Simon Edit: Kell minőségi zenés színház!

2017. október 25. 19:25 - szerző: Szabó Brigitta

Sietve érkezik, az interjúról szalad is tovább, a Vámpírok bálja és a Sakk után hamarosan a Queen-dalokra épülő, We Will Rock You című musicalt is színpadra állítja. Simon Edit producer szigorúan magánvállalkozásban dolgozik, mert, mint mondja, állami támogatás nélkül, üzleti alapon, magántőke, barter és szponzorációs támogatások bevonásával, csak kis kompromisszumokkal szeretne minőségi zenés színházat létrehozni a magyar közönség számára.

– Tényleg családi örökségből állították színpadra az első magánprodukciójukat?

– Igen, eladtuk a családi örökséget, lakást, nyaralót, s hitelt vettünk fel. A Vámpírok bálját 2007-ben teljesen önerőből, minden állami támogatás nélkül, némi szponzoráció és barter segítségével mutattuk be. A premierig 280 millió forintot költöttünk rá. A We Will Rock Younál túl vagyunk a százmillió forinton, de a bemutató csak november végén lesz, s addig még nőnek a kiadások. Óriási létszámmal dolgozunk, a Vámpírok báljában 148, a Sakkban 124, a Queen-musicalben is közel 150 fővel. Ebben benne vannak az énekesek, a táncosok, a zenekari tagok, a gardróbosok, a díszítők, a technikai emberek.

– Ön alapítója volt a Rock Színháznak, később Miklós Tiborral átvették a Piccolo Színházat, menedzselt énekeseket, táncosokat, alkotókat – nem volt elég?

– Kevésnek éreztem a menedzseri feladatokat, nem kaptam visszaigazolást, már alig volt örömöm benne. Színházat szerettem volna csinálni, s titkos vágyam volt, hogy egyszer bemutassam a Vámpírok bálját, amit még 1997-ben láttam Bécsben. A férjemmel, Póka Balázs operaénekessel 2004-ben döntöttünk úgy, hogy belevágunk.

– Mi volt a következő lépés?

– Meg kellett kérni a jogot a musicalre. Minden jogkéréshez alapvető követelmény, hogy legyenek eredményei az embernek. Mi a Rock Színházzal anno számos darabot bemutattunk, ami a világ zenés színpadain siker volt. Több esetben, mint például a Jézus Krisztus Szupersztár, a Miss Saigon, a Nyomorultak vagy a Hair kapcsán én magam intéztem a jogkérési procedúrát. Csak a Rock Színház idején több mint nyolcvanszor jártam Londonban, szívtam magamba mindazt, amit a musicalekről tudnunk kellett. A Vámpírok bálja játszási jogát nem volt könnyű megszerezni. Először fel kellett mutatnunk egy színházat, amely elég nagy, hogy garantálni tudjuk a nézőszámot.

– Ez lett a Pesti Magyar Színház. Másokat is megkerestek?

– Szinte mindenkit, de senki sem fogadott be bennünket.

– Miért nem?

– Nem tudom. Talán amiatt sem, mert nyáron a legtöbb színház leáll, felújítás, a rendszerek karbantartása folyik, s azt nem akarták elhalasztani. De volt olyan színházvezető is, aki azt mondta, tegyünk letétbe ötvenmillió forintot, s akkor mehetünk. Hogy tehetett volna le 50 milliót egy magánvállalkozás, amikor minden pénzét a produkció megvalósítására kell fordítania? Akkoriban Budapesten 52 színház működött, a kicsiket és a nagyokat is beleértve. Egyik éjszaka eszembe jutott a volt Nemzeti Színház, a mostani Pesti Magyar Színház, ahol még nem tárgyaltam. Iglódi István befogadott bennünket. Kifizettük a jogdíjelőleget, s elindult a munka. Komoly tárgyalássorozat kezdődött a jogtulajdonos és a mi cégünk, a PS Produkció között, majd folytatódott a Magyar Színházzal. Több tízmillió forintot költöttünk például színpadra, szőnyegezésre, székekre, a színházterem burkolatának átfestésére.

– Ennyire biztos volt a sikerben?

– Meg akartam mutatni, hogy a minőségi zenés színház értékteremtő.

– Vevők voltak az emberek a Vámpírok báljára?

– Az első hetekben igen, óriási siker volt, aztán jött a nehézség, el kellett hagynunk néhány előadást. A mai napig megfejthetetlen, mi történt. Nyáron kaptuk meg a színházat, s akkoriban a nézők még kevésbé jártak nyáron kőszínházba, sőt a színházak nem is nagyon játszottak olyankor. Már a június is nehézségeket okozott.

– Pénzügyileg veszteségesnek nézett ki a vállalkozás?

– Nagyon komoly veszteségeink keletkeztek. Most könnyebb kicsit, mert 2013 óta mi is kapunk tao-támogatást. Ugyanakkor nincs rezsi- és egyéb támogatásunk, mint a kőszínházaknak.

– Tíz év telt el, megtérült a produkció?

– Akkor tudnám azt mondani, hogy megtérült, ha felvehetném a produceri jogdíjamat, de még nem tehetem meg. Majd elérkezik ez az idő is. A család egyébként is sokat beletesz a vállalkozásba: a férjem képzi az énekeseket, felel a zenei minőségért, a napi munkában is sokat segít. A lányom pedig szerzői jogász, ő intézi a szerződéseket. Az ő férje, Kentaur tervezi a jelmezeket és a díszletet, a közös gondolkodásban is sokat segítenek. És olyan kiváló, együttgondolkodó kollégáim, barátaim, mint Kékesi Miklós és Hajós Eszter, szintén mindenben támogatnak. Az összes előadáson ott vagyunk Balázzsal, együtt lélegzünk a produkcióval. A Vámpírok bálját és az ABBA szerzőpárosának, Benny Andersson és Björn Ulvaeus, valamint a szintén Oscar-díjas szövegíró Tim Rice, Sakk című musicaljét évente 28 ezer nézőnek tudjuk megmutatni. Ráadásul úgy, hogy utóbbi darabot nagyon keveset játsszuk, mert a repertoárszínházak nem igazán tudnak befogadni bennünket a saját előadásszámuk megtartása miatt.

– A Queen-musicalt miért nem színházban mutatják be?

– A történet ott kezdődik, hogy a jogot tizenöt éve kértem meg.

– Tizenöt?

– Igen, most adták meg a játszási jogot.

– S mi történt tizenöt év alatt? Évente rákérdezett?

– Igen, s mondták, hogy még nem. Bejelentkeztem egy másik darabra, amikor nekem szegezték a kérdést, hogy a We Will Rock You nem kell? Dehogynem, mindenekelőtt! A Magyar Színházzal nem tudtunk időben egyeztetni, a bemutatót viszont meg kell tartani, ezért első körben öt előadás lesz a volt Syma, most BOC csarnokban, ahol közel 12 ezer ember tudja megnézni a darabot.

– Miért nem sikerült megegyezni?

– Nem volt egyszerű a tárgyalássorozat a jogtulajdonosokkal, kifutottunk az időből, de végül hihetetlen, ami történt: a világon először non-replica jogot kaptunk, vagyis magyarul, saját díszlettervekkel, koreográfiával játszhatjuk a darabot. Egyetlen országnak sem adták meg a változtatás jogát, csak azt játszhatták, amit Londonban a Dominion Theatre-ben bemutattak 2002-ben. A legnehezebb menet, ami a szó szoros értelmében harc volt, a magyar nyelvért folyt. Végül sikerült megértetnünk, hogy angolul nem tud érvényesülni a darab mondanivalója, mert itthon még mindig nem beszélnek jól angolul. A dalokat érteni kell, a darab a szabadságról, a szólásszabadságról, arról a világról szól, amelyben nem beszélünk egymással, nem cseréljük ki a gondolatainkat, nem látjuk a saját utunkat és ahonnan nagyon nehéz szabadulni. Miklós Tibor fantasztikus szövegeket írt, amelyből néhányat visszafordíttattunk angolra, s jóvá kellett hagyatni a hármas jogtulajdonos csapattal, a Queen képviselőivel.

– Milyen díszletet tervezett Kentaur, színházba valót, vagy inkább olyat, ami egy nagy csarnokban is érvényesül? Vagyis mi a terv, hosszabb távon hol fogják játszani?

– Olyat, ami színházban is játszható, s Kentaur egy nagyobb, nyitottabb díszlettel a BOC csarnokban is megteremti ezt a miliőt. Például nem ültetünk nézőket a csarnok összes székére, a vendégek lent középen s a hátsó lelátón ülnek, oldalsó lelátók nélkül. Olyan lesz, mintha színházban ülnének a nézők. A darabot, mint a másik két előadásunkat is, Cornelius Baltus rendezi, s Túri Lajos Péter koreografálja.

– Minden pillanata a színházról szól? Elvégre a családi ebédeken ott ül a producer, a művészeti vezető, a jelmez- és díszlettervező és a cég jogásza.

– Sokszor elhatározzuk, hogy nem beszélünk munkáról, de ez nem mindig sikerül. Mindenki mondja a saját véleményét, de a végén megegyezünk. Szerencsére van egy másik top témánk is, a két unokám. Értük hagyok csapot-papot, ők az elsők, Lúcia és Darinka.