Bűn, alku, képmutatás
Az orbáni államapparátus, a miniszterelnökség, a szakminisztériumok nem olvasták el Az elítélt személyek átszállításáról szóló strasbourg-i konvenció 12. cikkelyét, amely így szól: „Minden (aláíró) fél kegyelemben, közkegyelemben, ítélete mérséklésében részesítheti (az elítélteket), önnön alkotmányával és más törvényeivel összhangban.” Ebből adódóan Azerbajdzsán diktátora jogszerűen járt el, amikor a Budapestről Bakuba átszállított baltás gyilkost megérkezésének napján kegyelemben részesítette. Az Orbán-kormány pontosan tudta, hogy örmény katonatársát, egy NATO-nyelvtanfolyam résztvevőjét ritka brutalitással nálunk lemészárló Safarov börtönnek még a közelébe sem kerül, sőt. ACZÉL ENDRE írása.
Ami a gyilkossal Bakuban történt, az nem pávatánc volt, hanem a lehető legszemérmetlenebb, legerkölcstelenebb dolog. Safarov nemcsak kegyelmet kapott, de a honvédelmi miniszter hadnagyból őrnaggyá léptette elő, lakást adott neki, és visszamenőlegesen bő nyolcévnyi fizetést. Aliyev elnök, honfitársainak örményellenes harci szellemét fokozandó, belevágta a világ „pofájába”, hogy egy alvó katonatársat legyilkolni nem aljas bűntény, hanem becsület és dicsőség dolga. Őnáluk. Ja, hogy ezzel sokkolta a Nyugatot? Annyi földgázon és olajon ül, hogy kibírja a következményeket. Egyébiránt egy Novruz Mamedov nevű ember, az ő Szijjártója közölte: mivel a gyilkos kiadatása kétoldalú megállapodás tárgya volt Magyarország és Azerbajdzsán között, s minden a nemzetközi jog előírásai szerint zajlott, „Azerbajdzsánnak [tettére nézve] esze ágában sincs bármely [harmadik] államnak magyarázattal szolgálni”.
Tudjuk, melyik ez a bármelyik: az Egyesült Államok. Sőt, maga az elnök: Barack Obama. Ezt azért emeljük ki, mert méltatlanul kevés figyelmet kapott (a honi sajtóban például) az a tény, hogy nemcsak az amerikai külügyminisztérium, hanem a nemzetbiztonsági tanács is magyarázatot kért Azerbajdzsántól meg – nos igen – Magyarországtól. Amerika ugyanis Oroszországgal és Franciaországgal együtt közvetlenül érdekelt a Kaukázuson túli térségben tapasztalható feszültség csökkentésében, s úgy találta, hogy a történtek nemhogy csökkentenék, de éppenséggel növelik a feszültséget. Az első lövések már el is dördültek.
Létezik egy másik tény is: a most mélységesen aggódó Obama, amióta hivatalban van, soha nem kért még magyarázatot egyetlen NATO-beli szövetségesétől sem annak egyvalamely külpolitikai vagy diplomáciai lépését illetően. Most igen. Ez perdöntő fordulat. Azerbajdzsán nem kíván magyarázkodni, mi azonban nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. (Mondjam-e, hogy azért nem, mert velünk nem kötnek olaj- és földgázüzleteket?)
A magyarázat – nem diplomáciai úton, hanem a nyilvánosság előtt – megtörtént ugyan, csakhogy semmit sem ér. Arról a bizonyos átverésről van szó, amelynek egyetlen dokumentuma van: az azerbajdzsáni igazságügyi miniszterhelyettesnek a Navracsics-féle KIM-hez küldött faxa, amely állítólag arról szól, hogy hazaszállítása után a baltás gyilkos azeri börtönben tölti le a feltételes szabadlábra bocsátáshoz szükséges még vagy 17 évet. Erre hivatkozott a budapesti azeri nagykövetnek átadott tiltakozó jegyzékben is Németh Zsolt, a KÜM politikai államtitkára.
Sajnálatos módon azonban a szóban forgó fax – figyelem: nem jegyzék, amelyet hivatalos formában adtak át; vagyis írhatta akárki, akinek birtokában volt az azeri IM pecsétje – sem ígéretet, sem kötelezettségvállalást nem tartalmazott arra nézve, hogy az ítéletéből hátralevő időben Safarov börtönben penészedik majd. Egyetlen szó erejéig se. Aki írta – bárki volt is –, nem tájékoztatta a magyar KIM-et arról, hogy a strasbourg-i konvenció és az azeri alkotmány egyaránt módot ad Aliyev elnöknek a kegyelemre, csupán a konvenció és az azeri Btk. egy-egy paragrafusát idézte. Idézte, minden ígéret nélkül.
Ilyenformán hiába tiltakozott Németh Zsolt a budapesti azeri nagykövetnél Azerbajdzsán „lépése” miatt – kifelejtve természetesen a képletből magát Aliyevet –, hiába beszélt „döbbenetről”, valójában semmi érdemit nem kérhetett számon az azerieken. Ők ugyan nem vágtak át minket, és egyébként is: miért kellett volna tudnia augusztus 15-én a bakui IM-nek arról, hogy bő két héttel később Aliyev élni fog kegyelmi jogkörével?
Nem vagyunk gyerekek: persze hogy tudott róla. De ami ennél rosszabb, a képmutató – örmény hivatalos álláspont szerint: hitszegő – magyar kormány is tudott vagy tudnia kellett erről. Lehet azt épp ésszel feltételezni, hogy a KÜM-ben és a KIM-ben egyetlen árva lélek se tudta: a baltás gyilkos hazájában nemzeti hősnek számít, és az azeri diplomácia nyolc év óta dolgozik azon (Gyurcsány fölfedte: őnála eredménytelenül), hogy Safarov hazatérhessen? Lehet, hogy senki se érzékelte: örménygyilkos nemzeti hősöket arrafelé nem börtönbe zárnak, hanem piedesztálra állítanak? Ugyan. Ennyire azért nem hülye a magyar kormányzati apparátus. A mímelt döbbenet senkit nem ment föl.
Más van itt. Nézzük csak. Örményország – ahol még nagykövetségünk sincs, ellentétben Azerbajdzsánnal – bennünket végképp nem érdekel. Ez tény, amit nem lehet elfedni semmilyen keresztény testvériséggel, katolikus értékközösséggel. Viszont a két földgázvonal, a Nabucco és az AGRI által érintett muszlim Azerbajdzsán Orbán hatalomra lépése óta intenzív érdeklődésünk tárgya. Maga a miniszterelnök az idén kétszer is megtisztelte jelenlétével Bakut; őelőtte Schmitt Pál akkori köztársasági elnök járt ott, utoljára meg – júliusban – a magyar külpolitika és külgazdaság friss tótumfaktuma: Szijjártó Péter.
Vélelmezhető, hogy minden egyes azeri–magyar tárgyaláson szóba került Safarov ügye, és az azeriek nem csinálnak titkot abból, hogy az alkura Orbán ütötte rá a pecsétet. Idézném akkor az azeri elnöki adminisztráció külpolitikai felelősét, az általam az ottani Szijjártónak nevezett Mamedovot: „Majdnem egy éve folytak a titkos tárgyalások és levelezések Ilham Aliyev elnök szigorú személyes ellenőrzésével. E kérdésben a döntő szerepet az a megállapodás hozta meg, amely Orbán Viktor miniszterelnök azerbajdzsáni látogatásakor született.”
Ehhez képest itt Budapesten Szijjártó is, Orbán is blazírt képpel, tartuffe-i pózban rutinszerű nemzetközi jogi eljárásra hivatkozott, ahol Magyarországnak se félni-, se szégyellnivalója nincsen, és egyébként is, nem volt semmilyen „titkos megállapodás” (Orbán).
Ha nem, akkor Mamedov hazudott. Ha igen, akkor Orbán. Lehet, hogy minden magyar illetékes, hiszen Szargszjan örmény elnök valamennyi Jerevánban akkreditált nagykövetnek tudomására hozta: a magyar külügy még „néhány nappal ezelőtt is” arról biztosította az örmény felet, hogy a baltás gyilkos kiszállítása „szóba sem jöhet”.
Persze a világot nem ez a trivia érdekli, hanem az ellentétel. Magyarországot ugyanis Ilham Aliyevnek valamivel jutalmaznia kell. Igen, talán azzal az 1-3 milliárd eurós kölcsönnel (magyar államkötvény-vásárlással), amiről minden veréb csiripel. Végtére is az ÁKK elismerte, hogy folynak ilyen, „tapogatózó” jellegű tárgyalások a felek között. A világ legynagyobb internetes aukciós portálján, az E-bayen már múlt vasárnap megjelentek az első, tréfásnak szánt közlemények: „Magyarország eladó. Kikiáltási ára: 3 milliárd euró.” A hallgatag Martonyi meddig bírja?
