Talán gyáva vagyok

A lányom elállja előttem az utat, pedig még ki kell ürítenem néhány polcot a szekrényében, hogy tudjanak hova pakolni. Azt mondja, ne merjek a cuccaihoz nyúlni, semmi kedve egy idegennel egy szobában aludni. „Csak néhány napról van szó”, próbálom nyugtatni, de azért én se vagyok nyugodt.

Nem ismerik a szokásainkat, fárasztó lesz őket kerülgetni, szórakoztatni napokig. Mégis felajánlottam, hogy jöhet az új osztálytárs, Elena a nagymamával, épp a lányom miatt. Neki is ezt mondom most, mire morogva odaenged a szekrényéhez. Miközben pakolok az egyik polcról a másikra, azon agyalok, mit fogok nekik mondani, kérdezhetek-e bármit, vagy az lenne a sértő, ha nem kérdeznék semmit. Legszívesebben lemondanám az egészet, mert nem is a szállás, hanem ez az igazán nehéz.

De már nem lehet, csörög a telefonom, indulnom kell értük. Eléjük megyek az állomásra. Elhaladok az orosz nagykövetség előtt az Andrássy úton, ahol dübörög a techno, emberek táncolnak az út egyik felén, a másik oldalon „Ruszkik haza” feliratokkal teleaggatott kordonok. „Dicsőség Ukrajnának, halál az ellenségre”, ordítja egy nő a hangosbemondóba, beleremegnek a falak a szavaiba, remegni kezdek én is, és újra a lányomra gondolok.

Végül kiderül, nem kell semmit kérdezni a vendégeinktől. Olga, a nagymama magától mesél a vonatútról, amikor hazaérünk. Azt mondja, csak a folyosón, a földön találtak helyet, de még így is szerencséjük volt, rájuk legalább nem taposott senki, még időben arrébb tudtak húzódni, amikor átléptek a fejük felett, hogy kimenjenek vécére. De a lényeg, hogy itt vagyunk, teszi hozzá Olga angolul, én pedig bólintok, bár közben azon jár az eszem, jó lenne őket elküldeni fürdeni, de mégsem mondhatom ezt így. A kislány anyja nem fért fel erre a koszos, büdös vonatra sem, abban bíznak, pár nap múlva megérkezik ő is. Az apa ott maradt harcolni, ő kárpátaljai magyar, de már Kijevben él, amióta Elena anyjával megismerkedtek. Ungváron úgysem volt munka, halott város, tele reménytelenséggel, se az oroszok, se az ukránok alatt nem történt ott semmi jó, egyszer én is jártam ott.

Kiderül, Olga is volt már Magyarországon, még a férje állomásozott itt katonaként a 80-as évek elején. „Szép ország, kedves emberek”, mondja, és bízik benne, hogy talál majd munkát. Angolul is csak pár éve tanult meg, ért az informatikához, a tanulás a hobbija, hatvanötéves, de ha kell, elvégez egy egyetemet is. „Mindent meg lehet oldani, csak a család legyen együtt”, jelenti ki. Hálás azért is, hogy lakhatnak majd az itteni rokonoknál, oda fognak tőlünk átköltözni, ha visszaérnek a síelésről. „Nagyon rendesek, pedig alig tartottuk velük a kapcsolatot, a vejem nem akart már magyar lenni”, meséli.

Látom, Elena is már csak annyit tud magyarul, hogy szia és köszönöm, ezeket is csak halkan, szégyenlősen nyögi ki, a nagymama meg bíztatja, hogy az iskolában majd bele fog jönni, de a kislány aggódva néz rá, és mint megtudom, azt mondja ukránul a nagyanyjának, hogy ő nem akar új iskolába járni. Olga ekkor megsimogatja a lányom fejét. „Nem is tudtam, hogy vannak itt ilyen szép fekete hajú, kreol gyerekek is”, mondja.

„Az apukája marokkói”, mondom gyorsan, és másfelé terelem a szót. „És Elena apja, ő is jön majd?”

„Harcolni akar”, mondja a nagymama, én meg nagyot nézek, hiszen még csak nem is ukrán, bár én azt sem érteném. Tudom, talán gyáva vagyok, de eszembe jutnak azok a drónok, amik nemrég átrepültek a fejünk felett a magyar légtérben, és azon agyalok, mi kellene ahhoz, hogy itt maradjak, ha valami történik.

„Nekem már csak az a fontos, hogy Elena ne úgy nőjön fel, mint én, nem akarom, hogy lássa a halottakat az utcán, mert attól egy életen át nem lehet szabadulni”, mondja Olga. Egyszer már el kellett menekülnie Donyeckből, akkor költözött Kijevbe a lányához. „De az apja folyton azt hajtogatta, ő inkább meghal, minthogy még egyszer mások diktáljanak neki, nem azért hagyta el Kárpátalját, hogy újra kezdődjön az egész”, meséli. „Pedig az az ország reménytelen, egyszerűen nem jó helyre születtünk, el kell onnan jönni”, sóhajt fel, aztán körülnéz. „Szép ez a lakás”, dicséri, és nézi a színes üvegből készült asztalt, a perzsaszőnyeget, a marokkói mintás csempét. „A magyarok mások, hihetetlen ez a vendégszeretet, hogy egyből összeadták a szülők Elena tandíját, hogy te is és mindenki segít”.

Mosolyogva bólintok, és nem mondom neki, hogy a lányomnak pár éve azért kellett iskolát váltani, mert kiderült róla az osztályban, hogy muszlim.

Szerző: Hidas Judit