„Rettenetesen utáltam a szélsőségeket” – Szinetár Miklós: érdeklődéssel várom a következő ezer évet

Szinetár Miklós Kossuth-díjas rendező nyolcadik könyve nemrég jelent meg a Noran Libro Kiadó gondozásában. A címe: 88. Ez az éveinek száma. A karantén alatt sok mindenről eltöprengett, nem csak színházról, és 88 különböző tárgyú gondolatát szedte össze. Erről is kérdeztük.

2020. november 27., 07:00

Szerző:

A könyved egyik markáns kijelentése, hogy fiatalon a társadalmi rendszerekről és a megélhetésről gondolkodik az ember, öregen a reinkarnációról. Ez az esetedben is így van?

Abszolút így. Nagyon kevesen vannak olyan igazán bátor emberek, akik a vége felé azt mondják, hogy őket nem érdekli, mi jön utána. Azok szerencsések, akik akár a hitben, akár a hitetlenségben megtalálják a bizonyosságot. Nekem semmi bizonyosságom nincs.

A könyv is bizonyítéka annak, hogy nem csak a reinkarnációról gondolkozol, hiszen a kötet végén még arról is elmélkedsz, hogy ötmilliárd év múlva a Nap elveszti a hidrogénkészleteit, és egy összezsugorodott kis „labda” lesz.

Hát hogyne, engem rendkívül sok minden érdekel! Borzasztó érdeklődéssel várom a következő ezer évet. Rettentően érdekelne, hogyan változik az, ami meglehetősen furcsán alakult az elmúlt száz évben. A technika sokat fejlődött, az ember pedig nagyon keveset.

Hogy az ókori görög drámák még mindig hatással vannak ránk, azt mutatja, hogy az alapvető konfliktusaink nem sokat változtak.

Az Iphigeneia Auliszban a kedvenc görög darabom. Abban Menelaosz szemrehányást tesz Agamemnónnak: ameddig nem választottunk meg fővezérré, addig mindenkihez kedves voltál, mindenkit meghallgattál, amióta fővezér vagy, nem lehet elérni, senki nem tud hozzád egy szót se szólni. Hány olyan vezető, vagy akárcsak egyszerű színigazgató van, aki a barátait, amikor pozícióba kerül, elfelejti?

Ez nevezhető akár szélsőséges magatartásnak is, és te az ilyen embereket sosem szeretted, valahol középen igyekeztél maradni.

Mindig rettenetesen utáltam a szélsőségeket, színházban, politikában is. Utáltam a kigúvadt szemeket, az elvörösödött fejeket. Nem a középszerűt szeretem, hanem azt, ami valamilyen formában kiegyensúlyozott, amikor jók az arányok.

Fotó: Forgács Bea

Szinte a mániád, hogy minden az arányokon múlik. Lényegében a könyved is erről szól.

Persze. Mondok egy példát. Hallgatom a hírekben, hogy milyen sok országban lázadnak a korrupció ellen. Kérem szépen, korrupció mindenütt van, ahol kapitalizmus van. Az a kérdés, hogy milyen mértékű, mennyire gátlástalan. Ahogy nincs teljes korrupciómentesség, úgy sehol sincs teljes szabadság sem. Olyan sincs, hogy az egyénnek ne legyen valami kis szabadsága, akár egy börtönben is. Megint csak az arányok számítanak.

De mintha nálunk mostanában éppen az arányok nem stimmelnének.

Nálunk nagyon kilengenek. Persze minden attól függ, hogy mihez viszonyítunk. A Kádár rendszer középső húsz éve azért volt sokak számára elviselhető, sőt akár kifejezetten kellemes, mert ez egy „képest” ország volt. Azoknak volt elviselhető, akik jól tudták, hogy mi van Ceausescunál, Brezsnyevnél, Honeckernél. Hozzájuk képest nálunk sokkal jobb volt. Most fordítva érvényes a „képest”. Skandináviához vagy Kanadához képest nálunk vitathatatlanul nem jó irányba lengenek ki a dolgok. Szóval az arányok rosszak. Még akkor is, ha a lakosság jelentős része gyarapodott az elmúlt években, és az utcákon jobb a közbiztonság, mint a szellemi életben.

Ebben te így meg is tudsz nyugodni?

Természetesen nem. Mindig törekedni kell, hogy a lehetőségeken belül a dolgok jobbra forduljanak. De kétségtelen, hogy életem során igyekeztem nyugodt maradni. Igen fontosnak tartom, hogy az ember mindig azok között a körülmények között próbáljon meg minél hasznosabb lenni, amik között van. Több mint negyven évig voltam vezető különböző helyeken, és több mint ötven évig tanítottam. Mindenhol őszintén hittem, hogy az ember dolga az, hogy használjon, és ne ártson. Az ember bizonyos adottságok között él, amiken nem lehet változtatni. Hogy Hollandiában rengeteget esik az eső, azon nem tudsz változtatni, legfeljebb gyakran viszed magaddal az esernyőt. Hiába izmozunk ezen, ez nem változik meg. A körülményeken viszont igenis tudunk változtatni.

Nagy kérdés, hogy mikor kell kompromisszumot kötni, netán megalkudni, és mikor mindenáron törekedni a változtatásra. Amikor például a Kádár-rendszer alatt a Magyar Televízió elnökhelyetteseként dolgoztál, az evidensen bizalmi állás volt. Nyilván „be voltál kötve” a pártközpontba, tán még a közvetlen kapcsolatot biztosító, úgynevezett K-vonalad is volt.

Volt.

Másrészt mégis csak volt egy pont, amikor kirúgtak. Mik jelentettek neked szakítópróbát?

Olyan utasítást nem hajtottam végre, ami túlságosan igénybe vette volna az erkölcsi érzékemet, vagyis, visszatérve a régi rögeszmémhez, amivel bárkinek ártottam volna. Nagyon becsülöm Bethlen Gábort, aki annak érdekében, hogy Erdélyt megóvja a törököktől, török kívánságra bizony magyar embereket is kivégeztetett. Tényleg becsülöm, de én arra soha nem voltam alkalmas, hogy utasításra bárkinek is ártsak. A televízió politikai műsorai akkor is egyoldalúan agyonpolitizáltak voltak, de amit én csináltam a televízióban, a kultúrával, nemigen foglalkoztak. Ezért kevés olyan utasítást kaptam, ami felborzolta a kedélyemet. És megbecsülték a munkánkat. Amikor eljöttem a Magyar Televízióból, négy vitrin roskadozott azoktól a nemzetközi díjaktól, amelyeket a különböző fesztiválokon kaptunk. Jó részét Nyugaton. Hol van ma az a négy vitrin? Volt olyan év, amikor hetven tévéjáték készült, és ugyanebben az esztendőben forgattunk sorozatot a Rózsa Sándorból meg a Fekete városból is. És nem propagandadarabok készültek. Örkény, Csurka, Németh László és Sütő András, a Bánk bán két feldolgozásban, és Az ember tragédiája. A TV zenés színházában tíz év alatt ötven saját készítésű opera és operettfilm. A rendszer számára nem volt érdektelen, hogy ezt a televíziót ennyire elismerik nemzetközileg. Meg az sem, hogy abban az évben, amikor otthagytam a televíziót, egymillió dollár volt a bevétel koprodukciókból. Ami akkor rengeteg pénz volt.

Miért volt az akkori hatalomnak fontos, hogy domborítson a magyar kultúrával külföldön? Azok külhoni sikereivel is büszkélkedtek, akiket esetleg itthon épp hogy csak megtűrtek. Miért volt akkor lényeges a kultúra, és most miért érezhetjük azt, hogy gyakran inkább csupán maradványelv alapján csurran-cseppen valami? Persze a presztízsberuházásokat leszámítva.

Az egy illegitim rendszer volt. A szovjet fegyverek hozták létre, mint legitim rendszert nem ismerte el a világ. Mindent megtett azért, hogy becsüljék. A kultúra az egyik eszköz volt ehhez.

Ma miért nem eszköz ehhez? Ma is sok minden van, ami miatt nem különösebben becsülik az országot.

Ez egy másik kérdés, de minden problémával együtt ez legitim rendszer. Nem kell igazolnia a létét nap mint nap.

És akkor akár kultúrharcot lehet folytatni?

A kultúrharc visszatérés a régi időkhöz. Abba kellene hagyni, leginkább azért, mert semmi értelme. Nemcsak az jár rosszul, aki veszít, hanem az is, aki nyer. Mert mit ér a pozíciónyerés, ha hitelvesztéssel és erkölcsi leértékelődéssel jár együtt? A kulturális erőszakoskodások, amelyeket minden rendszer szélsőséges túllihegői annyira óhajtanak, sohasem sikeresek. 1958-ban meghirdették az ideológiai offenzívát. „Most aztán jön majd a szocialista realizmus a rozson át!” Mi lett belőle? A hatvanas, hetvenes évek színházi virágzása. Sartre, Marceau és egzisztencializmus. A „burzsoá” Molnár Ferenc diadalútja. Örkény és Csurka, no meg egyenesen a börtönből Déry. Olasz karmesterek és Ljubimov az Operában, Jancsó, Szabó és Körszínház, Kaposvár és Duna Televízió. Persze akkor is számos pozícióba kerültek olyanok, akikről a rendszer azt érezte, hogy a mi kutyánk kölyke. De ezek sorra a perifériára csúsztak a hatvanas évek közepétől. Meg szokás szerint el is árulták a rendszert. De hát az okosabbak rájöttek arra, hogy a kultúrharcnak a világon semmi hozadéka nincs. Mert mi lett a kínai kulturális forradalomból? Meg Amerikában McCarthy tisztítótüzéből, amin Chaplint és Hollywoodot akarta elégetni? McCarthyra már senki sem emlékszik, Chaplin meg Hollywood viszont köszönik, jól vannak. És az idei amerikai és belga szobordöntögetők? Már most se beszél róluk senki.

Lehet, hogy Hollywood jól van, de nálunk a kultúra rosszul van. A kieső bevételeik miatt most a vendéglősök, a szállodások, nagyon helyesen, kapnak kártérítést, de például az előadóművészek, akik szintén óriási jövedelemtől esnek el, nem.

Ez borzasztóan igazságtalan, különösen, ha az osztrák, német példát nézzük. De hát a könyvemben is minden rosszhoz jön valami jó. Nagyszerű, hogy felépült az Opera számára az Eiffel Műhelyház. Az is jó, hogy rekonstruálják az Operaházat.

De mióta! Többször módosították már az átadási határidőt, ahogy a költségeket is. Feltehetően majd nem sokkal a választások előtt adják át, valószínűleg ez lesz az egyik fegyvertény, amivel dicsekedni lehet. Az Eiffel Műhelyház esetében szintén többször felfelé kerekedtek a ráfordítandó összegek, ahogy megnyitni is csupán újra és újra módosított időpont után sikerült.

Jómagam és az örökös tagok, többször szorgalmaztuk, hogy gyorsítsák fel az Operaház rekonstrukcióját. A Magyar Állami Operaháznak erre nincsen ráhatása, külön kézbe került a rekonstrukció.

Hozzácsapták a Városliget-projekthez. Ezt mi indokolja?

Semmi.

Nem az, hogy a főigazgatónak valami miatt ki akarták venni a kezéből a beruházást?

Nem szeretnék találgatni, hanem egyszerűen megállapítom, hogy ez így rossz. A felújításnak el kellett volna készülnie 2018-ra, ha egy évet csúszik, az még benne van a pakliban, de ez a késés már tragikus.

Fotó: Forgács Bea

Az SZFE ügyében magadtól hallattad a hangodat. Vidnyánszky Attila a tanítványod volt, úgy tudom, kedveltétek is egymást. Ennek ellenére azt mondtad, hogy elegánsan le kellene mondania az SZFE kuratóriumának elnöki pozíciójáról.

A sajtóban többször is kérték a véleményemet. Ezt, gondolom, az indokolja, hogy megszakítás nélkül 51 évig tanítottam a főiskolán-egyetemen, továbbá ott én professor emeritus is vagyok. De akik ezt a jelentős változást kezdeményezték, azok nem kerestek meg. Nem volt szükségük a tapasztalataimra, nem voltak kíváncsiak a véleményemre. Maga az egyetem meg már évek óta nem érdeklődik irántam. De ha már kérdeztél. Szerintem az SZFE ügyében három különböző dolog keveredik össze. Az első: jó-e, ha az egyetemek magánkézbe kerülnek? Ezt nem lehet tudni, nincs még kipróbálva, alá kéne vetni többféle próbának. De én mindenütt az állami tulajdon híve vagyok, ahol nincs konkurencia. A piacgazdaság lényege a verseny, de ahol monopolhelyzet van, ott jobb a biztonság, amit az állam garantál. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy egy egyetemnek jót tesz, ha nem állami tulajdonban van. A másik kérdés, hogy Európában több száz éves tradíciója van az egyetemek önállóságának, függetlenségének, kivéve a totalitárius rendszereket. Az egyetemek önállóságát megsérteni súlyos tévedés. Ezzel én mélyen nem értek egyet. Tökéletesen igazuk van a diákoknak, amikor ez ellen harcolnak. A harmadik kérdéskör, amit az előbbiekkel nem kellene összekeverni: mindez nem jelenti azt, hogy ez az egyetem úgy jó, ahogy van. Az első két témához minden magyar állampolgárnak joga van hozzászólni, mert ezek tulajdonképpen politikai kérdések. De könyörgöm, arról, hogy milyen az egyetem, azok vitatkozzanak, akik valamelyest ismerik. Bejártak, láttak ott vizsgákat, ismerik a hibáit, az eredményeit, valami közük van hozzá. Az a baj, hogy ez a három téma összekeveredett.

Ez is azt mutatja, hogy a politika a megengedhetőnél jobban belenyúl az oktatásba, a kultúrába. Te magad mondtad, nem most, hanem a rendszerváltás után, hogy a politika lenyúlta a televíziót.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az M5-ön vannak jó kulturális műsorok is.

De kikérted magadnak, hogy ilyen rémes propaganda folyjon a közszolgálatban.

Ilyen propaganda folyt a politikai műsorokban régen is. Csak akkor az volt kiírva, hogy ez egy diktatúra.

Nem ezt mondták, hanem azt, hogy ez szocializmus, amit építünk, és ennek érdekében mindenkinek össze kell fognia.

Hát igen, de azt senki nem tagadta, hogy egypártrendszerről van szó. A könyvben is írom azt a példát, ha megyek az utcán, és azt mondja nekem egy nő, hogy gyere be hozzám szép szőke herceg, és én elmegyek vele, akkor megkockáztatom, hogy trippert kapok. De ha egy irodalmi szalonban félrevon a háziasszony, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét, és eközben tripperes leszek, akkor azon meglepődöm. Ebben az országban most azt mondják, hogy polgári demokrácia van. Ehhez képest elég sokszor meglepődöm.

 

Az interjú a 168 Óra 2020. november 25-i számában jelent meg.

Tegnap 17:13

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze - jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.