Morbid szimfónia

– Próbálom értelmezni filmje címét: a 42-es szám a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvre utal? Ott a Föld nevű bolygó egy óriáskomputer, amely a végső választ keresi az életre, Istenre és a világmindenségre, s ez a válasz a 42.

– Sokan gondolják, hogy erre utal a cím. Douglas Adams író is a matematikából vette a 42-t, akárcsak én. A szám sok mindent jelent – másrészt viszont semmit. Misztikus szám, ennyi.

– Olvastam egy kritikát, amely azt fejtegette: lehet, hogy a jelenetek laza sorozatából álló film csupán „vizuális ötletorgia”, amely nem szól semmiről, csak szép és ötletes. Képzőművészeti alkotás, amelyben kár történetet, mondanivalót keresni.

– Abszolút nem „vizuális ötletorgiának” szántam. A narratíva érdekelt. Van dramaturgiája a filmnek, bár kétségkívül rendhagyó formája ez a történetmesélésnek. A jelenetekkel egy-egy kisebb univerzumot, világképet akartam teremteni. Sűrített szituációk, amelyekbe az előzményt és a következményt is bele lehet gondolni, ki lehet következtetni, mint egy utcán elkapott beszélgetésből is kitalálható a helyzet. De az is fontos volt, hogy én kicsit kívül maradhassak, s maga a néző fejtse meg, mi miért és hogyan történik. A közönség asszociációira építettem, és igyekeztem úgy összerakni a jeleneteket, hogy a befogadás élvezetes, automatikus folyamat legyen, és ne fáradjon el a néző abban, hogy esetleg nem érti.

– Szürreális mikrokozmoszt alkotott. Az emberek állatszerűek, az állatok emberszerűek, szerepeik gyakran felcserélődnek. Bármi megtörténhet, bárkit bármikor megölhetnek, a szolidaritás ismeretlen, az erőszak mindennapos, az enyészet felé tart minden – mégis egy sajátos, morbid humor szövi át a filmet. Honnan ez az életérzés?

– Régóta gyűjtögettem olyan képeket, helyzeteket, gondolatokat, amelyek fontosak voltak a karakterek, a helyzetkomikum vagy egyszerűen a mozgás különlegessége miatt. Minden érdekel: az ember viselkedése, az állatoké, növényeké. De a lényeg, miképpen hatnak egymásra, hogyan keverednek össze, cserélődnek fel a szerepek. Nem kezelem külön az embereket és az állatokat, az élőlények nagyjából azonosan viselkednek, s ettől a morbid hangvétel. Bár hallottam, hogy többeket inkább nyomasztott. Mindenesetre örülök, hogy egyszerre szomorú és mulatságos, mert erre törekszem. Ez a legnehezebb: egy film ne legyen egyértelműen csak melankolikus vagy csak vicces. Vagy talán a legfontosabb: ne vegye magát túl komolyan.

– Másfél évig készült a film. A stáblista alapján nagyobb csapat munkája van benne.

– A MOME-n úgy készülnek a diplomafilmek, hogy felkérhetjük diáktársainkat egy-egy nagyon apró részlet animálására, s ezt nekik szakmai gyakorlatként elszámolja az egyetem. Volt, aki csak egy rövid szekvenciát készített, de többen két-három jelenetet is kaptak. A nemzeti filmalaptól kapunk támogatást, így tudunk stúdiót bérelni, hangmérnököt fizetni.

– Hogyan tud eljutni egy magyar diplomafilm odáig, hogy világhírnévre tegyen szert?

– Az egyetem sok fesztiválra küldi a filmjeinket. Így jutott a Symphony No. 42. a Berlinaléra, ahová a filmalappal közösen nevezték. Ez indította el a folyamatot. Más fesztiválok szervezői is elkezdtek érdeklődni, ők kerestek meg engem, és nem nekem kellett őket felhívnom. Tényleg csak rajta kell lenni a Berlinale filmjeinek 25-ös listáján, s onnan már minden megy magától. Aktívan fesztiválozunk a filmalappal és a MOME-val közösen.

– Olyan ez, mintha feldobták volna egy gyorsvonatra, amely száguld önnel.

– A fesztiválszereplés nagyon sok munka. Nagyjából ugyanannyi időt töltöttem eddig a filmem utóéletével, mint amennyit az elkészítésével. Az elején zavart, hogy egy olyan munkám köt le ismét, amelyet már befejeztem, és most kell beszélnem arról, amibe három éve kezdtem bele. Persze nagyon jó, hogy így száguld ez a film, s igyekszem követni és ott lenni a fontos fesztiválokon. De segítségre van szükségem, hogy dolgozni is tudjak. A Daazo céggel közösen kialakítottunk egy fesztiválstratégiát. Ők kifejezetten rövidfilmek menedzselésével és forgalmazásával foglalkoznak, és jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek.

– Mi a tétje a hirosimai szereplésnek?

– Komoly elismerés, hogy beválasztották a filmemet. Rendkívül jó szempontok alapján válogatnak. Ráadásul a japán animáció számomra a leginspirálóbb mostanában. A japánok nagyon másképpen látják a világot, mint mi, teljesen eredeti dolgokat csinálnak. Ha egy fesztiválon beülök egy két és fél órás animére, az mindig nagy hatással van rám. Lenyűgöz a kiszámíthatatlan dramaturgiájuk.

– A magyar rajzfilmek közül melyik volt a kedvence?

– Ez kicsit fájó: Ausztriában nőttem fel, a Vukot, a Macskafogót és a többi nagy klasszikust már felnőttként néztem meg. A Cartoon Network volt az alapélmény, és főleg a játékfilmek. A Rózsaszín Párducot egy időben mindennap néztem.

– Egyébként mi vitte az animációs pályára?

– Mindig sokat rajzoltam. Képregényeket is, nagy élvezettel. Rengeteg filmet néztem, érdekelt a dramaturgia. A rajzolás és a filmkészítés kombinációja számomra hatalmas alkotói szabadság. Amúgy a „szimfóniát” éppen azért tettem bele a filmem címébe, mert komponálásnak éltem meg az alkotást, nem pedig rendezésnek, ahogyan kis elemekből szép lassan alakult és összeállt az egész.