A pápa kétszer – Párhuzamos életrajzok

2020. január 17. 14:49 - szerző: Mészáros Márton

Habemus papam – ez a latin kifejezés hangzik el a vatikáni Szent Péter-bazilika mellvédjén a protodiakónus bíboros ajakiról, amikor új egyházfőt választanak. Habemus papam duobus, akár ezt is mondhatta volna Jean-Louis Tauran, amikor hat és fél évvel ezelőtt bejelentette, hogy Jorge Mario Bergogliót, Buenos Aires püspökét választották a bíborosok a lemondott XVI. Benedek pápa utódjául. A brazil Fernando Meirelles ebből a valamennyire teoretikus, de logikus elgondolásból indult ki, A két pápa (The Two Popes) című duplikált életrajzi filmje ugyanis arról a nagyon speciális helyzetről mesél, amikor római katolikus egyháznak két – egy hivatalban lévő és egy emeritus – egyházfője van.

A film a jelenlegi pápa közvetlenségére utaló jelenetsorral 2005-be vezeti a nézőt. Buenos Aires szegénynegyedeiben találkozunk a mintegy tizenhatmilliós metropolisz bíborosával, aki a „köpönyeges szentek” módján, pőre közvetlenséggel, a nyílt utcán, impromptu oltárnál celebrál misét. Megszólítva egy távolban álló fiatalt egyből azt is elárulja, hogy a San Lorenzo de Almagro labdarúgóklub szurkolója. (A pápa évtizedek óta drukkol az argentin csapatnak, a rajongás bizonyítéka az a képsor, amelyet pápaságának második hónapjában, a húsvét vasárnapi szentmise után akkor készítettek róla, amikor egy hívő a San Lorenzo mezével ajándékozta meg.) Köztudott, hogy pontifexé választása előtt évtizedekig ugyanazt a fekete cipőt hordta („Csak semmi piros cipő, a szokásos fekete” – ezt mondta megválasztása után Carlos Samariának, a cipészének), elutasította az általa hivalkodónak talált főpapi ornátust (pápasága elején „karneváli” öltözetnek titulálta), a feleslegesnek vélt hivatali autót, metróval közlekedett, matéteát ivott az utcán, magára főzött. Békére törekedett a különböző felekezetekkel, elutasította a zsidó-katolikus ellentétet, kivitte az utcára a vallást, megadta a szentáldozás lehetőségét elvált híveknek is. A korábban Oscar-díjra jelölt, jellemzően tisztességes szabványfilmeket (Az elszánt diplomata; Vakság) dirigáló Meirelles viszonylagos kronológiai sorrendben követi az eseményeket: tizenhárom évvel ezelőttről rajtoltatja a történetet. Ugyanis ebben az évben halálozik el II. János Pál pápa, utódja Joseph Ratzinger, a kiváló teológus és bíboros lesz, aki a konzervatív értékeket képviseli. A latin-amerikai érsek „megszorongatja” a bíborosok konklávéján, de akkor még hazatérhet szegényeihez.

Jelenet filmből
Fotó: Peter Mountain

A két pápa igazán nagyot azzal ér el, hogy biztos kézzel kitölti azt a jó néhány évet, amely Benedek időszakát jelöli. A megtörtént eseményeken, erős fikcionáltsággal dolgozó új-zélandi Anthony McCarten azonos című regényét írta át televíziós játékfilmmé a filmes díjszezont és a fél világot leuraló Netflix streamingszolgáltató számára (A legsötétebb óra, amely Churchill életét helyezte középpontba, ugyancsak izgalmas, de nem teljesen sikerült alkotása), Meirelles pedig olyan markánsan vezeti a cselekményt, hogy jószerivel fel sem tűnik, hogy nem dokumentumfilmet nézünk. A szentté avatott egyházfő semmihez nem fogható pompával és méltósággal tartott gyászszertartásának archív híradó felvételeit gyors egymásutánban követik Benedek pápa regnálásának fontosabb korszakai, amelyek jobbára dokumentarista eszközökkel kerülnek képernyőre, esetleg, urambocsá’, a vászonra.

Az uruguayi filmművész, César Charlone az előbbi pápaválasztást lelkesítő dinamizmussal, üdítő asszociációkkal fényképezi (a hatáshoz az argentin vágó, Fernando Stutz munkája sokat tesz hozzá), ehhez társul a legkiválóbb ismeretterjesztő filmek stílusát idéző pontosság, részletgazdagság, ügyes szerkesztés. (Ami ezt a különös, áldoku-elleget illeti: mindvégig eljátszik a kulisszák mögé bepillantás lehetőségével, a legvégén, közvetlenül egy bónuszjelenet előtt pedig a hivatalban lévő és az emeritus pápa Castel Gandolfó-i találkozását híradórészletben láthatjuk.)

McCarten forgatókönyvében Bergoglio bíboros repülőjegyet vásárol Rómába, maga szeretné megkérni a szentatyát arra, hogy engedje el az egyházi kötelékből, hiszen már évek óta nem ért egyet azzal az iránnyal, amit elöljárója képvisel. A vizuális és verbális megjelenítés kettejük eltérő szemléletmódját talán túlságosan is hűen ellenpontozza. A film Benedeket megválasztása előtt biztos befutónak láttatja; ezzel nincs is baj, a hatalmi manipuláció és befolyás finom érzékeltetése, a megcsontosodottság, a náci rágalmak kidomborítása, a kvázi bűnpártolás felvetése – számtalan erényének elhallgatásával – eléggé fura képletet eredményez.

Ugyanakkor a nézetkülönbségek szerencsésebben teljesíthető vállalásokra is lehetőséget teremtenek. Ilyen az a bizonyos epizód, amikor kézmosás közben Bergoglio az ABBA slágerét dúdolja. A megválasztás előtt álló Benedek megkérdi tőle, milyen zsolozsmát fúj; a Dancing Queent, érkezik a válasz. Ebben a rövid jelenetben az aktuális egyházfőt játszó Jonathan Pryce kifejező arcjátéka ugyanúgy páratlan, mint az idősebb társát alakító Anthony Hopkins némileg megrökönyödött, értetlenséget nagyvonalúan palástoló tekintete. (A két színészt a legjobb férfi alakítás dráma kategóriában Golden Globe-díjra jelölték, a forgatókönyvíró, a film ugyancsak nominációt érdemelt.)

Ugyancsak a dinamikus könyv, valamint a két brit színész vitathatatlan érdeme, hogy kettejük első tényleges nagyjelenete vérpezsdítő, ami kellően nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy hetven pluszos egyházfik teológiai vitájáról van szó. A tradícióhű Benedek pápa hajlott kora és dereka ellenére is eleven, mint a kéneső; a puritán Ferenc reformerként és lázadóként kerül elénk. Ha elutasítjuk annak a létjogosultságát, miszerint egyeseknek továbbra is a német, másoknak az argentin az „igazi” pápája, akkor nem lenne szerencsés a két színész lebilincselő erejű alakítása között sem választanunk. Azt viszont nem lehet, nem is kell elhallgatni: az Oscar-díjas Hopkins, aki többnyire csiszolt beszédű, háborodott figurák szerepében ismert, ragyogóan kelti életre XVI. Benedeket. Egy az egyben a pápát látjuk, hanghordozása, akcentusa, testtartása, tekintete, szemrángása, félvaksága mind az övé. Ilyenfajta átlényegülésre csak a legkiválóbb színészek képesek, Hopkins ezt ripacskodás nélkül, visszafogottan éri el. Némileg pompakedvelőnek, önzőnek, nagyképűnek mutatja a figurát, ezt kiválóan erősíti a jelenet, amelyben felajánlja argentin utódjának, hogy szívesen aláírja az egyházzenei albumot, amit készített. Nem túl valószínű, hogy az ominózus kijelentés elhangzott a való életben, de ha mégis, kétségkívül nagyobb pásztori szeretettel, tisztelettel. Ez az apró jelenet viszont arra tökéletesen megfelel, hogy az alkotók aláhúzzák, igazság szerint Ferenc pápa mellett teszik le a voksot.

Meirelles mindent bevet a szimpátia érdekében, ezt a vizuális megjelenítéssel is jól szolgálja a film közepén felbukkanó két hosszú flashback, amelyek egyike – olcsó módszerrel, például: fekete-fehérből színesre váltás; determináció sugalmazása – a papi útra lépésről, a másik pedig a 1976–83 közötti argentin junta idején tanúsított ellen (nem) állásról fogalmaz meg állításokat. A reflektorfény Ferencre irányul, és ezt nagyban segíti Pryce okos, erős alakítása, amely ugyan kicsit habajkássá teszi a pápát, de jellegében, jellemében teljesen visszaadja.

A két pápa finom és tapintatos munka, de az, hogy az előző pápa némileg befeketítve, a felvetett problémák pedig zárt ajtók között elsuttogva jelennek meg, némileg bosszantó. A mesteri, hiteles karakterek, a kézi kamerát sem nélkülöző dokumentarista stílus meggyőző, különösen a valós és fiktív pápákkal foglalkozó számtalan közelmúltbeli alkotás fényében. Wim Wenders leheletnyien propagandaízű Ferenc pápa – Egy hiteles ember című szerzői dokumentumfilmje és Paolo Sorrentino Az ifjú pápa című három évados sorozata ezennel méltó társat kapott.