Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni! Banki átutalással, sőt, már bankkártyával azonnal előfizetheti, és máris postázzuk Önnek!

Elementáris lendület - Ifj. Vidnyánszky Attila letargiája

2020. május 7. 12:00 - szerző: Bóta Gábor

Még el sem kezdődött a Vízkereszt, vagy amit akartok előadása a Pesti Színházban, ifj. Vidnyánszky Attila már bolondként ott volt a színpadon, nézte a bejövő közönséget, néhány megjegyzést tett, szöszmötölt. Rögtön meg kellett néznem a szórólapot, hogy ki is ő.

Frakkot viselt, elegáns is volt benne, de azért kicsit csáléra állt a nemes ruhadarab, a haja bohócosan felfelé meredt, és lisztes képűre sminkelték. Manósan szelíd ábrázatúnak tűnt, de aztán kiderült, hogy be tud vadulni, akár tébolyult vitustáncra is képes. Ott állt a színpad bal szélén, még égtek a nézőtéri lámpák, nyugodtan beszélgetni lehetett volna, de többen már csak rá figyeltünk. Vonzotta a tekintetet. Jelenség volt. Pajkos játékosság villódzott a szemében. Néhány gesztusából is látszódott, hogy fölöttébb mozgékony. Tudtam, hogy a színművészetire jár, de ekkor láttam először. Ezzel a névvel nem lesz könnyű dolga, gondoltam kapásból, hiszen az édesapja ekkor már igencsak vitatott módon a Nemzeti élére került, sok hatalmat összpontosított, és ezzel nem kevesek rosszallását kivívta.

De ifj. Vidnyánszky akkorát „dobbantott”, amikor még egyetemistaként, zömében a végzős osztályának tagjaival, a Budaörsi Latinovits Színházban megrendezte a Liliomfit – pedig színész szakra járt –, hogy rögvest saját jogon figyelt fel rá a szakma, hogy hűha, itt valaki nagyon előrukkolt új idők új dalaival. Elementáris lendülete volt ennek a változatlanul repertoáron lévő produkciónak, ott volt benne a hit, az akarás, a szépséges elszántság, hogy itt ez a tettre kész csapat, helyet kér, követel magának a deszkákon. Tisztában van a nehézségekkel, de mégis egy élete, egy halála, holtáig ezt akarja csinálni. Tapogatózik, hogyan is talál értelmes cselekvési lehetőséget magának. És ez az előadás már rögvest abszolút értelmes cselekvés volt, ütős tett, az ugrásra kész, tehetséggel, humorral, kissé fancsali látásmóddal, lefegyverző, fantáziadús játékossággal felvértezett, harsogóan fiatal csapat lelkesítő szerelmi vallomása a színházhoz. Gyönyörű, emlékezetes pályakezdet.

Kevesebben látták az egyetem Ódry Színpadán az ő első rendezésében és szintén a saját osztályával az Athéni Timon jóval tragikusabb, de ugyancsak gunyoros humorral teli előadását, amelynek címszereplője az egyik osztályfőnökük, Hegedűs D. Géza volt. A produkcióban vizsgálták a mester és a tanítvány viszonyát, azt, hogyan lehet bízni, hinni benne, felnézni rá, de azt szintúgy, hogy lehet eltávolodni tőle, kiábrándulni belőle, mennyire lehet támpont a meglehetősen zűrzavaros, káosszal teli világban. Az egyeztetési nehézségek miatt este fél 11-kor kezdődő, magas hőfokú előadás ugyancsak egyértelművé tette a csapat odaadását, mohó kíváncsiságát, azt, hogy nem csupán be akarnak mutatni egy darabot, hanem a segítségével jobban meg szeretnék ismerni közvetlen és tágabb környezetüket, magukat, létfontosságúnak tekintik, amit csinálnak.

Szemvillanás alatt felkapott lett. Teketória nélkül szerződtette a Vígszínház a legjobb barátjával, volt osztálytársával, általában rendezéseinek dramaturgjával, akár fordítójával, írójával, Vecsei H. Miklóssal együtt. Azon nyomban leterhelték, időnként azt éreztem, agyonfoglalkoztatták őket. Ide nekem az oroszlánt is alapon bámulatos elánnal vetették bele magukat a munkába. Oszlopaivá váltak a színházuknak, ahová sokáig a fiatalok közül jó néhányan azért nem mertek szerződni, mert attól féltek, túl hosszan kell a kispadon ücsörögniük ahhoz, hogy jelentős feladatot kapjanak. Az elmúlt időszakban viszont némiképp fordulni látszott a kocka, akár nagy színészek érezhették azt, hogy kevés méltó szerep jut nekik.

Szívós munkával továbbépíti magát. Volt honnan dobbantania. Négyévesen már fellépett Beregszászon, az édesapja rendezte Dorottyában Cupidóként jelent meg, és még nyúlfarknyi szövege is volt. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban akár éjjel-nappal, végtelenbe nyúltak a próbák. Nem volt értelme megkérdezni, hogy meddig tartanak, mert ez előre ritkán volt sejthető. Emiatt viszont a művészek gyerekei általában ott lebzseltek a színházban, ott játszottak, ott végezték el a házi feladatot, de teljesen természetesnek számított az is, hogy nézik a munkát. Az ő esetében ez hatványozottan így volt, hiszen az édesanyja, Jekatyerina Alikin is színésznő, aki most Moszkvában él. A Beregszász melletti Nagymuzsalyon pedig a nagymamája színistúdiót működtetett, oda is járt. A beregszászi társulat közössége, az ottani hangulat, a munkamorál változatlanul mérce, nosztalgia a számára. A vígszínházi tagság mellett nem véletlenül az egyik alapítója a Sztalker Csoportnak, amely ugyanolyan kis közösség, mint a beregszászi, hasonló odaadással. Remek produkciójuk a Woyzeck, ez a rendezésében szép kis kórképet ad a mai média néphülyítő természetrajzáról, Istent, embert nem ismerő eldurvulásáról, tébolyító manipulációjáról, a pőre emberi kiszolgáltatottságról. Durva, hangos, vibráló, a témának megfelelően agresszív, ütős.

Tán durvább, mint a III. Richárd, amelyet a Gyulai Várszínházban mutattak be, aztán bekerült a Nemzetibe. Ebben is van agresszió bőven. Még a közönséget is macerálják, szavaztatják, illusztrálva, hogyan lehet viszonylag könnyed galádsággal befolyásolni a véleményeket. Az ifjú csapat együtt játszik a szakma jeleseivel. A Trill Zsolt által alakított Richárd pedig a rút, mocskos, elviselhetetlenül kegyetlen, élhetetlen világ jelképes megtestesülése. Ifj. Vidnyánszkyt ezúttal tán az izgatta a legjobban, hogy ez a világ hogyan hat rájuk, mennyire torzulnak ők is tőle, milyen mértékben ragadós a métely.

A Hamlet eljátszásakor, Eszenyi Enikő rendezésében a Vígben pedig az érdekelhette leginkább, mennyire mehet ellene az ő korosztálya ennek a világnak, amelyben a háborús terminológia, az állandósult harc, gyűlölség annyira eluralkodott, hogy a színpadra már egy valódi tank is benyomul sorozatvetővel. Dán királyfiként sűrítetten látható egyik fő jellemzője a rengeteg mozgás akrobatikus elemekkel. Kiváló a testkultúrája. Akadtak, akik ezt kifogásolták, úgy gondolták, „szétugrabugrálja” Shakespeare remekét. Szerintem ezzel is szemlélteti nyughatatlanságát, hogy lehetetlen helyze-tében csaknem kiugrana a bőréből. Ez a produkció tobzódik a látványban, felpörgetett tempójú, villódzó, nem a darab szómágiájára helyezi a hangsúlyt. Vitatható mozzanatai ellenére igencsak figyelemre méltónak tartom az alakítást és az előadást is.

A diktátor című klasszikussá vált Chaplin-film színpadi adaptációjában, szintén Eszenyi rendezésében, ugyancsak a Vígben, övé a hatalmas színészi lehetőség, a kettős szerep, amelyben Hitler-paródiát és egy jóravaló, nagy- lelkű, szerelmes kis borbélyt játszhat, akin keresztülgyalogol a történelem, a háború, de tisztasága, hatalmas szíve és szerelme, mint a mesében, győzedelmeskedik. Virtuóz, nevettető és hátborzongató, megint kiválóan érvényesül testének rugalmassága, kifejezőereje. Igaz viszont, hogy Chaplin egyértelműen, felismerhetően kora rákfenéjét, fő elaljasultját adta, míg ifj. Vidnyánszky inkább Chaplin bőrébe bújik, amúgy lenyűgözően briliánsan.

Ifj. Vidnyánszky Atilla A diktátor című darab előadásán a Vígszínházban.
Fotó: Vígszínház/Dömölky Dániel

Liliom-rendezése kevésbé sikerült, valószínűleg túl sok fájdalmat, újítást, technikai elemet, ridegséget akart belepréselni, elillant belőle Molnár Ferenc elegáns humora, gráciája, minden bánata ellenére pazar könnyedsége.

Eddigi utolsó rendezése A nagy Gatsby, Scott Fitzgerald kultikussá vált regénye nyomán. Elképzelései szerint dübörög, robban, pezseg a színpad, a zene támadja a dobhártyánkat, az ifjú nemzedék üvölti ki magából, hogy tele a hócipője, elege van temérdek mindenből, mindenki menjen a búsba, hagyják őt békén. Lázas türelmetlenséggel fogalmazzák meg fájdalmasan letargikus életérzésüket. De ezt nem erőt veszítve, elgyengülve teszik, hanem fölöttébb energikusan, nagy garral, óriási nekibuzdulással, vad, idegtépő táncokkal. Ahelyett, hogy elhagyták volna, láthatóan halálra dolgozták magukat. Tébolyult lábbal dobogások, zaklatott karmozgások, dermesztően ádáz nézések tobzódnak. Mint a felkorbácsolt tenger félelmetesen hatalmasra nőtt hullámai, olyan a színpad, de azért ez nemcsak rettenetes, hanem olyan is, mint egy fékevesztett buli, amelyben móka, ugratás, végeérhetetlen ökörködés is van.

Ifj. Vidnyánszky szupergyorsasággal, tehetséggel, sokoldalúsággal, méltán vált a magyar színház meghatározó tényezőjévé.