a Maginot-ra, avagy felparcellázott magyar változatára, a déli-nyugati határmezsgyét ölelő, szintén több száz kilométeres erődláncolatra. A szóbeszéd szerint egy részüket kiásták, és Bokodon focilelátóként rakták össze. Egyébként most kezdődik a betonvilág maradványainak turisztikai hasznosítása, s idegenforgalmi látványossággá szelídült már a budavári kazamata és az atomlazaret is.

Láttam én hajdan néhány miradort a Csatorna partján is. „Francia szakértőm” és szentendrei szomszédom, Örvös Lajos, a kiváló író és műfordító magyarázta, hogy az inváziós flotta felbukkanását lesték a minaretszerű karcsú építmény ablakmélyedéseiből a németek, akik kiszámították, hogy helyüket bemérni, becélozni majd csak a hajnali szürkület után tudják a hajóágyúk, a beton csontváz addig nyugalmat biztosít. A part menti sziklazátonyok közé egykor apró tüzérkörleteket vájtak a Nyugati Fal szállásmesterei, akikre most hálával gondolhatnak az elbújni vágyó fürdőturisták. A reggeli apálykor még csúcsaikkal integetnek a vízből kikandikáló óriás betonkockák, amelyeket kikötő és rámpa céljára tömegével szállítottak ide a szigetországból. Éppen olyanok, mint az országutakra halmozott tankakadályok.

Rejteznek azonban Párizsban is tegnapi betonrekvizitumok. Ady Gare de l’estjének egész pincesora olyan, mintha csak pillanatokra hagyta volna itt a német őrmester. A vasúti forgalom ellenőrző állomásának kapcsolói, billentyűi, térképei és telefonjai úgy csüngnek a betonfalakon, akárha szemlére várnának. Olyan ez a harcálláspont ma is, mint egy betonba öntött szolgálati szabályzat, éppen csak megszabadulni nem lehet tőle. Drága, hangos és költséges lenne gépi technikás szétbarmolásuk (jobb szó nincs rá), ráadásul mikrobákkal szórnák meg a légteret. A dinamit szóba sem kerülhet, mert hatása egytonnás repülőbombáéval érne fel.

Néhol mutatóban őrzik darabjait hajdani biztonsági födémeknek, peremsávoknak, a Siegfrid-vonaltól a Führer-bunkerig, Churchill „vezetési pontja” is átment turisztikai látványosságba, akár a berlini fal maradványai, amelyek lidércálomba merülnek már, mint a Checkpoint Charlie homokzsákjai.

Ám ugorjunk vissza a nagy viadalok idejére!

1942. szeptember 9. eseménytelen napja volt a háborús krónikáknak. Legfeljebb a sztálingrádi katlan és a tobruki dűnék felől érkezhettek felderítőjelentések Berlinbe az ellenséges készülődésekről. Mindenesetre ezt a napot választotta a Führer talán legbizarrabb parancsának kiadására. Speer (építésügyi, később fegyverkezési) minisztere révén Tamms műépítész kapott megbízást arra, hogy építsen a bécsi belvárosba hat darab kilencemeletes toronyházat: tetejükről könnyen beláthatók és lelőhetők a szövetségesek támadó repülői. Az átlagosan ötvenméteres magasságukkal, két-három méteres betonfalvastagságukkal, mélybe vesző „egyensúlyozó svertjükkel” maguk voltak az elpusztíthatatlanság jelképei. Legfelső szintjükre üzembiztos teherfelvonók vitték a legkorszerűbb gépágyúkat, amelyek kutatórádiók antennáival meredeztek az ég felé. Mannersdorfból hozták a cementet, Felixdorfból a murvát, a Duna-csatornán jött a homok, vagonokban pedig a kényszermunkások regimentje. Mindössze arról feledkeztek meg, hogy ha csakugyan sikerülne a tetőről egy Liberátort eltalálni, az bombaterhével rázuhanva egy lakóházra olyan pusztítást végezne, amilyenről csak jó fél századdal később hallhatott New Yorkból a világ.

Mint minden érdemleges hadi tény, ez is elkerült a légi felderítés fényképein a szövetségesek tábornokaihoz. Előbb derülve, majd mind jobban megütközve szemlélték a patinás házak közé ékelt Flakturmokat (légelhárító ütegeket). Azzal mindannyian tisztában voltak, hogy a II. világháborúban a légierők igyekeztek átvenni a messzehordó tüzérségek funkcióit, de London és Moszkva óvatos volt. A magaslati pontokra legfeljebb figyelőállásokat rendszeresítettek, a lövegeket – távol a lakónegyedektől – parkok és ligetek lombjai közé telepítették. A Wehrmachtnak – a következmények számbavétele nélkül – mindenütt csupán a nagy célterületeket uraló tűzfészkek voltak fontosak. (Arra talán csak a legidősebbek emlékeznek, hogy 1944-ben miként uralta a Margit híd szigetbejáróját egy négy ikercsövű gépágyú. Látótere valóban panorámaszerű volt, talán ezért is őriz még mindig ott a folyó néhány repülőgéproncsot.)

A Ring-lakók sokáig töprenghettek, hogy eszement gonoszság, megátalkodott rögeszmék vagy a győzelem érdekében mindent és mindenkit összefűző transzmissziós rabszíj öltött-e testet e szabályszerű háromszögelésbe létesített lövegtoronyrendszerben, amelynek mértani középpontja a Stephansdom volt. Kérdésemre egykor Hugo Portisch, a korszak neves publicista-történelemkutatója emlékeztetett arra is, hogy bizsergető lehetett a hajdani császárváros lakóinak a führeri ígéret, miszerint a győzelem után minden hősi halott nevét tartalmazó óriási márványlapokkal kerül majd befedésre a betonépítmény. 1944 júniusában is épültek még Berlinben és Hamburgban lövegtornyok, a hanzavárosbélin állítólag már radar is működött. Ma valamennyi műtárgy állami vagy városi védettséggel keresi hasznosíthatóságát. A bécsi Esterházy parkban például tengerakvárium lett belőle.

Mi minden jut eszünkbe a beton szóról! Hajdanán a székesfőváros vezetősége az európai példák ellenére sem tartotta fontosnak tömeges óvóhelyek építését. Ha történt is ilyesmi, kisebb közösségek önerejéből készült. Ma a bulvársajtó arról cikkezik, hogy észak-koreai és iráni ijesztgetések miatt békés amerikai polgárok kezdtek atombunkereket építeni Greenwich Village-i kertjeikben...