A sivatag útvesztőiben – Kenyeres Bálint az első mozifilmjéről

2018. szeptember 23. 06:30 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Nemrég mutatták be a rendező Tegnap című első játékfilmjét a hazai mozikban. A történetben egy svájci építkezési vállalkozó üzleti ügyekben Marokkóba utazik. Évtizedek óta nem járt ott. Felidéződnek benne régi emlékei, s egykori szerelme után kutatva elvész a sivatagban és belső útvesztőiben is. A produkciót nagy várakozás előzte meg, ugyanis Kenyeres Bálint korábban kisfilmjeivel szinte minden létező nemzetközi díjat megnyert. Az alkotó szerint Marokkónál kockázatosabb hely Magyarország. Ha itt egy arab turista végigmegy egy vidéki városban, nagyobb veszélyben van, mint ők voltak Afrikában.

– Első játékfilmjét, a Tegnapot elhunyt édesapjának, Kenyeres Gábor operatőrnek, rendezőnek ajánlotta. Az ő hatására kezdett filmezni?

– Apám nem biztatott erre a pályára, de lebeszélni sem akart róla. A szüleim szabadságot adtak nekem, toleránsan tűrték az éppen aktuális hülyeségeimet és szeszélyeimet. Viszont gyerekkoromtól kezdve rengeteget voltam filmesek közt, a Szabadság téri tévészékház minden zugát jól ismertem.

Fotó: Hernád Géza

– A pálya nehézségeit is közelről láthatta. Édesapja például egész életében csupán egyetlen játékfilmet rendezhetett.

– A Végre hétfő egy leszerelt kiskatonáról szólt, akit a honvédség után semmi nem vár. Ez a téma akkor, 1971-ben kiütötte a biztosítékot. Ha apám osztályfőnöke, Herskó János itthon lett volna, talán megmentheti a filmet, de éppen akkor disszidált. Apám később többször elmondta: ha tíz filmtervből egy megvalósul, az már nagyon jó arány. Készüljek föl erre. Persze rá se hederítettem. Én úgy voltam a filmezéssel, mint a viccbéli cigány lova, aki a cigány szerint csak azért rohant neki a falnak, és döglött meg, mert annyira bátor volt, nem pedig vak. Sokszor én is vak – vagy bátor – voltam, nem néztem szembe a filmcsinálás akadályaival, csak mentem előre. Engem ma is csak ez érdekel: azért érdemes reggel felkelni, hogy történeteket írjak, és azokat filmekben meséljem el.

– A színművészeti filmrendezői szakát 2006-ban végezte el, majd évekig kisfilmeket rendezett. Minden fontos nemzetközi díjat megnyert velük. A filmes szakmában világhírű lett, a hazai közönség azonban alig ismerte. A kisfilmeknek nálunk nincs presztízsük.

– Sehol sincs nagy. Nem a rövidfilmek körül forog a világ. Amikor kisfilmekkel kezdtem foglalkozni, itthon még több pénz volt rájuk. Többcsatornás támogatási rendszer működött, például a Magyar Mozgókép Alapítvány (MMA) és a Nemzeti Kulturális Alap mellett a Durst György vezette Duna Műhely is finanszírozott kisfilmeket, és a Duna tévében adásba kerültek. Kísérőfilmként a mozikban is vetítették őket. Most úgy tudom, egyedül a médiahatóságnál lehet kisfilmekre pályázni. A digitális technika elterjedésével ugyanakkor ma már bárki csinálhat mozgóképes felvételeket, elég hozzá egy mobil, és ez remek. A filmkészítő felől demokratizálódott a folyamat, de némileg aszimmetrikus módon: a nézőhöz nem lett könnyebb eljuttatni a kész munkát, sőt.

– Ön viszonylag későn, 42 éves korában rendezhette meg első nagyjátékfilmjét. Nem zavarja, hogy mások, például az egykori híres Simó-osztály tagjai már diplomamunkaként játékfilmet forgathattak?

– Nekik szerencséjük volt, mivel Simó Sándor ki tudta harcolni a vizsgafilmjeiket, és az MMA is támogatta ezeket. Aztán 2010-ben a filmes közalapítványt megszüntették, két évig szünetelt a hazai filmfinanszírozás, időbe telt, míg az új rendszer, a Magyar Nemzeti Filmalap felállt. A Tegnapot ezzel együtt is már öt évvel ezelőtt is bemutathattuk volna, ha nem vagyunk olyan pechesek, ha nem kell annyi időt a finanszírozás szervezésével tölteni. Ma már az a trend a Filmalapnál, hogy a náluk készülő produkciók költségvetésének nagy részét, akár a teljes büdzsét is ők fizetik. Amikor mi nekifogtunk a filmünknek, ez még nem így volt. Akkor még elvárás volt a Filmalapnál, hogy európai koprodukciós partnereket is hozzunk. A Tegnap végül francia, német, holland, svéd, magyar támogatással jött létre. Minél több a támogató, annál bonyolultabb a finanszírozási konstrukció, annál több követelménynek kell megfelelni. Ezért is került nyolc évbe a forgatás előkészítése.

– Elvárás volt, hogy minél több világsztárt szerződtessenek?

Nem várták tőlünk, de azért a külföldi partnereink éreztették: ha nagy neveket tudunk megnyerni a filmnek, könnyebb lesz pénzt szerezni. Mivel közben teltek az évek, többször kellett szereplőket váltani: akadt, aki kiöregedett a szerepköréből, volt, aki meghalt. Ha egy szereplő kihullott a szereposztásból, volt hogy a partnerét is cserélni kellett. A román főszereplő, Vlad Ivanov kezdettől fogva ott szerepelt a képzeletbeli listámon, és aztán egyértelművé vált, hogy csakis ő lehet a főhős. Vlad jelenleg Európa egyik legkeresettebb, legjobb férfi színésze.

– Viszont magyar színészek nincsenek a filmben. Miért?

– A francia támogatás miatt. Kikötötték: a film szövegének 50 százaléka plusz egy szó csakis franciául hangozhat el. Ezt olyan komolyan veszik, hogy megszámolják a szavakat, városi legendák szerint siketnémákkal szűrik ki az utószinkronnal való trükközést. De a történet is ezt kívánta: mivel Marokkóban játszódik, adott volt, hogy ott francia és arab nyelvű színészek kellenek.

– Szokatlan, hogy valaki bemutatkozó filmjének olyan történetet választ, amely nem Magyarországon játszódik.

– Ez sem volt szándékos, egyszerűen a Tegnap sztorija beakadt nálam, és nem tudtam szabadulni tőle. Pedig ilyen hosszú várakozási időnél az is előfordulhat, hogy mire a rendező eljut odáig, hogy megcsinálhatná a filmjét, már máshol tart az élete. Én is így jártam a legelső tervezett rövidfilmemmel. Azt is évekig hajtottam lelkesen, és amikor karnyújtásnyira voltam a céltól, hirtelen úgy éreztem: már nem érdekel a téma. Soha nem készítettem el a filmet. A Tegnap viszont mindvégig izgatott. Én ragaszkodtam hozzá, nincs okom tehát panaszkodni. Így is csoda, hogy egyáltalán megszületett a film. Például Amerikában ilyen filmet nem lehetne megcsinálni. Ott minden piaci alapon működik, csak akkor találsz befektetőt, ha úgy látja, esélye van arra, hogy a pénze kétszeresét behozza a mozi. A művészfilmek mezsgyéjét ez nagyon szűkre szabja. Ehhez képest mi itt, Magyarországon, főleg a többi kelet-európai országhoz képest paradicsomi helyzetben vagyunk. A lengyeleket leszámítva a régión belül máshol arányaiban ennyi pénz sem jut állami filmgyártásra.

– Ön eredetileg Agota Kristof hasonló című regényét akarta mozgóképre adaptálni, de aztán Beregi Tamás társ-forgatókönyvíróval másfelé kanyarodtak.

– A kettőnek semmi köze egymáshoz. Évekkel ezelőtt engem is meghívott a neves dán rendező, Lars von Trier Zentropa nevű cége. Fiatal európai rendezőknek hozták volna össze az első játékfilmjét, csomagban. Én Agota Kristof regényadaptációjával kerültem be a csapatba, de aztán az egész projektből nem lett semmi, a filmek nem készültek el. Elkezdtem egy saját történetet írni, és a címbéli egyezés miatt összefolyt a két projekt a sajtóban.

– Afrikában, sivatagban forgatni, idegen nyelvű stábbal elég kockázatos. Miért tette ilyen magasra a lécet?

– Azt hittem, megússzuk olcsón, ha a harmadik világban forgatunk, de ez is csak az én vakságomat jelzi. Vagy bátorságomat? Marokkóban általában nagy költségvetésű nemzetközi produkciók készülnek, főleg amerikai, francia filmek. Ha bármilyen gond van, egy zsák pénzzel minden megoldható. Nekünk nem voltak ilyen lehetőségeink. Noha az operatőr, a jelmez- és díszlettervező, illetve a részlegvezetők magyarok voltak, nem tudtunk egy egész stábot kivinni, így a helyiekre kellett támaszkodnunk. Csakhogy ők méregdrágán és a magyaroknál jóval gyengébb színvonalon dolgoznak. Sokkal nehezebb és költségesebb volt nekünk ott forgatni, mint itthon.

Fotó: Hernád Géza

– Nyilatkozta, mennyi megpróbáltatás érte önöket a sivatagban. Veszélyben voltak?

– Nem mondanám. Akadtak forró pillanatok, kényelmetlen helyzetek, például amikor a sivatagban, ahol öt éve nem esett az eső, leszakadt az ég, és az eső majdnem elmosott minket. Majd jött a skorpióinvázió. Voltak összecsattanások a természeti és helyi erőkkel, de ezzel együtt is Marokkó viszonylag biztonságos hely. Nem veszélyesebb, mint Magyarország. Sőt, szerintem, ha nálunk, egy vidéki településen végigmegy ma egy arab, összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyben van, mint mi voltunk a fehér bőrünkkel az afrikai terepen. Marokkóban bejáratott katonai diktatúra van, mindent a király és az alatta berendezkedett klánok uralnak. Kiismerhetetlen az érdekek összefonódása, egy idegen számára elmosódnak a határok. Előfordult, hogy nem engedtek be a forgatási helyszínünkre. Mit tehettünk volna? Kezdjünk pereskedni Marokkóban? A rendőrség viselkedését is az informális erőviszonyok határozzák meg. A törzsi berendezkedés mellett mégis erős az emberek közti szolidaritás. Ha valaki rosszul lesz az utcán, biztos, hogy odamennek hozzá segíteni. Egy magasabb társadalmi osztály tagja is odamegy az utolsó nyomorulthoz is. Nem hagynak senkit magára.

– Gondolom, ön is végigjárta a belső útvesztőt a sivatagban. Sok mindent tanult önmagáról, a filmezésről?

– Nekem kint minden a napi túlélésről szólt. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy estére dobozba kerüljön az aznapra tervezett anyag, és holnap is forgathassunk. Ne fogyjon el a pénz, a nyersanyag. Állandó küzdelem volt ez, sok mindennel szemben felvértezett.

– Afrika után egy hazai forgatás már meg se fog kottyanni önnek.

– Azt nem hinném. Az mindenesetre biztos, hogy egy mai, magyar történetre készülök, és hogy nem szeretnék további nyolc évet tölteni egy film finanszírozásával. Én közben több forgatókönyvet is írtam, tele vagyok alkotó energiával, nagyon szeretnék új filmet készíteni. Valószínűleg a lehetőségekhez jobban igazodva tudok már a forgatókönyvek közül választani, de nem érzem azt, hogy most már mindenen túl vagyok, ha ezt kibírtam, többé nincs mitől félni. Mindig egy őrület a filmezés, mindig nagy a nyomás. Ez soha nem olyan, mint, mondjuk, egy kulturált banki meló reggel kilenctől ötig. A filmkészítés folytonos harc, utolsó lélegzetig tartó háború.