Szellemi kitelepítés

A VII. kerületben bérel lakást Nemes Csaba festőművész. Nem csendéleteket fest, hanem a mai magyar valóság komor látképeit. Műterme falán nagyszabású festménye: a Keleti pályaudvar a menekültválság idején. A művész gyakran kijárt a Keletibe, adományokat vitt a rászorulóknak. Fotói alapján festette meg művét. Felül Budapest sötét, rideg kontúrjai, lent az aluljárókban menedéket kereső hontalan emberek.

Nemes Csaba a hazai közéleti festészet egyik legismertebb alakja, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának tanára, emellett egyik szervezője a Szabad Művészek csoportjának, amely flashmobokkal tiltakozott a Magyar Művészeti Akadémia önkényes kultúrpolitikai térfoglalásai ellen.

Nemes számára a művészet társadalmi felelősségvállalás is. A felháborodás az alkotó kifogyhatatlan ihlete.

A művész szociális érzékenysége családi öröksége is. Nemes Csaba Kisvárdán született 1966-ban; egy Szabolcs megyei településen, Tuzséren nőtt fel. Sok roma lakott a faluban. Csaba édesapja a helyi iskola igazgatója volt, kultúrházat vezetett, majd tanácselnök lett. Ám a politikából kiábrándulva a nyolcvanas évek végén lemondott pozíciójáról, azután csak a pedagógiai munkájának élt, a faluközösségért dolgozott.

Nemes Csabát gyerekkora óta a festészet érdekelte. Egyenes útja volt a művészi pályán. Tizennégy évesen felvették a budapesti „kisképzőbe”, onnan elsőre a Képzőművészeti Főiskolára, Kokas Ignác festőosztályába. Nemest a fotózástól az animációig minden műfaj érdekelte. A rendszerváltás évében, 1989-ben diplomázott. Úgy érezte, a műtermek csendjénél fontosabb, ami az utcákon történik. A szabadság új perspektíváit alkotta meg műveiben. Fotósorozatban mutatta be: a demokratikus átalakulások miként színezik át a budapesti utcaképeket. Sorra nyíltak a magánüzletek, a boltosok kifestették saját portáikat, míg a régi málló házfalakat senki nem gondozta. A megújulás és a porladó múlt disszonanciáját jelképezték Nemes művei, ám közéleti mondanivalójuk akkor visszhang nélkül maradt.

A művész visszavonult a társadalomkritikus szereptől, a hagyományosabb műfajokban kísérletezett. Egészen 2006-ig. Az MTV épületének ostromát ő is képernyőn nézte végig. Döbbenten figyelte, ahogy a „B-közép forradalmárjai” autókat gyújtogatnak, berontanak a Szabadság téri tévészékházba, kifosztják a csokiautomatákat. Pár nap múlva, az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulóján őrjöngő árpádsávosok gyűrűjében egy kimustrált tank is elszabadult... Közéletünk bulvárszínpadán mintha a magyar történelem olcsó remake-jét játszották volna újra. Remake lett a címe annak a tízrészes animációs sorozatnak is, amelyet Nemes Csaba tervezett a budapesti utcai zavargásokról. Ezzel a munkával pályázott a Velencei Biennáléra is. A hazai szakmai zsűrinél nyert a Remake, ám a kulturális tárca formai hibára hivatkozva nem támogatta Nemes pályázatát. Animációs filmjei végül főleg az NKA és társadalmi szervezetek támogatásaiból és sok művészkolléga önkéntes munkájával mégis elkészültek 2007-ben. A sorozatból két epizódot rajzolt Nemes Csaba, a többit képzőművész barátai. A filmdalokat Németh Juci énekelte, a dalszövegeket Závada Péter írta. S noha a sorozat egyetlen televízióban sem került adásba, mégis nagy médiavisszhangja lett. Sok volt az értetlen kritika is. A barikádharcok vitriolos rajzfilmjével sem a bal-, sem a jobboldal nem tudott mit kezdeni.

A hazai szélsőjobb erősödése, a fokozódó rasszizmus állandó témája lett Nemes Csabának. Képsorozatban festette meg a cigánygyilkosságok helyszíneit is, a lemészárolt roma családok házait. Megrajzolta a Gyöngyöspatára bevonuló szélsőjobboldali gárdistákat. A rasszizmusról szól az Állj ide! című bábfilmje is, amelyben egy vadőr megállítja az erdőben sétáló cigányt, s megvádolja, hogy fát akar lopni. A tragikum és a meseszerű bábok különös feszültséget teremtenek a filmben.

Nemes Csaba 2010-ben doktorált a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A rendszerváltás utáni magyar művészet társadalmi-politikai szerepvállalása címmel írta doktori dolgozatát. Írását saját kutatására alapozta: ötven képzőművésznek és műelemzőnek küldte el e-mailen a témával kapcsolatos kérdéseit. Huszonketten válaszoltak. Egyebek mellett azt is kérdezte kollégáitól: „Mi az oka annak, hogy a társadalmi-politikai kérdésekre reflektáló művek aránya szerény a magyar kortárs művészetben?” A reagálásokat elemezve azt is írta doktorijában: „Ameddig a társadalom tagjai nem képesek a múlttal és vele szoros összefüggésben a mai problémákkal szembenézni, ameddig napi gyakorlat a félrenézés, addig nehezen feltételezhetjük, hogy éppen a művészet lenne az a terület, amely üdítő kivételt jelentene tudatos politikai szerepvállalásával.”

Nemes Csaba nyíltan vállalja baloldali világnézetét. De pártokhoz nem kötődik. A szolidaritás és a szabadság eszméje számára nem elvont teória.

2012 végén már látható volt: az Orbán-kormány nem csupán szimbolikus gesztusnak szánja, hogy a korábban jelentéktelen egyesületként működő MMA-t köztestületté emelje az Alaptörvényben. A több milliárd forint közpénzzel kitömött szervezet egyre nagyobb hatalmat kapott a honi kultúrában. Felháborodott alkotók, művészettörténészek és diákok egy köre úgy gondolta: a szellemi élet ideológiai központosítása ellen már nem elég a művészet eszközeivel küzdeni. Radikális tiltakozóakciókat kell szervezni. E rebellis értelmiségiek közé tartozott Nemes Csaba is. Létrehozták a Szabad Művészek csoportját, bevonultak az MMA első nyilvános ülésére 2012 decemberében, és röplapokat szórtak szét. A teremben dulakodás tört ki; az MMA egyik idős tagja mappával fejbe verte Nemes Csabát. Barátaival több kultúrpolitikai demonstrációt szerveztek még: Az MMA kirekesztő – a művészet szabad feliratú transzparensekkel körbekerítették 2014-ben a Pesti Vigadó épületét, amelyet a kormány – a Műcsarnokkal együtt – állami ajándékként adott át az MMA-nak.

Fekete György jobboldalai „akadémiájának” múltkori közgyűlése – a korábbi évek botrányaiból okulva – zártkörű volt: az újságírók is csak külön helyiségben, monitoron figyelhették a Vigadó dísztermében elhangzó beszédeket. A Szabad Művészek ezúttal nem demonstráltak. Nemes Csaba azt mondja, a csoport elvileg még létezik, de tagjai külön utakon járnak. Egy idő után sem energiával, sem pénzzel nem győzték a demonstrációkat. Mozgalmukat végig saját zsebből finanszírozták. Remélték, megmozdulásaikhoz egyre többen csatlakoznak majd, kampányoltak is az értelmiségiek között, de többnyire elutasító csend volt a válasz.

Nemes Csaba állami pályázatokon már nem vesz részt. Főleg külföldi műgyűjtők veszik a képeit, kinti és hazai galériákban is bemutatják az alkotásait. Három éve nemzetközi szakmai zsűri ítélte neki a rangos Leopold Bloom képzőművészeti díjat. A kitüntetést részben az Interutópia Kísérleti Lakópark című grafikai sorozatáért kapta. E rajzos vízió szerint Magyarországon elindul a Nemzeti Újratelepítő Alapprogram, amely szellemi gettókba száműzi az értelmiséget, és az ócsai lakópark mintájára elkülönített telepet hoznak létre a szabad bölcsészeknek és független művészeknek. Nemes grafikáin a kirekesztett, fölöslegessé vált művészek engedelmesen vonulnak új lakóhelyükre, miközben részvétlen bámészkodók transzparensen üzenik nekik: „Semmirekellők, ingyenélők, tartsátok el magatokat!”

Nemes Csaba a rajzon dátummal jelöli: az értelmiség szellemi kitelepítése 2015-ben várható.

Nem tévedett sokat.