Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Hámori Ildikó: Mindannyian a boldogságot keressük

2018. december 14. 09:18 - szerző: Szentgyörgyi Rita

Félénk, szórakozott, decens jelenség az Átrium mai magyar közegére hangolt  Chicagójában a Konferansziét a patetikustól a groteszkbe hajlóig megformáló  színésznő. Az előadás egyetlen prózai szereplője.

– Milyen a kapcsolatod a musical műfajával?

– Nagyon szeretem a musicaleket. Főiskolás koromban kezdett bejönni Magyarországra a műfaj Amerikából. Akkoriban még csak egy-két dalt énekelgettünk, nemigen léteztek fordítások, kották sem voltak. A Petőfi Színházban mutatták be az első hazai musicalt, az Egy szerelem három éjszakáját. A Nemzeti Színházban a 80-as években énekeltem ebben a darabban Melitta szerepét. Ami a Chicagót illeti, sokféle feldolgozásban láttam, többek között Galambos Erzsivel az Operettszínházban. Az elmúlt évtizedekben sokszor játszottam musicalekben, a Nyomorultakban, az Elisabeth-ben, a Nercbandában.

– Váratlanul ért Alföldi felkérése?

– Először nagyon csodálkoztam, és persze nagyon boldog voltam. Sok nagyszerű színészt ismertem meg, akikkel eddig még nem találkoztam színpadon: Hernádi Juditot, Mihályfi Balázst, Bercsényi Pétert, Sodró Elizát, Fekete Ernőt. Remek csapat jött össze az Átriumban. Robinak nagyon erős mondanivalója van a Chicagóval a hazai celebvilágról. Idehaza sokáig fogalmunk sem volt arról, hogy mi az a celeb. Sztárokat ismertünk, akik jogosan lettek azok, mert valamit letettek az asztalra. Ez a fajta teljesítmény nélküli kitűnés ismeretlen volt.

– A Konferanszié kissé olyan, mint az elefánt a porcelánboltban, a maga dilettantizmusával, zavartságával tökéletes ellenpontja a celebgyártó gépezetnek.

– Ez a szerep valójában nem is létezik. Az eredeti musicalben az elején szerepel és néha valamelyik számban is feltűnik. Alföldi, illetve a mi előadásunk fordítója és dramaturgja, Ugrai István álmodták meg ebben a formában. Ellenpontot képez a durván agresszív világgal szemben, egy szinte finomkodó, letűnt eleganciát. Bárki lehetne, akár az utcai járókelők közül is, talán csak abban különbözik, hogy tűzön-vízen át, mindenáron boldog akar lenni.  „Mindannyian a boldogságot keressük, és azt gondoljuk, ha valaki kedves hozzánk és figyel ránk, az már a boldogság” – a kedvenc mondatom a darabban. Egyszerre komikus és tragikus, hogy mindig a boldogságról beszélek. Különbözőféleképpen mondom el szinte ugyanazokat a mondatokat, csak az értelmük változik a szituációk szerint.

 – A boldogtalansággal való megalkuvás is kihallatszik az életfilozófiájából, amit a tisztesség, a jóság, az erkölcs nevében hirdet. A szebbik énünknek tart tükröt a korrupció, a manipuláció, a bűnözés mocskos közegében?

– Úgy érzem, a közönség szereti, amit a Chicagóban képviselek, mert legbelül mindenki azt gondolja magáról, hogy a szerepemhez hasonlóan a boldogságot keresi. Bizony erkölcsök szerint él és van saját értékrendje. De a világ nem olyan, hogy ezeket az elképzeléseket kamatoztatni lehessen, ettől persze szerencsétlennek érzik magukat. Legyünk őszinték, az emberek többsége nem úgy él, ahogy szeretne, nem azt csinálja, amit szeretne, hanem azt, amire a körülményei kényszerítik.

– Az a típusú színésznő vagy, akire időről-időre rácsodálkoznak. Sokakat megleptél a Chicago szokatlan figurájával, aki hol negédes, hol szánalmas.

– Örülök, ha így van. Igen, a Konferanszié negédes, szánalmas és naiv, néha eltúlzottan az, ezért lehet rajta nevetni. A rácsodálkozás meg talán azért van, mert nem járnak abba a színházba, ahol több évtizedet játszottam és játszom. Nem csak nagy drámai szerepeket, hanem érdekes karaktereket is Albee-tól Jon Fossén át Lőrinczy Attiláig.

– Miben igényelt más színészi hozzáállást Alföldi rendezői módszere?

– A Chicago próbaidőszakára mindig úgy fogok emlékezni, hogy remekül éreztem magam. Sokféle munkamódszerrel dolgozó rendezővel találkoztam, de olyannal, aki ennyire pontosan elvárja, amit látni szeretne, még nem. Ez érdekes is volt és szórakoztatott is, és azt gondoltam majd „lefordítom” magamra, amit mutat nekem.  De ahhoz, hogy tudj menni az elképzeléseivel, egy ponton túl meg kell adnod magad. Meglepett, amikor a főpróbán megtapsolták az első monológomat, és ez minden előadáson megismétlődik. Szóval, Robinak igaza volt.

– Bizonyára érzékeled, hogy a fokozottan feszült közhangulat szelepeként működik a Chicago mint társadalomkritikus musical.

– Nemrég beszélgettünk egy kollégámmal arról, hogy megint kezdjük azt érezni, amit a rendszerváltás előtt: az emberek azért járnak színházba, mert ott lehet politizálni, együtt lehet érteni valamit vagy nevetni a hallottakon. Csak éppen eltelt harmincvalahány év, és megint ugyanazon röhögünk. Okos emberek szokták mondani, hogy az ember sosem tanul, a történelem mindig ismétli önmagát. De amiben most élünk, az már egyáltalán nem vicces. Képtelenség, hogy nem lehet emberséges módon bánni a hajléktalanokkal, a mélyszegénységben élőkkel. Mert sajnos csak illúzió, hogy „ha valaki kedves hozzánk, és figyel ránk, az már a boldogság”.

A Chicago című musical idén szilveszter délutánján és estéjén látható az Átriumban. A jövő évben január 2. és 5. között minden este 19:30-tól tűzi műsorra a színház az előadást.