Ki volt ön, Mr. Burchett?

A nagy műveltségű, sok nyelvet beszélő ausztrál világcsavargó ismerte „az igazság kitörésének effektusát” (H. Carr), de érvényre jutását sosem várta meg. Mindig elébe ment. Wilfred Burchett dupla könyvelést végzett. A kórismék elsőit mindig a nagy nyilvánosságnak adta, magának csak a „lábjegyzeteket” tartotta meg.

Ho és Giap

A világsajtót is bejárta felvétele a japánokat Délkelet-Ázsiából kiűző fegyvertársakról. Az amerikaiak között ott az ifjú Ho Si Minh és Giap, a partizánparancsnokból lett majdani vietnami győző. Noteszébe ezt írta: „Derűs szemeik gyanút lepleznek. Lesz-e ebből igazi szövetség?” E reménység első virágzását egyébként még megérhette, azzal, hogy egy valamikori bombázópilótát fogadott az egységes Vietnam első USA-követeként.

Burchett volt az első tudósító, aki Hirosimába érkezett. A látóhatár helyett akkor már csak a túlélők testét-lelkét nyomasztotta a fekete gombafelhő.

Ő meg rádöbbent, hogy a Manhattan-terv megfeledkezett a „másnapok” pszichológiai utókezeléséről. Elsietettnek és igaztalannak vélte a The New York Times címoldalán is megerősített megnyugtatást arról, hogy „Hirosima romjai közt nincs már radioaktivitás”, meg hogy minden halált és sérülést csak a romok/roncsok okoztak (sugárszennyeződésről, nukleáris maradványok lerakódásáról szó sem esett). A kórházakban viszont megtudta, hogy a külsérelmi nyomok nélküli sugárfertőzöttek közt még évtizedeken át szedi majd áldozatát a fehérvérűség.

A Daily Express közölte ugyan cikkét erről, ám amerikai kérésre elbocsátották. Vitairatát az atomtámadás szükségességéről szintén más folytatta.

A The Guardian 2008. augusztus 6-i cikke szerint a téma mindmáig megosztja a hadtudományt.

Néhány éves szilencium után csöndes állomáshelyre küldték. Budapesten nem keverhet bajt – gondolták a The Manchester Guardian szerkesztői. De csalódtak, mert a Rákosi-féle hatalomátvételt megelőlegező kirakatpereket a harmincas évek berlini és moszkvai praktikáival szembesítette. Mivel tárgyalótermi jelentései enyhén szólva messze estek a hivatalos elvárásoktól, kiutasították az országból. Bulgáriába „disszidált”, mert érdekelte, hajtanak-e vadvirágokat ott is a szocializmus vetései. http://manna.ro/szines/egy-sor-araert-ultetett-szilikont-a-mellebe-2011-01-07.html. Egy ideig békén hagyták, ám vészjelnek vette, hogy Vászát, új bolgár feleségét háborgatni kezdték a hatóságok, amiért egy „gyanús külföldivel” kötötte össze sorsát.

Dimitrov – aki ismerte a lipcsei perről szóló írásait – egy ideig védhette, de miután belehalt moszkvai gyógykezelésébe, megszűnt a biztonság. És mivel nem kívánt belekerülni a Kosztov-per valamelyik leágazásába, sietve hazautazott Ausztráliába. Ám együtt utaztak vele a róla szóló titkos jelentések is, megakadályozva minden valamirevaló egzisztenciát, így aztán folytatódott a szabadúszás. Ez azt jelentette, hogy hat-nyolc indigós példányban írta cikkeit, postázta is ugyanannyi szerkesztőségnek, aztán várta a honoráriumot. Éjjel-nappal verte Continental gépét, s közben a Nagy Riportról álmodott.

Egy reggel a koreai háború hírére ébredt, és azt gondolva, hogy a dolog nem veszélytelen, viszont kecsegtet valami rendkívüliséggel, máris csomagolni kezdett. Mivel azonban az „ENSZ-rendőrségbe” tagosított kenguru jelű divízió sem vette fedélzetére, nagy kerülőkkel jutott csak a helyszínre, ahol viszont már egy falkányi újságíró leste a híreket. Nyüzsgésükből szabadulni akarván úgy találta, most végre kamatoztathatja orosz és kínai nyelvtudását, és több babér terem neki Phenjanban.

Lázroham

Hónapok teltek el rutinjelentésekkel, mígnem egyszer megcsillant valami szenzáció. Mutattak neki egy amerikai foglyot, aki mintegy hazafiságból, nyilvánosan megevett néhány legyet, hogy így foszlassa a rájuk kent biológiai fertőzés vádját. Mivel a katonát éjszaka elvitte egy lázroham, ő felröppentette a „bizonyság” hírét. Habár jó néhány plénumon a vita sokáig elhúzódott erről, vele röviden végeztek. Hazaárulással vádolták meg, de mivel az északiak területén tartózkodott, el nem érhették, csak azzal az üzenettel, hogy ezúttal állampolgárságától is megfosztották.

Jóval később, amikor a lombhullató vietnami erdők filmezése közben, egy acetilénlámpás földbunkerben megismerkedtünk, már az első percekben kifelé mutogatott: „Az Orange-program mérgezi a fákat... Azok a levelek többé visszanőni már nem fognak” – és rábökött a holdfényben csontvázként meredező ágakra. Whiskyvel kínált abban az ingünket bőrünkre tapasztó trópusi hőségben. Ő már hozzászokott.

Fidel fotója

Hajdani bolyongásairól mesélt, visszakanyarodva egy háborúnyit: „Panmindzson után [1953, a koreai tűzszünet – B. L.] új otthont kellett találnom... Pekingbe nem vágytam, ami azt illeti, Moszkvába se. Habár érdekelt, mire mennek a desztalinizációjukkal. Végül csak ők voltak, akik befogadtak. A családot letelepítettem, nekem pedig előbb egy afrikai, majd egy indokínai nagy utazáson járt már az eszem.”

Kérdésemre, hogy kapott-e útlevelet, rábólintott: „Persze, személyesen Ho Si Minhtől. Nem is akármilyet” – és előhúzott egy díszes mappát. Külsőre úgy nézett ki, mint egy előkelő hotel étlapja, szétnyitva pedig akár egy bélyegalbum. Tele volt vízumbélyegzőkkel és okmánybélyegekkel. „Egyszer Castrónak is megmutattam – folytatta. – Nagyot kacagott rajta, aztán kiszólt a titkárának: »Roberto fiam, adjatok compagniero Burchettnek egy kubai szolgálati paszszust.« A fényképet hozzá maga Fidel készítette a Polaroidjával.”

Egy hónapot csavarogtunk együtt Wilfreddel Ho Si Minh ösvényének vízmosásokkal, kötélhidakkal, machetével ritkított bozótosainak, de leginkább alagútjainak rejtekein, mindig Dél felé. Tolta öreg Peugeot biciklijét a csomagtartójára kötözött málhazsákkal. Verejtékezett, zihált, örült, ha néha pedálozhatott, még jobban, ha megpihenhettünk. Ilyenkor körbeadta kulacsát, törökülésbe ereszkedett, és elmondott egy villámsztorit. Imádott mesélni. Ezekből állt össze minden eddigi történet róla. „Egy éjszaka a sydney-i adót sikerült behoznom, abból tudtam meg, hogy az új munkáspárti kormány hozott egy Lex Burchettet, és rehabilitált. Szart a londoni MI-5 vagy 6 tilalmára, és visszaadta az állampolgárságomat. Nagy kerülőkkel, de megkaptam régi/új útlevelemet is, mire aztán felmondhattam a moszkvai kvártélyt, és áttehettem székhelyemet Párizsba.

A Kotyelnyicseszkij rakpartról a mendoni kertvárosba.

Pontosabban: az új harcálláspont egy maga tervezte lakókocsi volt, benne iroda, fotólabor, rádióstúdió, vetítőgépház. Ezzel járta be fél Afrikát. Ezzel állított be Pestre is 1974. április 25-én. Akkor találkoztunk utoljára. Megölelt, de rögtön rátért a lényegre: „Szófiából van közvetlen járat Hanoiba, én viszont visszafordulok, most hallottam, hogy Liszszabonban forradalom van. Ezt a filmet, kérlek, juttasd el Giapéknak.”

A hagyaték

Először láttam elegánsan öltözöttnek, de változatlanul zihált, fújtatott: lelke és teste szinte már külön életet élt. Két infarktust hordott ki lábon. A harmadik elvitte. Hátrahagyott nyolc könyve, ugyanannyi filmje és sok ezer cikke maga az afroázsiai változások krónikája. Egykori túlhevüléseit, oktalan háborgásait most oldja békévé az emlékezés.