Egy felesleges referendum – Boszniai szerb kísérletek

Szarajevó ostromának a vége felé, 1995 nyarán a Holiday Inn szállónak már csak egy kisebb szárnya volt képes vendégeket fogadni. 1992 januárjában azonban még minden működött, igaz, már semmi sem Bosznia-Hercegovinában. Egymásra licitálva tették a legkockázatosabb lépéseket az első többpárti választásokon (1990) győztes bosnyák, szerb és horvát nemzeti pártok. Vidéken már voltak fegyveres incidensek is. A bosnyák SDA és a horvát HDZ pártok képviselői népszavazást írtak ki a Jugoszláviától való elszakadásról (Szlovénia és Horvátország akkor már elment). A szerb többségű csonka Jugoszláviához viszont a boszniai szerbek ragaszkodtak.

A népszavazást megelőzendő Radovan Karadžić, az azóta első fokon elítélt háborús bűnös mint „köztársasági elnök” összehívta a nemrég alakult boszniai szerb nemzetgyűlést, és kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, amely csatlakozni kívánt Jugoszláviához. És természetesen bojkottálni akarták a függetlenségi referendumot. Meghirdettek hát egy saját népszavazást. Háború lett a vége. Az országalapító gyűlés első soraiban a későbbi háborús bűnösök tapsoltak önfeledten.

Huszonnégy évvel később Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság mostani elnöke ezt a napot, január 9-ét tette népszavazás tárgyává, feltéve a kérdést, hogy a szavazó akarja-e azt, hogy ez a köztársaság hivatalos ünnepe legyen. Nem nagy ügy, gondolhatná az ember, legfeljebb az ott élő bosnyákoknak és horvátoknak nem fog majd nagyon tetszeni. Csakhogy az 1995 végén megkötött daytoni egyezmény (aláírók: Slobodan Milošević, Franjo Tuđman, Alija Izetbegović) értelmében Bosznia-Hercegovina egyben maradt, s két egységre oszlott: a Szerb Köztársaságra és a Bosnyák–Horvát Föderációra. Így próbáltak ideiglenes békét teremteni a nagyhatalmak a civakodó három nemzet között.

Mindkét egységnek van saját parlamentje és kormánya, de vannak közös hatalmi szervek is, mint például a háromtagú államelnökség (egy bosnyák, egy szerb, egy horvát), amelynek jelenlegi soros elnöke a háborús elnök Alija Izetbegović fia, Bakir. Mindannyiuk felett pedig ott áll az ENSZ főképviselője, jelenleg Valentin Inzko osztrák diplomata, akinek vétójoga van olyan döntésekben, amelyek nem férnek össze a daytoni szerződéssel.

Márpedig a Dodik-féle referendum ellentétes a Bosznia-Hercegovina alapját képező szerződéssel. Így ítélte meg az ország Legfelsőbb Bírósága még jóval a népszavazás előtt, és ezért idézték be gyanúsítottként Dodikot a referendum utáni napon. A boszniai szerb elnöknek persze esze ágában sincs a szarajevói hatóság elé járulni. Ha beszélgetni akarnak vele, jöjjenek Banja Lukába – üzente  a központi hatalomnak. És kilátásba helyezett egy újabb népszavazást, ezúttal már tényleg az elszakadásról. Dodik nem most kezdte el ezt a játékot. Régen feszegeti a határokat és folyamatosan fenyegetőzik, hogy kivezeti a boszniai szerb népet a közös országból.

Külföldi támogatást azonban nem nagyon tud szerezni elszakadási kísérleteihez. Legnagyobb támasza mindeddig Belgrád volt, amely maga is évek óta űzi a „Nyugaton gazsulálok, de Moszkvában a szívem” játékot. Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök ezúttal komoly figyelmeztetést kaphat, ha nem is a szíve tájáról, hogy esze ágában se legyen támogatni Dodik referendumát. Nem is tette meg: nem ítélte el, de nem is bátorította. Maradt Putyin. Dodik három nappal a népszavazás előtt ellátogatott Moszkvába, és kitűnő hírekkel érkezett vissza, ezek lényege, hogy Putyin mindenáron megvédi a boszniai szerb népet. Mintha valaki éppen meg akarná támadni őket. A moszkvai hivatalos beszámolók nem támasztják alá egyébként Dodik optimizmusát, hiszen a találkozóról kiadott közlemény például meg sem említi a referendumot.

A hazafiasságra és a nemzeti önvédelemre kihegyezett több hónapos kampány eredménye végül is az lett, hogy a szavazati joggal bíró lakosok mindössze 55 százaléka voksolt. Viszont közülük szinte mindenki igennel. Ottani mércével soványka részvételi arány, hiába vetítette előre a nemzeti apokalipszist Dodik és pártja.

Az egész cécó viszont arra nagyon jó volt, hogy fokozzák a feszültséget a helyhatósági választások előtt. Ebben Dodikék partnerre találtak a bosnyák elnökség ügyeletes elnökében, Bakir Izetbegovićban. Ő volt az, aki feljelentette Dodikot a Legfelsőbb Bíróságnál az alkotmányellenes referendum miatt. Szerinte Dodik vége a bukás és az elszigeteltség lesz. Példákat is felhozott olyanokra, akik szembeszálltak a nemzetközi közösséggel, és végül veszítettek.

Valószínűleg nem növeli a referendum hitelességét, hogy egyetlenegy külföldi megfigyelő sem jelent meg. A nemzetközi közösség főképviselője, Valentin Inzko szankciókat helyezett kilátásba. Ezek közül a legvalószínűbbek: az EU-ba való beutazás megtiltása a boszniai szerb parlament tagjai számára (formálisan ők hagyták jóvá a népszavazást) és a külföldi bankszámlák befagyasztása. Ez érzékenyen érinthetné Dodikot és társait, hiszen sokak véleménye szerint a referendum semmi másra nem is szolgált, mint a figyelem elterelésére az állami korrupcióról.

A boszniai szerb elnök ellen több vizsgálati eljárás is folyamatban van, például a belgrádi luxusvillája ­miatt, amelyet állítólag készpénzben fizetett ki, és csak egy évvel később vett fel hitelt rá, hogy fedezze a pénzmozgást. A legbizarrabb feltételezés róla, hogy több mint egy kiló aranyat tart otthon. Dodik nem is cáfolja, sőt azt mondja, akár több is lehet. De mindezt ajándékba kapta unokái születése alkalmából.