Örüljünk-e a catenaccio újjászületésének?
Amikor megtudtam, hogy az Internazionale bejutott a labdarúgó Bajnokok Ligája döntőjébe, egyik szemem sírt, a másik meg nevetett. Az utóbbira egyszerűbb a magyarázat: elvégre olasz, vagy legalábbis az olasz bajnokságban játszó csapatról van szó, másrészt kisebbik fiam egy haveri totóban egyedül tippelt a Bayern-Inter döntőre és így jelentős zsebpénzre tett szert. A sírás viszont annak szól, hogy örüljünk-e a catenaccio, a betonfoci újjászületésének?
Én még láttam a 60-as évek nagy Interét, amely abban kétségkívül hasonlított a jelenlegi formációhoz, hogy a betonvédekezés, az ellenfél játékának megölése volt a fő fegyverük, és ezzel három olasz bajnoki címet, két Bajnokcsapatok Európa Kupáját, (először a Puskással felálló Real Madridot, majd az Eusebio-féle Benficát győztek le a döntőben), valamint két Interkontinentális Kupát nyertek. Amikor 1967-ben a BEK-döntőben a Celtic legyőzte a kék-feketéket, a skótokat „a futball megmentőinek” nevezte az európai sportsajtó. Ugyancsak párhuzam, hogy akkor is egy Moratti volt a csapat elnöke, Angelo, a jelenlegi főnök, Massimo apja és akkor is egy olyan edző ült a kispadon, akinek elismerték taktikai zsenialitását, de mint ember – Inter-berkeken kívül – közutálatnak örvendett. Helenio Herrerának hívták. Ezzel szemkben az argentin Mágusért ugyanúgy rajongtak játékosai, mint "utálatos" portugál utódáért, José Mourinhóért.
Ugyanakkor a csapat gerincét – mivel akkor nem is lehetett másképpen – olasz csillagok alkották: a kapuban a megbízható Sarti, továbbá az elegáns söprögető Picchi, a szélvészgyors, rendkívül sportszerű balhátvéd Facchetti, és „párja”, a pokróc-stílusú Burgnich biztosította a hátsó alakzatokat, kulcsember volt a hátravont balszélső szerepkörében Corso és a briliáns technikájú irányító-középcsatár, Mazzola. Valamennyien válogatott játékosok voltak, Burgnich, Facchetti és Mazzola ott voltak az 1970-es vb-ezüstérmes olasz csapatban is. Igaz, két stabil külföldi sztárjuk sem volt akárki: a brazil gólzsák villámszélső Jair, akinek az volt a pechje, hogy akkoriban pont az ő posztján játszott a brazil válogatottban Garrincha, és a spanyol karmester Suárez, aki a Barcelona játékosaként 1960-ban Aranylabdát kapott.
Most egy szó szerint „internacionális” Inter folytathatja ezt az örökséget, és minden bizonnyal egy esetleges sikerük megosztja majd az olasz fociközvéleményt (is). Ha azonban Javier Zanetti emelhetné magasra a BL-trófeát, az aranykönyvekben mégiscsak az szerepelne, hogy a 21. század első évtizedében háromszor nyerték el az olaszok a legrangosabb európai futballkupát: 2003-ban és 2007-ben a Milan, 2010-ben pedig…
Közben az Inter készülő újabb bajnoki címét sötét felhők árnyékolják be. A múlt vasárnapi Lazio-Inter mérkőzés botrányosra sikerült: azt eddig is tudta mindenki, hogy a Kék Sasok utálják a római Farkasokat, de azt azért senki sem gondolta volna, hogy ilyen szinten "lefekszenek" a fő riválisnak. Az ügyet bonyolítja, hogy állítólag meg is fenyegették a Lazio vezetőségét, ha nem adják le a két pontot az Internek, még a parlamentben is interpelláltak miatta. Mindenesetre aligha segíti a Calcio morálját a VB előtt, bár ne feledjük, hogy az Azzurrik két legutóbbi világbajnoki címét egyaránt hangos skandalumok előzték meg...
