Nemzeti cirkusz
Válasszuk szét a dolgokat.
Egyfelől: a Fővárosi Nagycirkusz legutóbbi műsora – miként oly sok korábbi produkciója is – nemzetközi színvonalú. Van benne minden, ami egy ilyen összejövetelhez kell, artisták, bohócok és állatszelídítők, erőművészek és késdobálók, gumiasztal, légtorna, nem lehet panaszunk. (Mellékszál, de kihagyhatatlan: Milos nevű leszármazottam, aki tátott szájjal izgulta végig a műsort, a tevék érkeztén megbökött a könyökével, komoly arccal azt kérdezte: ezek élők? Hiába, ez már a virtuális térben felnőtt nemzedék.)
Szívesen és hosszan dicsérem tehát a Fővárosi Nagycirkusz pompás estéjét – hogy konkrétabb is legyek, hadd említsem meg a Golden Power nevű erőemelő párost (tíz éve cáfolják meg estéről estére a fizika törvényeit), Richter Flóriánt és kiterjedt családját, akik a lovas akrobatikában járnak Európa élén, valamint Dittmár Roland és Németh Ágnes bájos paródiáját, ahogy maguk is megmosolyogják a természetet, ezt a nagy kópét, hogy ily erősen próbára tette őket – hogy aztán együtt győztesként kerüljenek ki ebből a próbatételből. (Külön érdekesség, hogy a duó hölgytagját valaha a kontinens legjobb kosárlabdázójának választották.) És most kérek elnézést a többiektől, akiket nem említek név szerint – mindannyian megérdemelnék.
Másfelől: ezt a remek produkciót a rendező leöntötte vastagon valami ragacsos nemzetiszín sziruppal – valószínűleg ezzel kívánta demonstrálni, esetleg megköszönni, hogy az intézmény januártól igazi nemzeti cirkusz lett. Ha ez a frissen elnyert státus azt jelenti, hogy mostantól több figyelem esik majd a pesti cirkuszra, lesz pénz fejlesztésre, felújításra (ráférne, bizony, erre a szegény retroépületre a törődés), akkor ennek csak örülhetünk – de attól még nem kéne piros-fehér-zöld operettparódiát csinálni a manézsból. Zászlót lengetni, Kálmán Imre-slágerekre ropni, huszárnak álcázni magunkat, és tizenötször elmondani, hogy ez az első nemzeti műsor a cirkuszban.
A cirkusz nem attól lesz nemzeti, hogy kinevezik annak, hanem hogy a legszebb magyar cirkuszhagyományok folytatója. Erre kéne haladni, véreim!
Jolsvai András
