A harag napjai – A „nagy vita” Franciaországban
A francia utca nem látszik nyugodni, a sárgamellényesek szombatonként ismétlődő, párizsi és vidéki helyszíneken zajló tüntetéssorozata folyatódik, sőt erre a hétre a szakszervezetek egy része is sztrájkot hirdetett. Emmanuel Macron államfő a felvetett kérdéseket a „nemzeti konzultáció” francia változatával kívánja megválaszolni. Ez az úgynevezett „nagy vita”, azaz hetekig tartó vitasorozat, amelyben az elnök, a miniszterelnök, a kormány tagjai, a képviselők, a polgármesterek, azaz a politikai kaszt tagjai találkoznak az állampolgárokkal. A dolog igen sikeres. Mintegy 3300 találkozót rendeztek eddig, az emberek elmondhatják a véleményüket, kiadhatják haragjukat, felhívhatják a figyelmet bizonyos problémákra valamiféle csoportterápia keretében. Igen sokan élnek is ezzel a lehetőséggel, noha a franciák mindössze 21 százaléka gondolja azt, hogy mindez csillapítani fogja a társadalmi feszültségeket.
Főleg az kérdéses, hogy mi lesz ebből az egészből. Macron nem zárja ki, hogy bizonyos kérdésekről népszavazást rendezzenek az európai parlamenti választások időpontjában, de a dolog még képlékeny. A francia alkotmány igen szűkre szabja a népszavazáson eldönthető kérdések körét, és kétséges, hogy az elnöknek érdeke-e mindezt az EP-választásokhoz kötni. Ezzel el is érkeztünk a politikai számítások színpadához, hiszen Macron nyilvánvalóan az egész elnökségének sikerével játszik.
A miniszterelnök, Édouard Philippe nyíltan fogalmazott, szó sem lehet szerinte az elnöki program megváltoztatásáról, legfeljebb a kiegészítéséről. Pedig ez kulcskérdés, mert
a franciák nagy részének meggyőződése, hogy az elnök a gazdagok pártján áll. A vagyonadó megszüntetése, a tőkejövedelmek utáni adózásra bevezetett 30 százalékos adóplafon, a vállalatoknak kedvező munkaügyi törvényhozás mind ezt támasztja alá.
A vagyonadó visszavezetését felmérések szerint a franciák 77 százaléka támogatná, 76 százalékuk az elnöki politika megváltoztatását szeretné, míg 85 százalékuk kifogásolja az elnök viselkedését. Macron egyre ismétlődő megvető kiszólásai alighanem politikai kultúrájának lenyomatai. Legutóbb a sajtó figyelmét hívta fel, hogy nem járja az, hogy „egy Buga Jakab (Jojo), ha sárgamellényt húz fel, akkor annyi időt kapjon a médiában, mint egy miniszter”. Mindezt a „népnek szót adó” vita idején mondta. Sokan egyébként nem is sikertelen elterelő hadműveletnek látják a „nagy vitát”.
Közben szaporodnak a Macron-kormányzat sokak által tekintélyelvűnek tartott elhajlásai. Házkutatás történt egy ellenzéki médium, a Mediapart központjában, miután a kormányzatra nézve kínos információkat hozott nyilvánosságra egy folyamatban lévő ügyben. Az egyik decemberi tüntetésen a rendőrség ezerötszáz embert vett őrizetbe, egy részüket mintegy megelőzési szándékkal, azaz mielőtt bármit is elkövettek volna. A tüntessorozaton a tömegoszlató fegyver által okozott sérülések száma több mint százra tehető.
A Nemzetgyűlés a napokban elfogadta a gyülekezési törvény módosítását, amely szerint a kormány által kinevezett prefektusok eltilthatnak bárkit ezen alkotmányos jogának gyakorlásától, szintén megelőző szándékkal. Mindezt a belügyminiszter „a gyülekezési jog megerősítésének” nevezte. A módosítás a civil szféra, számtalan ügyvéd és jogvédő szervezet tiltakozását váltotta ki. Érdekes, hogy még Francois Sureau jogász is, aki Macron pártjának szervezeti szabályzatát írta, úgy nyilatkozott, hogy „ha ezt a gyülekezési jog megerősítésének nevezzük, akkor mondjuk a halálbüntetés visszaállítását nevezhetnénk az áldozatok szempontját szem előtt tartó életvédelmi törvénynek”.
A sárgamellényesek mozgalmának politikai besorolása nem egyszerű. Szimbolikája ugyanis nem idézi a hagyományos jobboldali populizmust, de a nagy 20. századi egyenjogúsítási mozgalmakat sem. A szimbólumrendszer leginkább a Nagy Francia Forradalom nyelvezetét és képeit használja. Azt mondják, hogy Macron Napkirálynak képzeli magát, de helyzete inkább XVI. Lajoséra emlékeztet. „Kevesebbért is vágtunk már le fejeket” – olvashattuk egy graffitin a Diadalíven. A tüntetések dala a Marseillaise, zászlaja pedig a trikolór. Az elégedetlenek „panaszfüzeteket” állítanak össze, mint annak idején a forradalom előestéjén.
Egy francia kutató idézi ennek kapcsán a brit történészt, Edward Palmer Thompsont, aki a 18. század gyakran erőszakos népi, városi és paraszti mozgalmairól írta, hogy azok sokkal inkább csak az irracionális harag és düh kifejeződési formái voltak, mint „a tömegek erkölcsi lázadásáé”. Az a meggyőződésük vezette őket, hogy a hatalom az igazságosság és a nép jogainak semmibevételével cselekszik. Ha így van, akkor távol vagyunk az egyszerű adóellenes lázadástól, amely tényleg a szélsőjobb terepe volt a 19. század végén és a 20. század első felében. S persze távol a múlt század baloldali mozgalmaitól is, amelyek a rendszerrel kapcsolatban tettek fel politikai kérdéseket. A sárgamellényesek mindig „az igazság és az erkölcs nevében” szólnak, így elég nehéz őket politikailag vagy ideológialag besorolni.
Az erkölcsre hivatkozó követeléseket nehéz a politikai technika nyelvére is lefordítani, ami a „nagy vitának” az értelme lehetne.
A mozgalom, a lázadás feltehetően nem a kormány vagy egy ember politikájának a válsága, hanem talán a társadalmi-politikai modell bajait jelzi.
Az alapvető kérdés persze az, hogy mi történhet. A legvalószínűbb az, hogy minden marad a régiben. Sok szempontból ez is aggasztó lehet.
