Puskaporszag Koreában
Márciusban történt, de csak két hónappal később derítette ki egy nemzetközi vizsgálat, hogy észak-koreai torpedó pusztított el egy dél-koreai hadihajót a kettészakított ország tengeri határának közelében. A robbanás 46 tengerész életébe került. Az észak-koreaiak a mai napig tagadják, hogy közük lett volna a Csönan elsüllyesztéséhez, de május 15-én a tragédia helyszínén tartózkodó kutatóhajók egyike rábukkant egy köztudottan az északiak által exportált torpedó darabjaira. Így kapott szárnyra a mondás: „Ha nem az északiak lőtték ki a Csönant, akkor a marslakók.” ACZÉL ENDRE írása.
A tapasztalat az, hogy minél nagyobb bajban van odahaza Kim Dzsongil sztálinista diktatúrája, annál nagyobb benne a hajlam, hogy bajt keverjen maga körül. A szó gazdasági értelmében képtelen ötről a hatra lépni. Élelmiszerhiánya tartós, pénzreformja balsikerű. Csak úgy tud a víz színén maradni, ha szomszédai (Kína, Japán, Oroszország, de a gyűlölt Dél is) segítik.
Talált, süllyedt
Kim Dzsongil tudja, hogy a kínaiak semmitől sem irtóznak jobban, mint a térség instabilitásától, horribile dictu: egy fegyveres konfliktustól Észak és Dél között; másokat meg azzal riogat, hogy szakadatlanul fejleszti atomeszközeit és rakétaarzenálját.
Félelmet gerjeszt maga körül, és a lehető legmachiavellistább módon ennek reméli learatni a termését. Tudni való, hogy évek óta folytat tárgyalásokat a nagyhatalmakkal nukleáris fegyverkezésének leállításáról, ígéreteket tesz, s ezeknek fejében segélyekhez jut – aztán ígéreteit nem teljesíti, miközben egyre feljebb és feljebb srófolja a tétet.
Mindenki azt találgatja, mi lehetett a célja a Csönan elsüllyesztésével. Tudniillik azóta, hogy csaknem hat évtizede fegyverszünettel zárult a koreai háború, ilyen súlyos sérelem nem érte a békét. Sőt, az előző évtized elején-közepén még úgy látszott, hogy a KNDK hajlandó minden téren kooperálni. Létrejött a korábban elképzelhetetlen dialógus Phenjan és Szöul, sőt Phenjan és Washington között is, a déliek már-már kezdtek hinni abban, hogy a maguk „napsugár-offenzívájával” megszelídítik, majd a reformok, sőt az országegyesítés felé viszik a harcos Északot. Tagadhatatlan azonban, hogy amióta Li Mjung Bak lett Dél-Korea elnöke, Szöulban változás állt be. Li jóval keményebb elődeinél, és jóval bizalmatlanabb az északiakkal szemben. Szűkebb marokkal mérte a jótéteményeket, koncepciója inkább a fegyelmezés, mint a megbékítés felé mutatott, illetve mutat. Csak a nukleáris leszerelés kézzelfogható tényei fejében hajlandó segélyeket nyújtani. Li ennélfogva szálka Kim Dzsongil szemében; meglehet, a torpedóval – képletesen szólva – őt akarták kilőni.
Vagy belekergetni valamilyen katonai kalandba.
Végtére is a dél-koreai politikusok és katonai vezetők egy részében megvolt a készség arra, hogy megtorolják egyik hadihajójuk elpusztítását. Vélem, erről szövetségeseik gyorsan lebeszélték őket. Li egyelőre olyan szankciók mellett döntött, amelyek szinte teljesen elvágják a két Koreát összekötő – elsősorban gazdasági – szálakat, az Egyesült Államok és Japán pedig teljes mellszélességgel mögé állt. De – a mai világ kegyetlen fintora gyanánt – azt kell mondanom, hogy az északi rezsim valamennyire mégis nyertesnek érezheti magát. Tudniillik „az elképzelhetetlennek hitt dolgok” (nevezetesen: egy háború) árnyékában a tőke egy része menekülni kezdett Délről. A kormánynak erőszakkal kellett megállítania a dollár kiáramlását és a nemzeti valuta gyöngülését, holott eddig épp azzal dicsekedhetett, hogy az amúgy iparilag igen erős ország milyen gyorsan kilábalt a globális válságból.
Dúl a munkaverseny
Módfelett bonyolítja a dolgokat Kína és Oroszország magatartása. Miként Irán esetében is, egyikük sem híve annak, hogy a nemzetek közössége súlyos, az ENSZ által is szankcionált embargósorozattal sújtsa Észak-Koreát. Hivatalosan még egyikük sem foglalt állást abban, hogy a dél-koreai hadihajó elsüllyesztésében valóban egy észak-koreai torpedó a vétkes. Óvatoskodnak, ami egy szempontból tökéletesen érthető: nekik és (persze Dél-Koreát nem számítva) csak nekik vannak szárazföldi határaik Észak-Koreával, s ha ott lángba borul minden, a következményekkel ők szembesülnek legjobban. De hogy mekkora az idegesség az 1400 kilométeres kínai–észak-koreai határ mentén, arra az a minapi incidens vall, amikor is észak-koreai határőrök lelőttek három kínai állampolgárt. Feltehetőleg a saját csempészeiket akarták eltalálni – az északi nyomor páratlan csempésztevékenységet indukál a határon át –, ehelyett kínaiakat öltek meg. Amit nem lehetett szó nélkül hagyni: Kína magyarázatot követelt, az észak-koreaiak „mélyen” sajnálkoztak, és a vétkesek megbüntetését ígérték. Koreaiak azonban nemcsak csempésznek, hanem nagy számban át is szökdösnek a gazdag Kínába, ergo a kínai félelmek annak is szólnak, hogy fegyveres konfliktus esetén nem néhány tucat, hanem akár néhány százezer koreai kísérelne meg átjutni hozzájuk. Semmi kedvük ezeket az embereket táplálni, eltartani.
Ezenközben az észak-koreai propaganda a klasszikusnak mondható forgatókönyv szerint jár el. Hajnaltól késő éjszakáig azzal tömi az ország dolgozóinak a fejét, hogy a dél-koreai rezsim az általa kiagyalt, hazug hadihajó-incidenssel a fél világot mozgósítani próbálja az ártatlan népi demokratikus köztársaság ellen. A védekezésnek, sőt az ellencsapásnak az a legjobb módja – hangzik a „mantra” –, hogy ha az emberek megkettőzött erővel dolgoznak a gyárakban és a földeken, ha egy helyett három ember munkáját végzik el. Miként hajdan a sztálinista Kelet-Európában, Phenjan környékéről is napi rendszerességgel érkeznek a 150 százalékos tervteljesítésről szóló jelentések. (Ezt mi is jól ismerjük. Az ötvenes évek elején, amikor Rákosiék gazdasági csődbe vitték az országot, egyre azt hallottuk, hogy az amerikai, brit, sőt a titóista imperialisták elleni küzdelem, az úgynevezett békeharc legjobb módszere a termelésben való helytállás.)
Rakétákra lesz pénz
Hogy ez folytatódik még egy darabig, az kiszámítható. De a titokzatos észak-koreai vezetés legmarkánsabb vonása épp a kiszámíthatatlanság. Senki sem tudja pontosan, mi zajlik a kulisszák mögött. Milyen állapotban van Kim Dzsongil, akinek két évvel ezelőtt szívrohama volt? Átadja-e a hatalmat – a magát kommunistának mondó dinasztia szabályai szerint – egyik fiának? Kik azok a tagjai az uralkodó katonai-bürokratikus elitnek, akik a háttérből akár a szálakat is mozgatják? Rokonok? Tábornokok? Milyen képük van az ország jövőjéről azon túl, hogy a nélkülöző lakosság életviszonyaival mérve elképesztő előjogaikat, luxuséletmódjukat védelmezzék, egyszersmind erőt mutassanak fel. Ami úgy értendő: ha gabonára eztán se lesz pénz, rakétafejlesztésre még mindig marad.
