„Hősi múlt” – a népirtás, amelyért Németország még nem kért bocsánatot

A mai Namíbia környékén jártak portugálok, britek, de a terméketlen terület senkinek nem kellett. Egy Adolf Lüderitz nevű odavetődött brémai kereskedő azonban látott benne üzletet, s fondorlatosan becsapva a feketéket, bagóért felvásárolta a földeket az Angra-öböl környékén, ahol 1883-ban kisebb települést alapítottak egy jó kikötőhely mellett. Lüderitz meggyőzte Bis­­mar­­ckot, a vaskancellárt, hogy szerezzenek végre a németek is gyarmatot, hiszen fél Afrika már a briteké volt. A hódítás azért is tűnt célszerűnek, mivel egyre többen vándoroltak ki Amerikába, és – érvelt Lüderitz  – maradjanak inkább a németek hazai területen, Afrikában. A művelethez elég volt két hadihajó. 1884-ben felvonták a kikötőben a császári lobogót, és a települést egészen a közelmúltig Lüderitznek hívták.

Az első kormányzó bizonyos Ernst Heinrich Göring volt, a későbbi birodalmi marsallnak, Hermann Göringnek az apja. Felépültek a németek városkái, és érkeztek telepesek az anyaországból, ezrével. Kalandvágyó fiatalok, mesteremberek, mérnökök és sok fiatal nő is, akiket tanfolyamon készítettek fel az életre a távoli tájon.

Azután kiderült, hogy a kopár föld alól lehet rezet, cinket bányászni, sőt, világszenzáció volt, amikor óriási gyémántra bukkant egy fekete ember. Tisztesen leadta a fehér főnöknek, de még jutalmat sem kapott érte. Az új urak az akkor divatba jött fajelméletet vallották, természetesnek tartva, hogy maguk szolgálatában dolgoztassák a színes bőrűeket. A korábban állattenyésztésből élő, földjeit elvesztő őslakosság rezervátumokba kényszerült. A szinte rabszolgaként tartott feketékkel egyre durvábban bántak, mind gyakoribb lett a nemi erőszak is. Végül aztán a helyiek megelégelték a helyzetet, s a herero törzs tagjai 1904-ben fellázadtak. Gyilkolták uraikat, felgyújtották a házaikat.

Dél-afrikai csapatok Lüderitzben a múlt század elején

A válasz sokkal brutálisabb volt. Lothar von Trotha porosz tábornokot, a hadművelet irányítóját megelőzte a híre. Ő vezette a német csapatokat, amikor a nemzetközi koalíció kíméletlenül leverte a kínai boxerlázadást, ahogy már azelőtt felhívta magára a figyelmet Németország kelet-afrikai gyarmatán, ahol az úgynevezett Wahehe-felkelést fojtotta vérbe. „Kiirtani őket” – szólt a tábornok egyszerű parancsa a katonáinak, akik aztán szinte maradéktalanul teljesítették az utasítást. A lázadók puskái mit sem értek a németek gépfegyverei, ágyúi ellen. Aki túlélte a vérfürdőt, a sivatagon át próbált menekülni, de ez csak keveseknek sikerült. Von Trotha nem engedte őket a kevés vízforrás közelébe, hajtóvadászatot indított a menekülők ellen. Agyonlőtték, felakasztották, akit csak láttak – nemcsak harcoló ellenfeleiket, de az asszonyokat és a gyermekeket is. A keveseket, akik túlélték, a brit példa nyomán koncentrációs táborokba zsúfolták össze.

Egy évre rá egy másik lázadó törzs, a nama felkelését is hasonló brutalitással verték le. A túlélők a kopár Cápa-szigetre kerültek, ahol nagy többségükkel végzett az éhség vagy a betegség. A két szörnyű hadjárat mérlege: a hererók 80 százaléka (28 és 100 ezer között szóródnak az adatok), a nama törzsbéliek kétharmada (körülbelül tízezer ember). vesztette életét. A temetők sarkában mindössze egy kopott, „harcosok” feliratú tábla emlékeztet a legyilkolt őslakosokra, a németek 123 halottja, katonák és civilek viszont gondosan ápolt temetőkben nyugszanak.

A német gyarmatbirodalomnak az első világháború már 1915-re véget vetett. Területeiket átvették a britek, Namíbiát Dél-Afrika. A herero, a nama törzset és a többieket nemzedékeken át: a világszerte megbélyegzett fajüldöző rendszer tartotta igája alatt. A SWAPO, a Délnyugat-Afrikai Felszabadítási Szervezet több évtizedes, véres harc után csak 1990-re tudta kivívni az ország önállóságát. Azóta is a SWAPO kormányozza az országot, amely független ugyan, de színes bőrű polgárainak nagy többsége ma is szegénységben él. Dél-afrikai, brit, német, holland cégek, vállalkozók határozzák meg a gazdaságot. Nagy jelentősége van az idegenforgalomnak: különösen sok német érkezik, hogy megismerje a „hősi múlt” még ma is álló városkáit. Vagy hogy vadásszon. Namíbiában ugyanis sokkal kevesebbe kerül oroszlánt, zsiráfot lőni, mint Kelet-Afrikában. Az német látogatók túlnyomó többségének egyébként fogalma sincs, mit műveltek ott őseik, a történtek a német iskolákban nem szerepelnek a tananyagban.

Ruprecht Polenz, a CDU tekintélyes veterán politikusa, sokáig a Bundestag külügyi bizottságának elnöke a közelmúltban nem vadászni érkezett Windhoekbe, Namíbia fővárosába. Arról tárgyalt, nem először és bizonyosan nem is utoljára, hogy mekkora összegből és milyen módon próbáljanak meg kártérítést fizetni a történtekért. A Bundestag egy évszázad után végül elismerte, hogy háborús bűncselekmény volt, amit a német katonák 1904 és 1908 között elkövettek, ám az ellenzék javaslatát, hogy kérjenek a történtekért hivatalosan is bocsánatot, a kormánykoalíció elutasította. A namíbiai kormány és az érintett két törzs leszármazottai pedig éppen ezt igényelnék – és főleg, hogy érdemi kártérítést kapjanak őseik kirablásáért és a népirtásért.

Az egyik herero törzsfőnök egy amerikai bíróságnál kétmilliárd dollárra perelte Berlint, de elutasították. Az egyetlen lehetőség alkalmasint a megegyezés. Németország egyébként már eddig is sokat tett. A jó kétmillió lakosú Namíbia tőle kapta egy főre számítva a legmagasabb fejlesztési segélyt a világon, 800 millió eurót az elmúlt negyedszázadban. Németország ugyanakkor jóvátételről nem kíván hallani. Azzal érvel, hogy a népirtás fogalmát csak 1948-ban vezette be ENSZ-egyezmény, az visszamenőleg nem alkalmazható. Berlin nem akar tárgyalni a herero és a nama törzs vezetőivel sem. Partnerük a központi kormány, az viszont a német pénzek túlnyomó részét nem hereróknak és a namáknak, hanem saját, többségi törzsének, az inkább északon élő ovambóknak juttatja, mondják az áldozatok leszármazottai. Polenz azzal is érvel, hogy a második világháború után egyéni kártérítést közvetlenül csak a személyesen érintetteknek fizettek, s ha most a hererók ükunokáit kártalanítanák, végtelen folyamat indulna el. A másik fél ebben faji megkülönböztetést lát, hogy lám, a fehéreknek fizettek, a feketéknek nem akarnak. S ha tudtak a németek bocsánatot kérni a népirtásért a lengyelektől, a Szovjetuniótól, Izraeltől, akkor tőlük miért nem tudnak?

Polenz most azon gondolkodik, hogy jelentős, eddig ismeretlen nagyságú összegből alapítványt hozzanak létre. Az finanszírozna fejlesztési, infrastrukturális projekteket, ifjúsági csereprogramokat, s támogatná a múlt feltárását. A Bundestag még az idén határozatot fogadna el, amely „nem jogi értelemben” elismerné a népirtást. Addig is némi haladás, hogy Lüderitz kikötővárost immár úgy hívják, hogy !Nami?nüs.

Az írásjelek a bennszülöttek torokhangjait jelzik.