A katolikus templomban megy a mise, de előtte a téren még bemutatják az állatáldozatot is

2019. november 22. 18:00 - szerző: Bódy Gergő

A Magyarországnál alig picivel nagyobb közép-amerikai Guatemala 16 millió lakosával a mesztic, maja és indián kultúra letéteményeseként csábítja az utazókat. Nagy Endre anno, az egyetem után élete első nagy kalandját élte meg itt, amikor rövid európai túrákat követően egyszer csak megtetszett neki a térképen El Mirador, a maja civilizáció egykorvolt legnagyobb városa. Megvette a repülőjegyet, bevetette magát az észak-guatemalai dzsungelbe, és meg sem állt az i. e. 300-ban is már több százezer lakosú „metropolisz” romjaiig. Ösvény akkor még nem volt, más turisták pláne nem, négy nap alatt fogyott nyolc kilót, és örökre Latin-Amerika szerelmesévé vált. Fél életét a kontinensen töltötte és tölti manapság is.

– Szinte minden létező utazási blog úgy szól: ha ősi, de a mai napig élő, autentikus maja és indián kultúrát akarsz látni, akkor irány Guatemala. Ugyanakkor sok felületen olvasható az is, hogy számítsunk rá: a helyiek bizalmatlanok, távolságtartók és nincsenek oda a fehérekért. Hogyan készüljünk Guatemalára?

– Manapság már nincs baja a guatemalaiaknak a fehérekkel, a turizmus elfogadottá tette a gringókat – ahogy ők a fehéreket nevezik –, de nagyon hosszú út vezetett idáig. A fehérekkel való megismerkedés ugyanis a spanyolokkal kezdődött, akik eleinte kijátszották a helyi törzseket egymás ellen, majd végül mindet leigázták, és földműves rabszolgákká tették az őslakosokat. Minden hatalom és minden gazdagság a fehérek kezébe került sok száz évre. Annyi szerencséje volt a helyieknek, hogy más közép- és dél-amerikai országok őslakosaival ellentétben a hódítók nem tudták kiirtani őket, mert annyian voltak, hogy a korabeli fegyverekkel ez lehetetlenség volt. Először az ötvenes években jött egy olyan elnök, aki azt mondta, hogy véget kell vetni ennek a sok száz éve tartó állapotnak, fel kell zárkóztatni a helyieket, földosztás kell, iskolák és kórházak. Ekkortájt szinte az egész ország banánt termelt, amit a világ első multijának, az amerikai United Fruit Companynak exportált. A teljes guatemalai gazdaság így egyetlen amerikai cégnek volt kiszolgáltatva, amelyik szinte fuldoklott a nyereségben. Így érthető, hogy a felforgató elnököt hallva több sem kellett az USA-nak, puccsal eltávolíttatta. Ezt követően három évtizeden át gondoskodott róla, hogy csak olyan vezetője legyen az országnak, aki száz százalékban kiszolgálja az amerikai gazdasági érdekeket. Megerősödtek tehát a gerillamozgalmak, az ország konstans polgárháborúban élt, amelynek során az Amerika-barát diktátorok csaknem félmillió embert végeztettek ki az USA hallgatólagos jóváhagyásával. Sehol nem szedett ekkora áldozatokat a hidegháborús időszak, és az áldozatok szinte mindegyike mai napig jelöletlen, elrejtett tömegsírokban nyugszik. A változást – mint mindenhol a világon – a kilencvenes évek hozták el, és mára Guatemala is egy békés, jól beutazható ország, sőt most már erősödnek az indián mezőgazdasági nagytőkések, akik egész Közép-Amerikában földeket vásárolnak. Talán nincs messze az idő, hogy az ország történelmében elsőként indián származású vezetője legyen. Mert hiába indián és mesztic a társadalom 90 százaléka, a hatalom még mindig a tízszázalékos fehér elit kezében van, még ha óriási változások zajlanak is. A polgárháború lezárása után végre megjelentek a turisták, a helyiek pedig láthatták, nem minden fehér ember akarja őket elnyomni vagy netán elpusztítani. Sőt az utazók kedvesek, nyitottak, kíváncsiak rájuk, az országukra, és még pénzt is hoznak. Miközben a vezető elittel, az egykori tömeggyilkosok utódaival szemben továbbra is nagy az ellenérzés, a turistákat megbecsülik, szeretik, sőt ha valaki spanyolul, netalán egy helyi nyelven mond nekik egy mondatot, elolvadnak az örömtől. Egyébként azt tanácsolom, spanyolnyelv-tudás nélkül kétszer gondoljuk meg az utazást, mert sehol, de sehol nem beszélnek más nyelven Guatemalában.

Fotó: Lonely Planet

– Magamtól azt gondolnám, hogy még spanyolul sem beszélnek mindenhol. A kakcsikel vagy kicse indián falvakban nem csak a helyi nyelveket beszélik?

– Nem, nem! Spanyolul azért megtanítják őket az iskolában, a nyelvoktatásra még a diktatúrák is gondot fordítottak. Mégis létezik ebben a hihetetlenül színes országban olyan zárt közösség, ahol tényleg nem beszélnek spanyolul: ők a garifunák. A garifunák feketék, akik a rabszolgaság elől menekülve a belizi, hondurasi, guatemalai mocsárvidéken találtak menedéket, mert ide, a mangrovemocsárba már sem a spanyolok, sem később az angolok nem akartak bemerészkedni. Egy zárt, egészen sajátos társadalmat hoztak létre, és túlélve az évszázadokat, a mai napig létezik a garifuna közösség Guatemala legnyugatibb részén, Livingstone kisváros környékén. Mivel az ősök különböző afrikai országokból érkeztek, a garifuna igazi kotyvalék nyelv: 13-14 afrikai dialektusból, angolból, franciából, spanyolból áll, némi indián nyelvi behatással. Szerintem borzasztó hallgatni. De ami ennél szomorúbb, hogy a garifunák hozzák a karibi feketékhez kapcsolódó legrosszabb sztereotípiákat: iszonyatos szegénységben és mocsokban élnek, nem szívesen dolgoznak, csak panaszkodnak, így szépen lassan be is kebelezi őket a szorgalmasabb, szívósabb indián kultúra.

– Akkor vissza is tértünk az első témához, miszerint ha van olyan ország, ahol tetten érhető az ősök szellemének mai napig tartó hatása, akkor az Guatemala. De miben látható ez pontosan?

– Már mondom is a legegyszerűbb példát. Képzeld el azt a jelenetet, amint a katolikus templomban – hiszen a spanyol hódítók munkája nyomán a guatemalaiak katolikusok – folyik a rendes, megszokott mise, miközben a templom előtt a helyiek állatáldozatokat mutatnak be, pont, ahogy az őseik tették. Ilyeneket turistaként is szép számban látni. Sőt, a templomban hiába vannak kint a katolikus szentek, ők minden szentet azonosítanak egy ősi maja istenséggel, és valójában hozzá imádkoznak. A kisebb falvakban pedig még mindig a sámánhoz fordulnak minden kérdéssel, problémával, aki jó pénzért áldást kér az istenektől a megszületett gyerekre vagy egy üzletkötésre. De látszik a hagyományok megtartása és tisztelete a gasztronómiában is. Egy új ételért, egy új ízért sosem hagyják el a régit, inkább keverik a kettőt, így jönnek azok a furcsaságok, mint az, hogy tejkrémmel eszik a banánt, megsózzák a narancsot, sőt a kávét is sóval isszák. A kávét még befogadta a helyi kultúra, de a cukor már túlságosan új. Ismerik, tudják, hogy van, és a gringók azzal isszák, de ők maradnak az ősibb ízesítőnél. Egyébként is szeretik a kesernyésebb ízeket. Sok keserű levesük van, és szívesen eszik a polipszerű növényt, a pakuit, amit Guatemalán kívül sehol, de sehol nem láttam. Ez is egy keserű növény, amit tojásba forgatva kirántanak, ami elviselhetőbbé teszi a kesernyés ízt, és ezt rágcsálják. Ami az ünnepeiket illeti: szent hegyeken, őserdei tisztásokon mai napig áldoznak, és tartják a legrégebbi maja hagyományokat, amelyek közül a kedvencem a halottak napi lovas fesztivál. A részt vevő indiánok hajnali négykor felülnek a lóra, és nyargalni kezdenek az ünneplő faluban fel s alá. Versenyeznek egymással, de nincs kijelölt pálya, ehelyett a falu szélein bírók állnak, és amelyik füttyent, afelé el kell kezdeni vágtatni, akár 180 fokos fordulattal, és el kell érni őt a lehető legrövidebb idő alatt. A szűk utcákon a lovasok persze összeütköznek, leesnek a lóról, ráadásul minden fordulóban inni kell, tehát rengeteg a baleset és a halál, de ez nem számít, ők így ünnepelnek. Persze ha már a turisták által is látogatott falvak szűk utcácskáinál tartunk, azt látni kell, hogy a hagyományok megtartása mellett Guatemala óriási változáson megy át, hihetetlen a gazdasági fejlődés. Így ezekben, az eredetileg szekerekre tervezett utcácskákban, ahol pár éve még helyi nénikék árultak a földről, sokszor Ferrarik meg Porschék parkolnak.

Fotó: Lonely Planet

– Azért érdekes lehet Ferrarik mellé megérkezni egy szakadt helyi busszal. Mert azért a fotók szerint Guatemala büszkélkedik a földrész leglerobbantabb, legrettenetesebb állapotú buszaival…

– Én inkább eredetinek mondanám őket – mondja nevetve. – Nincsenek rossz állapotban, sőt szépen fel vannak újítva, de guatemalai ízlés szerint. Alapból persze elég ócskák voltak, hiszen a gazdasági hegemónia ideje alatt a buszközlekedést is az amerikaiak kezdték el megoldani, az Amerikában leselejtezett iskolabuszokat Guatemalába tolva. Aztán erre a rendszerre rátelepedett a maffia, és mára néhány nagyhatalmú ember kezében vannak ezek a buszok, ők osztogatják a lehetőséget a szegény embereknek. Ha valaki sofőrnek akar állni, azzal a feltétellel teheti, hogy fel kell újítania a buszt, és üzemeltetnie kell. A szép busz a mai napig státuszszimbólum, az utasok csak szép buszokra hajlandók felszállni, ezt tehát mindenki elvárja. Persze a dolog rákfenéje, hogy a busz felújítása nagyon sokba kerül, a szegényeknek a bank nem ad pénzt, tehát a felújítást a busztulajdonosok hitelezik meg, a sofőrök így egy életre eladósodnak nekik, mert a buszjegyek államilag olyan olcsók Guatemalában, hogy a hitel kitermelhetetlen. A legtöbb sofőr a buszban lakik, hogy így spóroljon, és ezért van az, hogy a guatemalai buszok sosem állnak meg, csak lassítanak, mert minden utas, minden perc, minden viteldíj számít. Az utakon elsőbbségük van, mindenkit letolnak, a tetőn pedig ott ül a hordár, aki lassítás közben dobálja le a csomagokat, és veszi fel, helyezi el az újabbakat; szóval törékeny dolgot ne tegyünk a hátizsákba. Mindezek ellenére nincs nagyobb élmény, mint egy ilyen busszal megérkezni a kötelező látnivalókhoz, az Atitlán-tóhoz, Antiguába, Tikal romvárosához, Semuc Champey vízesésrendszeréhez, vagy csak beleveszni a vulkánvidék kis falvaiba.