Táguló határok – Néha szükség van új kalandokra

2020. szeptember 5. 17:30 - szerző: Herskovits Eszter

Solymosi Tamás tizedik éve a Magyar Állami Operaház balettigazgatója. Ez idő alatt a Magyar Nemzeti Balett szinte teljesen megújult, modernebb, a régivágásúbb balettrajongóknak már-már extravagáns előadások is megjelentek a klasszikusok mellett a repertoárban, illetve sok darabot neves külföldi koreográfus jegyez. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sok kritika éri emiatt. Legutóbb a 168 Órában Kozmér Alexandra hozta fel ezeket. A kritikákról és az új darabokról is beszélgettünk.

A rap az új klasszikus zene?

Az Itthon maradokra gondol?

Igen, a stand-upos Kovács András Péter karanténslágerére, és az abból készült előadásra, amelyet októberben mutatnak be.

KAP-pal mindig is jó volt a viszonyunk. Az Itthon maradok című rapszáma napokkal a kijárási korlátozás után jött ki, és nagyon gyorsan lett széles körben népszerű. Az előadás egyfajta tisztelgés is azok előtt, akik akkor értünk dolgoztak – orvosok és ápolók is lesznek a közönség soraiban. De igen, ez egy formabontó, pár alkalmas előadás. Örülök, hogy van ilyen, de mi nem erre szoktunk táncolni.

Persze, tudom, direkt fogalmaztam erősebben, vagyis, mondjuk így, a meghökkenés okán. De, gondolom, nem csak engem lep meg a stand-up és az opera párosítása.

Anno Amszterdamban éltem és dolgoztam. Egyszer egy próba után Hans van Manen mester, akinek számos nagyszerű darabja megy nálunk, vacsorázni hívta a társulatot, mi meg persze örömmel mentünk. Latin-amerikai étterembe vitt minket a mester, ahol, akkor hetvenévesen, olyat táncolt, hogy leesett az állunk. Én is szeretek olykor kikapcsolódni, és például latin tangóra táncolni. Néha szükség van arra, hogy elkalandozzunk egy kicsit.

Fotó: Marton Meresz

Ha már latin-amerikai tánc és formabontás, szintén szeptemberben mutatják be a Kaktuszokat, az sem épp kosztümös nagy balett.

Múlt évben itt volt nálunk az alkotó, Alexander Ekman, az igencsak jó nevű koreográfus. Három éven át próbáltuk levadászni. Ő tényleg kortárs, nagyon modern, abszolút formabontó, jó értelemben vett ördögi tehetség. Nem mindenkinek jön ez be, de az ízlés már csak ilyen. Van, akinek Dalí, van, akinek Vasarely. Nagyon szerettük volna, hogy adjon nekünk darabot, de sosem adott, viszont mindig volt valamilyen jól felépített kifogása, hogy miért nem. Aztán nagy nehezen megtaláltuk az utat hozzá, elhoztuk ide. Innen már könnyen ment, félórás beszélgetés után meg is állapodtunk a Kaktuszok előadásról.

Nem ő az egyetlen elismert külföldi név – Michael Messerer, Hans van Manen és mások mellett –, akinek az alkotása szerepel a műsorrendben. Egyfajta korszakváltást hoztak ők a Magyar Nemzeti Balett életébe, nem?

Más nézőpontot, illetve másfajta tapasztalatokat hoznak ide. De ha az ember az anyanyelve mellett még beszél öt nyelven, az probléma?

Semmiképpen. Legalábbis szerintem. De tudom, miért a védekezés, hiszen évek óta érik kritikák emiatt. Legutóbb nálunk, a 168 Órában is, Kozmér Alexandra balettművész rosszallotta, hogy külföldi koreográfusokkal és táncosokkal tölti fel a magyar nemzeti együttest.

Akkor én is kérdezek. Szereti a focit?

Kénytelen vagyok, a fiaim fociznak, elég sok időt töltök utánpótlásedzéseken és meccseken.

Akkor gondolom, ismeri a Fradi összetételét. És? A Fradi-szurkolók nem büszkék rájuk? Vagy ha mondjuk Messi akarna idejönni bármelyik magyar csapatba, nem örülnénk neki? De a balettnál maradva, ha a moszkvai Bolsoj Balett sztárja nálunk táncol, az nekünk rossz vagy nem rossz? Ha egy táncos olyan iskolából jön, amely a balettnak a fellegvára, az épp hogy minket erősít ebben az országban, ezt az Operaházat emeli. Ennek az együttesnek ad még kiválóbb minőséget. Hozzáteszem, minden darabnál figyelek arra, hogy magyarok is legyenek az alkotók vagy az előadók között.

Megfordítom a kérdést: van egyáltalán annyi hazai tehetség, hogy kizárólag velük működjön a jelenlegi, világszinten is jegyzett Magyar Nemzeti Balett?

Amikor én jelentkeztem annak idején az Állami Balettintézetbe, körülbelül ezer fiúból és kétezer lányból választottak ki tizenkettő-tizenkettőt. Ha ma próbatáncot hirdet akármelyik iskola, örülnek, ha 50-60 gyerek összejön. És persze nem biztos, hogy mind az ötvenet fel kell venni, az meg pláne nem, hogy mindenki, akit felvettünk, a pályán is marad. Ötvenből kiválasztani tehetségeset, vagy ezerből kiválasztani tehetségeset, azért az nem ugyanaz, ugye? Mellesleg furcsán ültem a vizsgakoncerten, ahol nem volt végzős fiú. Abból hogy vegyek fel fiút? Egyébként a felvett lányok fele vagy akár több mint a fele külföldi. Akkor ők minek számítanak? Kicsit külföldinek vagy nagyon külföldinek? Vagy hol van a probléma?

Tizedik éve az Operaház balettigazgatója. Hogy érzi, sikerült ennyi idő alatt „megpuhítani” a klasszikus balett alapvetően konzervatív közönségét? Bejött a formabontás?

Igen, de ehhez elengedhetetlen volt a fokozatosság. Patikamérlegen adagoltuk az új elemeket az elmúlt években, fokozatosan nyitottunk a modernebb felé. De ettől még bemutatjuk a Harangozó Gyula- és a Seregi László- darabokat is.

Fotó: Marton Meresz

Nyilván tudja, hogy erre mit mondanak a kritizálói.

Hogy én ezeket a klasszikus nagy balettdarabokat leveszem a műsorról. De ez nem igaz. Nem leveszem, hanem felújítom, mint egy autót, amely megy még, csak már erősen döcög, ám egy kis tuninggal újra a régi lehet. És elteszem a következő évadra. Meg van kötve a kezünk, hogy hány előadást tudunk tartani, az operadarabokkal is össze kell férnünk. Márpedig az arányok nem nekünk kedveznek, az előadások kétharmada opera. És nekünk is csak tíz hónapból áll egy évad.

Idén ráadásul csak hatból, a karantén miatt. Hogyan tudott ennyi kihagyás után újra színpadképessé válni a társulat?

Százharminc napot kellett kihagynunk – nyilván jogos volt az intézkedés –, nem volt más választás a járványhelyzet miatt. De ez valóban rengeteg idő egy balettos életében. Hát nem volt könnyű. Gondoljon bele, milyen lehet egy futballmeccset lejátszani a nappaliban. Mert nagyjából ugyanolyan élmény a konyhában balettozni. Féltem nagyon a visszatéréstől. De a társulat rácáfolt a félelmekre. A betanító balettmesterek, amikor elkezdődtek végre a próbák, tréfálkozva kérdezték, hogy tényleg kihagytunk-e. Merthogy annyira hamar visszarázódtak a táncosok. El sem tudom mondani, mennyire várjuk már, hogy újra színpadon lehessünk.

Azért el tudom képzelni. Viszont a közönség továbbra is csak módjával láthatja önöket a színpadon, minden darab első előadásán. A többi felvételről megy majd, üres nézőtér előtt.

De ennek is van előnye.

Éspedig?

A zártkörű előadásokról profi felvételek készülnek, több kamerával. Ez nagyon nagy lehetőség. Ezek a felvételek eljuthatnak olyanokhoz is, akik amúgy nem jöttek volna el. Hátha ezután kedvet kapnak.

Fotó: Marton Meresz

Most, hogy kijöttek a konyhából a táncosok, rendben mennek a próbák? Csak azért kérdezem, mert Kozmér Alexandra azt is megemlítette az interjúban, hogy méltatlanok a körülmények a munkához az újpesti szövőgyár területén, ahol az Operaház felújítása miatt átmenetileg próbálnak.

Mondja meg ön. Az előbb körbevezettem, látta a próbatermeket, az öltözőket. Méltatlannak találta?

Nálam átment a szűrőn. Tágas, loft típusú helyiségek, modern berendezés és pihenők, jéggép a sérüléseknek, és kényelmes masszázsszobák.

És ez csak az átmeneti időszak. Utánanéztem amúgy, hogy amikor ’80 és ’84 között felújították az Operaházat, milyen körülmények voltak az átmeneti próbatermekben. Hát messze nem ilyen jók. De mondok mást is. Volt lehetőségem az Angol Nemzeti Balettben táncolni. Megtiszteltetésnek vettem, hogy felvettek, mint magyar nagykövet lehettem ott. És tudja, hol voltak többek közt a próbáink?

Hol?

Templomban. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy megbecsült tagja lehettem egy ilyen színvonalas együttesnek. Volt olyan időszak is az életemben, amikor szabadúszó lettem. Azért, mert nem értettem egyet a vezetéssel a korábbi munkahelyemen. De én nem az igazgatót szidtam, hanem egyszerűen olyan helyeken táncoltam, amelyek megfeleltek nekem. Ha érti, mire gondolok.