Hőst formált a kisemberből is – A magabiztos óriás végül talajt vesztett

Elképesztő, hogy Bessenyei Ferenc nem csupán a színházak falait repesztette csaknem szét bámulatos energiájával, messze hordó, öblös hangjával, szertelenül széles gesztusaival, hanem sokszor a róla készült fotók képhatáraiból is kilóg. A kétszeres Kossuth-díjas művészről, a nemzet színészóriásáról virtuális kiállítás látható az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szervezésében, Huber Beáta rendezésében.

2020. június 2., 21:45

Szerző:

Nagy formátumú hősökre specializálódott. Volt például Ádám, Peer Gynt, Bánk bán, Dózsa, Galilei, Széchenyi, Kossuth, Görgey, Othello, Falstaff, Lear király. Hatalmas szerepeket játszott, előadásokat cipelt a hátán, falrepesztő, öblös hangján harsogta a zengzetes szöveget. És általában meglehetősen intenzíven gesztikulált, olykor akár hadonászott, mert ha elkapta a hév, nem feltétlenül tudta ökonomikusan kezelni a gesztusait.

Áthágott írt és íratlan szabályokat, „beindult”, átélt, falakat rengetett.

Ilyenkor szinte kő kövön nem maradt, lehet, hogy a rendezésből se sok, lehet, hogy lemosott a színpadról partnereket, de hát gyakran ettől volt annyira felejthetetlen, olyan elementáris a játéka. Ha próbáltak béklyókat tenni rá, kiszabadult, ezt hosszú ideig tehette, mert ő volt A Bessenyei, az a típusú színész, aki inkább magához passzítja a szerepet, mint hozzáidomul.

Hegedűs a háztetőn, 1973
Fotó: Operettszínház/Ilovszky Béla

Fura olyan fotót látni róla a pályája elejéről, 1943-ból a Sasfiókból, amelyen Metternich szerepében csak úgy teljes nyugalomban, gesztus, különösebb arckifejezés nélkül ácsorog, nyilvánvalóan a fotós által beállítottan. Ez nem volt jellemző rá. Egyszer fiatal fotós lánnyal mentem hozzá interjút készíteni a lakására. A beszélgetésnek elég nehezen nevezhető hosszú monológja közben föl-alá járkált a szobában, és többször üvöltött. Szegény tapasztalatlan fotós kollégám rémülten összekucorogva ült egy széken, annyira megijedt, hogy nem is merte kattintgatni a masináját, pedig fantasztikus felvételekkel gazdagodhatott volna. Nekem a szemem sem rebbent, ekkor már tudtam, hogy Bessenyeinél ez az alapjárat. Szó nem volt arról, hogy konkrétan ránk haragudott volna,

a világra, a szakmára, meg persze úgy általában mindenkire volt dühös, és így tulajdonképpen mégiscsak ránk is. És hát haragudni aztán nagyon tudott.

Bámulatosan bele tudta magát élni. Mint a felvételek tanúsítják, Bánk bánként például olyan marcona tekintettel volt képes nézni, hogy attól bárki kővé dermedne. Rengetegszer játszotta a nagyurat, mégsem ez lett a legendás alakítása. Ő maga azt mondta, ötszázszor bukott meg a szerepben, úgy gondolta, dolgozni kellene a szöveggel, beható dramaturgiai munkára lenne szükség. Othellóként minden forrás szerint felfénylett a Nemzetiben, igencsak elemében volt. Meg is kapta érte a második Kossuth-díját. Az ihletettség átsüt a képeken is. Például Keleti Évának azon a fotóján, amelyen hátborzongatóan mérges elkeseredettséggel mered Desdemonára, akit nem kedvesen ölel, hanem fájóan magához szorít olyan vasmarokkal, hogy az már akár a véget is megelőlegezi. Sok színészről nem hihető, hogy gyilkol a színpadon, neki olyan elementáris indulatai voltak, hogy le lehetett izzadni tőlük a nézőtéren is.

Arról is vannak képek, hogy Othellót immár a Madách Színházban – ahová átszerződött – is bemutatták vele. Ekkor már nem volt akkora a sikere. Azt kellett észrevennie, hogy Ádám Ottó rendezésében a produkció már inkább Huszti Péter amúgy kiváló Jago alakításáról szól, mint az ő mórjáról. Azt harsogta teljes felháborodással, hogy ez azért van így, mert már csupa kis Jago ül a nézőtéren. És ebben tán volt is valami, mert ebben a felfogásban a darab már nem annyira arról regélt, hogy a kolosszális hős hogyan bukik el, és mi megy végbe az ő jókora lelkében, hanem a manipuláció természetrajzáról. Arról tehát, amit Jago csinál, ahogy furmányos eszességgel, gátlástalan szemétséggel, fantáziadús leleményességgel simán átver mindenkit. És bizony úgy állunk, hogy napjainkban is inkább erről kell beszélni. De Bessenyei ezt már nehezen látta be.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Érthető módon nehéz volt elviselnie, hogy az életből, és ezért a színpadokról is eltűntek a tiszta lelkű, egyenes gerincű, az igazságért tűzön-vízen át kiálló, rettenthetetlen, eget rengető, szobortalapzatra való hősök, akiket ő rendületlenül szakavatottan játszott. Megszűnőben volt a szerepköre. Hétköznapibbak lettek a hősök is, és velük már nemigen tudott lépést tartani. A tragédia helyét inkább átvette a tragikomédia. Ő, aki mindig a színpad közepén állt, és általában nem is volt jó akkor, ha nem főszerepet bíztak rá, mert nem érezte kellően a fontosságát, nem érezte, hogy hegyeket kell elhordania a deszkákon, ami a lételeme volt, talajt vesztett.

Letargikus lett, morgós, nehezen elviselhető, szapulta a színházat, hogy már mocskos dolgok történnek benne,

és rendszeresen azt hangoztatta, hogy nincs a lelkünknek gazdája. Ha nem kedvére való feladatot kapott, nem sokat törődött vele, nem feltétlenül jutott eszébe a szöveg, nem sokat mutatott a korszakos jelentőségű színészóriásból.

Dermesztő élményem az Operettszínházban az a Marica grófnő, amelybe a haláláig ünnepelt díva, Rökk Marika jött haza vendégszerepelni, időskora dacára káprázatosan csillogni-villogni, parádésan játszani, szubretti, primadonnai fortélyok garmadáját tűzijátékszerűen elősorjáztatni. Nem ez volt a dermesztő, hanem az, hogy Bessenyei a partnereként elszürkült mellette, összezagyválta a szövegét, lassú táncok közepette is többször a művésznő lábára lépett, ha fergetegesebb tempójú táncra került sor, kilopta magát oldalra, akár a takarásba. Később kérdeztem tőle, hogy hát ez mi volt. Idegesen legyintve, lefelé fittyedt szájjal azt válaszolta, hogy nem mindegy, mit csinált? Ez az este úgyis csak Rökk Marika ünnepléséről szólt. És ez nem érdekelte.

Pályájának utolsó szakaszában ő, aki mázsás fajsúlyú szövegtengereket harsogott el, többször kevés mondatba is belezavarodva kóválygott a színpadon, a súgólyukat lesve. A magabiztos, a nagy nőfaló, az egyik filmfőszerepe szerint a Dúvad – ez a név aztán rajta is ragadt sokáig – elbizonytalanodott. Mind többször szorult a hozzá igencsak értő, és a félrelépéseit nagy lélekkel megbocsátó társa, Élthes Eszter támogatására, akivel évtizedekig élt együtt.

Játszott még több mindent, de

igazi, méltó színészi hattyúdalának a Hegedűs a háztetőn című musical tejesembere tekinthető.

Naná, hogy nem kisembert játszott, ahogy azt Sólem Aléchem eredetileg a regényében megírta. Persze, hogy hőst formált Tevjéből. Ezt mondta nekem a kiállításon is idézett interjúban, amely a Kritika című folyóiratban 2000-ben, a júliusi számban jelent meg: „A szakma vége felé az isten valahogy belekeverte az életembe a Hegedűs a háztetőn című csodálatos musicalt. Tevje szerepe rengeteg örömet adott. Mindazok a hősök, akiket addig játszottam, benne vannak ebben a nagyszerű tejesemberben. Fantasztikus a hite, rémes a megcsalatása. Azzal ajándékozott meg a sors, hogy őt még öregségemre eljátszhattam.” A cikk címe az, hogy Minden szépség elhagy. És ez sajnos igaz volt.

Szophoklész: Elektra című drámájából készült tévéjáték felvétele Zsurzs Éva rendezésében
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Lassacskán kiiratkozott a szakmából, kivonult lajosmizsei tanyájára, a lovak, meg az imádott Goré nevű vizslája már jobb társaságot jelentett számára, mint az emberek. A felesége unszolására azért csak el-elment színházba. „Mit keresek én a nézőtéren?!”, dohogta nem ritkán ilyenkor, meglehetősen fennhangon. Gyakran icergett-ficergett, nem feltétlenül tudta figyelni az előadást, leginkább magára, meg a kolosszális művészetére tudott figyelni, amikor még tudott. Neki a színpad közepén kellett állnia, már a szélén sem érezte igazán jól magát.

Tevjeként kicsattanó erőben látható a képeken. Például borozva, életet habzsolva, fölfelé tekintgetve, valószínűleg istennel meghitten diskurálva, alkudozva, vagy éppen széttárva a kezét, megengedően mosolyogva. A kis tejesemberként tán utoljára volt színészóriás. Némiképp ugyanaz volt a problémája, mint a derék Tevjének, nem hallotta meg az új idők új szavát.

A maga pikírt módján rendszeresen mondogatta, hogy „gyertek ki a temetésemre, ha nem esik az eső”. Nem esett, de kutya hideg volt. Azért elég sokan voltunk, bár lehettünk volna többen is. Mégiscsak egy színészóriás távozott! Szobor lett belőle a Nemzeti Színház előtt.

Ez a Hősök tere című érzékletes, virtuális kiállítás segít megidézni az ő alakját.

Tegnap 17:13

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze - jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.