Nehézkes haladás
Nem megy olyan gyorsan, mint hihettük volna. Amikor tavaly decemberben Barack Obama és Raúl Castro megállapodott a teljes körű diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről, még úgy festett, hogy az amerikai nagykövet esetleg már heteken belül tanyát ver Havannában, a kubai pedig Washingtonban. Időközben kiderült, hogy néhány apróságot még el kell takarítani az útból. A két ország diplomatái több tárgyalási fordulót bonyolítottak le, s most, amikor lassan júniust írunk, s fél év is elmúlt, a megállapodás közelinek tetszik, de még mindig nem jött létre. S ha létrejön, az még mindig csak az első lépés lesz a kapcsolatok normalizálása, a Kubát sújtó amerikai embargó feloldása felé.
Ötvennégy éve nem működnek a nagykövetségek. Azok az „érdekképviseletek”, amelyek egy enyhültebb időszakban, 1977-ben telepedtek meg, diplomáciai tevékenységet nem folytatnak és munkatársaik mozgását erősen korlátozzák. Az amerikaiak nem hagyhatják el engedély nélkül Havannát, a kubaiak pedig Washingtont, illetve New Yorkot. Ez az állapot nagykövetségek esetében nem tartható. Hogy a kubaiak mit akarnak, arról nincs hír, arról azonban igen, hogy az amerikaiak azt követelik, diplomatáik oda utazhassanak a szigeten, ahová akarnak, azokkal találkozzanak, akikkel óhajtanak, a kubai hatóságok hagyják érintetlenül a követségre érkező szállítmányokat, s ne zaklassák azokat az embereket, akik történetesen „amerikai területen” kívánnak találkozni az ott dolgozókkal.
Ezek látszólag kis dolgok, de Raúl Castro már azt is nyilvánosan felpanaszolta, hogy az érdekképviselet Amerikából érkező tanárokkal tanfolyamokat szervez kubai újságíróknak. Az elnök szerint ez beavatkozás Kuba belügyeibe, s ha úgy akarom, valóban az, hiszen a sajtó a kormány monopóliuma, amely fölött teljes ellenőrzést gyakorol. Ilyen tanfolyamokat az amerikaiak egy 1996-os „demokráciaprogram” keretében mindenfelé kínálgatnak, de ha ez szúrja a kubaiak szemét, akár le is mondanak róla. A nagykövetségek megnyitása ezen nem fog múlni. Lökést ad a folyamatnak, hogy Obama levétette Kubát a terrorizmust támogató országok listájáról, noha erre nézve áprilisban még nem tudott hivatalos ígéretet tenni Panamavárosban, ahol első ízben találkozott Raúl Castróval.
De a Kubával szembeni amerikai gazdasági embargó a kisebb lazítások dacára is érvényben van. Obama nagyon óvatosan lépked, ami könnyítés van, az elsősorban az utazások terén tapasztalható. Tizenkét olyan állampolgári „kategóriát” létesített az elnök, amelynek a képviselői immár szabadon látogathatják Kubát, akár egy csakhamar Miamiból induló kompjáraton, amelynek a megindítására egy amerikai cég engedélyt kapott.
Ennek a hatása máris érződik. A londoni The Economist idézett egy amerikai gazdasági szakértőt, aki nem kevesebb mint 17 százalékos növekedést vár a folyó évben a kubai turizmusban, amelynek bevétele 500 millió dollárral dagaszthatja a kubai állami koffereket és egy százalékkal növelheti az amúgy gyengécskén, alig valamivel egy százalék fölött növekedő GDP-t. A fölfedezők vagy újrafölfedezők örömével érkező amerikaiak élvezik a szivart, a koktélokat és a salsát, s még attól is elégedettek, hogy a frissen nyitott privát éttermek legjobbjaiban a minőség is, de a számla is a divatos floridai műintézetek színvonalán mozog. Szállodai szoba ugyan nincs elég, de élve az egyéni vállalkozás korlátozott szabadságával, kubaiak tízezrei mozgatnak meg minden követ, hogy viszonylag olcsón szobát és reggelit kínáljanak a vendégeknek. Ez idő szerint már 180 ezer bérelhető szoba van az országban, azaz 40-50 nagyobb (egyelőre persze nem létező) új szálloda befogadóképességével versenyez a magánszektor.
Meg kell azonban jegyezni, hogy miközben a szolgáltató szektorban (a fodrásztól a büfésig) gombamód szaporodnak a magánvállalkozások, az állam nem engedélyezi az „önfoglalkoztatást”, azaz saját praxis nyitását orvosoknak, jogászoknak, pedagógusoknak. Ami súlyos következményekkel jár, mivel az állami fizetések gyatrák, és az 500 ezer „maszek” nagyságrendekkel jobb körülmények között él, mint az állami szektor alkalmazottai. Növekednek a szocializmushoz méltatlan jövedelmi különbségek, amin a közelmúltban végrehajtott fizetésemelések sem sokat változtattak.
Ráadásul a maszek konvertibilis fizetőeszközben (a CUC-nak elkeresztelt pesóban) jut jövedeleméhez, vagy arra váltja át a „mezei” pesóját, miközben a foglalkoztatottak 90 százaléka kénytelen jegyre venni a rizst és a babot, és ha nincs rokon, aki pénzküldeménnyel segíti Amerikából (általában van, évi hárommilliárd dollár ömlik be ezen a módon), akár az álla is felkophat. Túl ezen, az egyéni vállalkozó immár külföldön is költheti a pénzét, mert egy 2013-as rendelet legálissá tette a kubai állampolgárok kiutazását.
A Castro-kormány, amely továbbra is az állami tulajdont tekinti a gazdasági rendszer alapjának, nem igazán bátorítja a külföldi beruházásokat. Noha kérvények százai hevernek előtte, alig egyet-kettőt hagyott jóvá. Szokás mondani, hogy óvatos, de inkább tart attól, hogy a kapitalizmus rátelepszik az országra és magával sodorja a forradalom vívmányait, nevezetesen: az ingyenes oktatást és orvosi ellátást, a szociális juttatásokat. (Csak az érdekesség kedvéért írom ide: ha Kubában beruházol, munkaerőt csak állami közvetítőn keresztül bérelhetsz, s ugyanennek a közvetítőnek fizetsz kemény valutában, miközben maga a dolgozó ugyanazt a pénzt kapja puha valutában, mint amit az állami szektorban keresne. Ez nem nagyon bátorítja a beruházókat, mert az ilyen munkaerőtől nemigen lehet komoly teljesítményt várni.)
De Castróék egy nagyon türelmetlen társadalommal állnak szemben. Szinte hihetetlen, hogy az „olvadás” és a várakozás elmúlt fél évében ugrásszerűen nőtt a motorcsónakokon, bárkákon, csónakokon az Egyesült Államokba menekülő kubaiak száma, holott ennek épp a fordítottja volna logikus. Ám a kubaiak úgy számolnak, ha folytatódik a közeledés a két ország között, akkor megvonják tőlük azt a privilégiumot, amely minden más illegális bevándorlóval szemben osztályrészük: ha egyszer amerikai földre tették a lábukat, automatikusan folyamodhatnak állandó tartózkodási engedélyért, majd állampolgárságért. Nem számolnak rosszul. Az amerikaiak kerülni akarják még a látszatát is annak, hogy bátorítanák a menekülést, s ezért a parti őrség már most elfogja és visszatoloncolja azokat a menekülőket, akiket elkap a tengeren. Így aztán sokaknak még abban a szerencsében se lehet részük, hogy álláshoz jutnak az Egyesült Államokban, és támogatni tudják hátrahagyott családtagjaikat. Holott a zömük épp ezért remél bejutni az ígéret földjére.
Kicsit prózaibban: maga a kubai gazdaság messze nem képes annyi lehetőséget s főleg olyan ütemben teremteni a polgárainak, mint az amerikai. A helyzet csak akkor és úgy változhatna látványosan, ha a Floridában és másutt meggazdagodott exkubaiak az óhazában fektetnék be a pénzüket, és ezzel akár robbanásszerű fejlődést is beindíthatnának. Addig azonban még eltelik néhány hónap, ha nem év. Készülődik ugyan az őrségváltás – a forradalmárok immár nyolcvanas generációja ha előbb nem, egy év múltán átadja a helyét a fiatalabb, a reformokkal könnyebben barátkozó nemzedéknek, de egyelőre semmi biztosíték nem látszik arra nézve, hogy Kuba követné a kínaiak és a vietnamiak példáját. Pedig a kommunista párt hatalmi monopóliumának és a gazdaság liberalizálásának ötvözete, mint látni, lehet nagyon is működőképes.
