Ami a legjobban számít

Nimród felhúzott lábbal ült a nappalijukban álló nagy fehér bőrkanapé sarkában, és egy tábla csokit majszolt. A kanapé hideg volt, nem szerette a bőrt, folyton csúszkált rajta a feneke. De hiába mondta az apjának, amikor lecserélték az előző halványzöld, szintén bőrkanapét.

– Kisfiam, vannak dolgok, és ilyen az elegancia, amihez ragaszkodnunk kell az életben – jelentette ki, majd egy barackot nyomott a fia fejére.

Nimród igyekezett mosolyogni, bár a barackokat gyűlölte talán a világon a legjobban, de tudta, az apja szerint egy igazi férfi nem nyafog és pláne nem vitatkozik.

Holott az egészet nem értette. A lakóparkban, tőlük nem messze lakott az osztálytársa, Béres Kristóf a családjával. Nekik még nagyobb házuk volt, és egy hatalmas acélszürke szövetkanapé állt a nappaliban. Nimródnak mindig összeszorult a szíve, amikor belépett hozzájuk. Ott semmi sem volt olyan harsány, mint náluk.

De aztán inkább felidézte, milyen jó, amikor Greff úr nyitott kabrióval érkezik meg értük az iskolához. Ettől azért mindenkinek tátva maradt a szája.

Ez járt a fejében akkor is, amikor a csokit majszolta a nappaliban.

– Ízlik? – ült le mellé Joli néni, aki a szomszédban lakott, és ha a szülők dolgoztak, ő vigyázott Nimródra és két öccsére.

Ez elég gyakran megesett, Greff úr ugyanis sikeres motivációs tréner volt, a felesége, Greffné pedig egy szépségstúdiót vezetett. A szülők igyekeztek mindent megadni a gyerekeknek, amit ők annak idején nem kaptak meg, szerettek volna úgy élni, mint a családok az amerikai filmekben, szép ház, autó, három gyerek, fényes karrier, szeretet, de kevés volt az idő mindenre.

Joli néni már a nyolcvanhoz közeledett, de korát meghazudtolva olyan fitt volt, mintha hatvan lenne.

– Én egy fiatal lány vagyok, aki nyolcvan év alatt ráncos lett – mondogatta mindig.

Rendszeresen túrázott, biciklizett és jógázott, és mivel egyedül élt, szívesen vigyázott a gyerekekre. Csupán két szenvedélye volt: naponta elszívott ebéd után egy szál cigit és esténként megevett egy tábla csokit. Ha pedig valaki célzást tett arra, hogy az ő korában már jó lenne ezeket a káros dolgokat elhagyni, mindig azt mondta, az bizony az élete végét jelentené.

– Apáék mindjárt itthon lesznek – mondta Nimród, és odanyújtotta a csokit Joli néninek.

– Tedd csak el – hárította el Jolika.

– Apa azt mondja, egy életre tönkreteszem a zsírsejtjeimet.

Joli néni felnevetett.

– Hetek óta nem ettem ilyen jót – vallotta be Nimród.

– Akkor egészségedre!

A fiú óvatosan letört még egy kockát, a többit a nadrágjába rejtette. Miközben élvezte, ahogy a csoki szétolvad a szájában, eszébe jutott az iskola. Greff úr és Greffné talán épp most beszélnek Ági nénivel. Nimród ugyanis az utóbbi hetekben teljesen rákattant egy videojátékra, amit az apja gépén talált. Amikor a szülei nem voltak otthon, és Joli néni a kanapén szunyókált, bekapcsolta a programot, és nézte, ahogy a holtakból mutálódott szörnyek cafatokra tépik az embereket. Aztán leszaggatta a szörnyek végtagjait, hogy végezzen velük. Később néhány osztálytársát is bevonta a játékba, és pár jelenetet kipróbáltak az iskolában.

Hamarosan csengettek. Joli néni kiment ajtót nyitni. A lakást hirtelen betöltötte az anyja parfümjének fojtogatóan édes illata.

A szülők gyorsan megköszönték Joli néninek, hogy vigyázott a gyerekekre, és útjára engedték.

Greff úr és Greffné leült Nimródhoz a kanapéra.

– Anyáddal nagyon el vagyunk keseredve – kezdte Greff úr nagyot sóhajtva.

Nimród lehorgasztotta a fejét, az apja pedig folytatta, hogy hát nem érti, miért, egy ilyen okos nagyfiú, mint ő, tizenhárom éves, igazán elfoglalhatná magát valami mással, és hogy Nimródnak tudnia kell, hogy ő, Greff úr, milyen mélyről, és mennyit küzdött értük, erre tessék…

– Elég lesz már – szólt szelíden Greffné ziháló férjére, és frissen manikűrözött, karácsonyi mintás körmével megkocogtatta a férfi térdét.

Greff felsóhajtott, letörölte az izzadságcseppeket az arcáról.

– Mondj már valamit – nézett Greff a fiára.

Nimród hallgatott. Azt figyelte, hogy a nadrágjába dugott csokoládé kezd lecsúszni az alsógatyájához. Ha feláll, talán alul ki is fog esni, és abból megint balhé lesz, jutott az eszébe.

Greff megcsóválta a fejét, és az órájára nézett.

– Hamarosan indulni kell – jegyezte meg.

Nimród felment a szobájába, közben a szülei még beszéltek a nappaliban.

– Most rosszat mondtam? – kérdezte Greff.

– Mintha apádat hallottam volna – ráncolta a homlokát Greffné.

– Igazad van, másképp kell ezt.

Nimród felvette az előre kikészített vasalt öltönyt, csokornyakkendőt, fehér inget, belebújt a fekete lakkcipőjébe, aztán kiment a fürdőbe, ahol az anyja épp a legkisebbet, Zénót pelenkázta. Hamarosan már a középső fiú, Ármin is készen volt, pedig őt mindig noszogatni kellett.

Greff a művészbejárón vitte be a családot, de még így is hallották, hogy zúg a tömeg az arénában. A karácsony előtti előadások a legkelendőbbek voltak. Ilyenkor mindenki vágyott arra, hogy elhihesse, van még remény.

Greff úr a mai előadásának az Utak a boldogsághoz címet választotta. A promóciós videóban pedig arról mesélt a rajongóinak, hogyan lett a szerencsétlen, kövér, kigúnyolt kisfiúból sikeres, népszerű ember. „Ez neked is sikerülhet”, nézett bele mélyen a kamerába.

Hamarosan megszólalt a színpadon a zene, villogni kezdtek a fények, a tömeg tapsban tört ki, amikor Greff teljes életnagyságban megjelent.

A család a backstage-ben várakozott. Nimród és Ármin a telefonján játszott, a kis Zénó pedig az anyja térdén lovagolt.

„A hálás szív minden napot ajándéknak tekint”, szűrődött be Greff úr beszéde a színpadról, majd később beleüvöltötte a mikrofonba: „Kelj fel mindennap úgy, hogy azt mondod magadnak, képes vagyok rá, meg tudom csinálni, mert akkor kezdesz el igazán élni, amikor rájössz, nincs mitől félni.”

A tömeg őrjöngött.

Nemsokára jelzést kaptak. Greffné gyorsan megigazította a fiúk frizuráját, nyakkendőjét és a saját sminkjét, aztán elindultak a színpadra.

A tömeg tapsolt, Greff úr hófehér fogsorát Greffnére villantotta. A gyerekek köré sereglettek, Greffné a tűsarkúban kacsázva lépett mellé. Kattogtak a vakuk, ahogy a család mosolyogva összeölelkezett, integettek az emberek felé, bár a fényektől nem láttak senkit.

Aztán Greff úr felemelte jobb kezét. Hirtelen csend lett.

„Higgyétek el nekem, kedves barátaim. Lehet bármitek, lehettek bárkik, de a legjobban ez számít”, mutatott ekkor a családjára, és az őrjöngő taps újra felharsant.

Két nappal később, karácsonyeste összegyűltek a ház étkezőjében. A bejárónő felszolgálta a gesztenyés pulykát, amit egy kis konyakkal bolondítottak meg. Amikor végre túlestek a vacsorán és a kötelező karácsonyi dalokon, a gyerekek megrohamozták a fa alatt lévő csomagokat. Nimród kapott pár könyvet és egy hordozható magnót, és várt rá egy kis boríték, benne egy papírral. Az apja odalépett mellé.

Nimród kinyitotta a borítékot, amelyben az apja féléves motivációs tréningjére szóló bérlet lapult. A fiú elsápadt.

– Hidd el, egyszer még hálás leszel nekem ezért – veregette meg az apa a fia vállát.

Nemsokára visszament Árminhoz legózni. Az anya Zénóval várat épített az új kockákból.

Nimród észrevétlenül surrant ki a házból, és hamarosan Joli néni ajtajánál ácsorgott.

Az öregasszony betessékelte a fiút, de nem kérdezett semmit. A nagyszobában két, csipkével borított, kopott bársonyfotel állt a tévével szemben. Nimród bekucorodott az egyikbe, és bámulni kezdte a karácsonyi műsort.

Hamarosan előkerült egy tábla csoki Joli néni virágmintás pongyolája zsebéből.

Összenevettek, majd letörtek belőle két nagy darabot, és jóízűen szopogatni kezdték. / Hidas Judit