Annegret nyeregben – Elmaradt a jobboldali fordulat a CDU-ban

2019. december 1. 20:00 - szerző: Kárpáti János

A német Kereszténydemokrata Unió (CDU) kongresszusán átmenetileg megerősítette pártelnöki pozícióját az Angela Merkel által „kitalált” Annegret Kramp-Karrenbauer. Általános meglepetésre ő maga vetette fel, hogy a pártegység megerősítése érdekében hajlandó akár lemondani a posztjáról. Az őt jobbról rendszeresen bíráló Friedrich Merz visszarettent attól, hogy most indítson rohamot a pártvezetői poszt megszerzéséért, és támogatásáról biztosította a gyakran csak AKK-ként emlegetett, meglehetősen hosszú nevű pártelnököt.

A német politikában tavaly októberben kezdődött új időszámítás, amikor Merkel bejelentette: nem jelölteti magát újra CDU-elnöknek a két hónap múlva esedékes kongresszuson, és nem kívánja megújítani 2021-ben lejáró kancellári mandátumát sem. A párt élén 2000 óta állt, a német kormányt pedig 2005 óta vezeti, és ezzel 2014-ben ő lett a leghosszabb ideje hivatalban levő uniós tagállami kormányfő.

A CDU-ban azóta is tart az utódlási harc. A 2018 decemberi pártkongresszuson AKK, aki Merkel kiválasztottjának számított, a voksok mindössze két százalékával győzte le Merzet, aki korábban volt európai parlamenti képviselő is, de ennél fontosabb, hogy 1994-től 2009-ig ült a német törvényhozás alsóházában, a Bundestagban, és azon belül 2000 és 2002 között a CDU, valamint annak bajor testvérpártja, a CSU közös frakcióját irányította. Merz következetesen jobbra áll a CDU főáramlatától, amelyet az évek során jobbról egyre inkább centrista irányba húzott Angela Merkel.

Annegret Kramp-Karrenbauer
Fotó: MTI/EPA/Filip Singer

A kancellár, aki a 2015-ös menekültválság nyomán folytatott politikája, a menedékkérők nagyvonalú befogadása („Willkommenskultur”) miatt kemény bírálatokat kapott, tavaly ősszel a fokozatos visszavonulás mellett döntött. A kancellári széket egyelőre megtartotta ugyan, de a pártelnökségről lemondott, és utódjául AKK-t szemelte ki. Ő azonban hiába tett néhány olyan kijelentést, ami az enyhe jobbra tolódás jeleként volt értelmezhető, csak nagyon mérsékelten tudta meggyőzni a CDU hangadóit saját pártelnöki alkalmasságáról. Nemcsak azok fanyalognak, akik a merkeli vonaltól való erőteljesebb eltérést várnak tőle, hanem azok közül is sokan, akik az eddigi centrista irányvonal melletti kiállását igénylik. A decemberi kongresszuson ugyan nagy nehezen felülkerekedett Merzen, de a pártban azóta is viták dúlnak, és a fő kérdés nem is az, hogy ki lesz a párt elnöke, hanem az, hogy ki lesz a kancellárjelölt a 2021 őszén esedékes Bundestag-választásokon. AKK most mindenesetre a védelmi minisztérium élén próbál kormányzati tapasztalatokat szerezni. Lehet, hogy nem is olyan rossz iskola a Bundeswehr miniszterének lenni, hiszen onnan katapultált AKK miniszter elődje, Ursula von der Leyen az Európai Bizottság elnöki pozíciójába.

A mostani kongresszuson AKK eredményes „megelőző csapást mért” Merzre azzal, hogy elnöki beszámolójában saját maga vetette fel a bizalmi kérdést. Van olyan elemző, aki szerint alighanem a politikai lélektan nagymesterének tartott Merkel tanácsolta neki ezt a húzást. Mindenesetre bejött: Merz hűségéről biztosította Kramp-Karrenbauert, bár ezt az alkalmat is kihasználta arra, hogy tegyen egy epés megjegyzést a Szociáldemokrata Pártra (SPD) – arra a politikai tényezőre, amellyel a nagykoalíció fenntartásához a CDU fő áramlata mindmáig ragaszkodik. Azt mondta Merz, hogy a CDU-ban – ellentétben a szocdemekkel – értéknek tartják a lojalitást.

A lojalitás azonban Merz esetében pusztán annyit jelent, hogy egyelőre nem látja elérkezettnek az időt a kancellárjelölti tisztségért való harc megindítására. A CDU-ban az a hagyomány, hogy először a mindenkori pártelnök nyilatkozhat, indulni kíván-e a kancellári tisztségért, vagy átadja másnak a lehetőséget – miként tette azt 2002-ben az akkori pártelnök, Angela Merkel az akkori CSU-elnök, Edmund Stoiber javára. Mindenképpen egyeztetni kell a CDU bajor testvérpártjával, a CSU-val, amellyel a bajor területen nem működő CDU közös frakciót alkot országos szinten.

A minap azonban a CDU és a CSU közös ifjúsági szervezete, a Junge Union (JU) teljesen új javaslattal állt elő. Felvetette, hogy tartsanak szavazást a párttagok részvételével arról, ki legyen az uniópártok kancellárjelöltje. Ha ezt a javaslatot elfogadják, akkor a pártszavazáson jó esélyek nyíltak volna Merz számára. De a CDU mostani tanácskozásán elvetették a gondolatot, így a kancellárjelölt személyéről való döntés alighanem a jövő évi pártkongresszusra marad.

A szociáldemokraták eközben éppen a véghajrájában vannak a maguk pártszavazási folyamatának. Az SPD-ben társelnököket választanak. Két duó küzd a vezetés jogáért. A valamelyest esélyesebbnek mondott páros győzelme esetén Olaf Scholz szövetségi pénzügyminiszter mellett a brandenburgi Klara Geywitz lenne a párt társelnöke. Ők ketten a CDU/CSU-val szövetségi szinten fennálló nagykoalíció megőrzése mellett vannak. A másik duó, Saskia Esken Bundestag-képviselő és Norbert Walter-Borjans, Észak-Rajna-Vesztfália tartomány korábbi pénzügyminisztere a német sajtó szóhasználata szerint „szkeptikusabb” a nagykoalíció jövőjét illetően.

November 30-án közlik a pártszavazás kimenetelét, majd az eredményt a december 6-án kezdődő pártkongresszuson pecsételik meg.

A német politikai szlengben GroKónak is nevezett nagykoalíció értelemszerűen olyan kényszerhelyzetre adott megoldás, amikor a legnagyobb pártok egyike sem rendelkezik önmagában vagy a hozzá közelebb álló kisebb pártokkal koalícióban parlamenti többséggel. A jobbközép CDU/CSU és a balközép szociáldemokrácia úgy működik, hogy a két erő kölcsönösen középre húzza egymást, amiből óhatatlanul az lesz, hogy az uniópártokban megjelenik a markánsabb jobboldali, a szocdemeknél pedig a markánsabb baloldali politizálás követelése.

Nincs ebből semmi baj, egészen addig, amíg ennek a két nagy tömörülésnek a népszerűsége nem kezd vészesen apadni – márpedig most ez a helyzet. Friss felmérések szerint ha most lenne a Bundestag-választás, a CDU/CSU a szavazatoknak csupán 29,5 százalékára számíthatna, ami a 2017-ben szerzett 32,9 százaléktól is jócskán elmarad, pedig már az is súlyos visszaesést jelzett a korábbi erőviszonyokhoz képest. Ennél is rosszabbak az SPD kilátásai: a párt csak a negyedik számú parlamenti erő lenne, 14 százalékos választási eredménnyel, ami további jelentős gyengülés az eddigi mélypontot jelentő 2017-es 20,5 százalék után. A második helyen a Zöldek végeznének 21,5 százalékkal, ami több mint a duplája a 2017-ben szerzett 8,9 százaléknak. Mondhatni tehát, hogy Németországban „a zöld az új vörös”. A harmadik helyet ugyanakkor a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) szerezhetné meg 14,5 százalékkal, ami mérsékelt erősödés a 2017-es 12,6 százalékhoz képest.

A Zöldek tehát – ha csak a számokat nézzük – ma vérmesebb kormányzati reményeket táplálhatnak 2021-re tekintve, mint a szociáldemokraták. De a számok mellett az összeilleszthetőséget is nézni kell, ami ma még nyitott kérdés. És a kompatibilitás teljes hiánya az, ami miatt az AfD továbbra sem számít koalícióképesnek. Markus Söder, a CDU-tól valamelyest jobbra álló CSU elnöke a CDU-kongresszuson elmondott beszédében azt mondta: az Alternatívát ellenségnek tekintik.

Az AfD „minden, csak nem polgári párt”, „az ilyen emberekkel nem együttműködünk, hanem küzdünk ellenük” – fogalmazott a CSU elnöke, ami érzékletesen mutatja, hogy Németországban a polgári jobboldal sem hajlandó szóba állni a szélsőjobboldallal, bármennyire lehet csábító dolog az idegengyűlölet hullámait meglovagló szavazatszerzés.