Új párt, régi dilemmák – Hideget-meleget kap a Momentum

„Nem tudjuk, ezek az új formációk mit akarnak” – hárította el a Momentum elnöke a választ arra a kérdésre egy tévéműsorban, hogy ha a régi pártokkal nem lépnek szövetségre, vajon a még náluk is újabbakkal megteszik-e.

Az interjú, amelyben a mondat elhangzott, alig tíz nappal azt követően készült, hogy a Momentum párttá alakult. A kérdésfelvetés maga is jellemzi a helyzetet, amelybe a Momentum megérkezett és amelyből rögtön ki is törne. Egy politikai alakulat abban az értelemben nem kezdhet tiszta lappal, hogy a pártpolitikai konstelláció, amely a megalakulásakor fennáll, hagyományokból, kényszerekből, elvárásokból, szabályokból áll össze. Az ellenzéki oldalon az együttműködés iránti elvárás minden vita ellenére markánsan jelen van, és a szárnyait bontogató Momentumtól is azonnal állásfoglalást várnak ez ügyben.

A Momentum most senkivel sem szövetkezne. Különösen nem Gyurcsány Ferenccel, aki Fekete-Győr András Momentum-elnök szerint „igazán eltakarodhatna a közéletből”. Ezt azt követően mondta a 24.hu-nak, hogy Gyurcsány örömét fejezte ki a Momentum népszavazási kezdeményezésének sikere felett. Más kérdés, hogy a DK politikáját támogató blogok gyakran sokkal kritikusabb hangszerelésben taglalják a Momentum tevékenységét, mint a nagyvonalúan fogalmazó pártelnök. Fekete-Győr kissé engedékenyebb volt Karácsony Gergellyel, akit hiteles politikusnak tart, mégsem támogatja, mivel ő egy másik párt vezetője. Sőt a Momentum elnöke a Klubrádióban azt is kijelentette: az ellenzéki pártokkal azért sem léphetnek koalícióra, mert azok elárulták a választóikat. Néhány nappal később Karácsony utalt arra, szintén a Klubrádióban, hogy nem felelős ellenzéki álláspont az együttműködés elutasítása. Akik ezt teszik, azok szerinte szándékukkal ellentétesen az Orbán-rendszer fenntartásához járulnak hozzá. Szigetvári Viktor egy Facebook-posztban politikusellenes rasszizmusként minősítette a Momentum ellenzékellenes magatartását. Máshogy vélekedik Kincses Gyula egykori egészségügyi államtitkár, aki Asztalfiók nevű blogján még februárban arról írt, hogy bármilyen nehéz, „meg kell érteni, hogy 26 évesen onnan így és ezt látják”, nem beszélve arról, hogy „egy megváltozott világ új kihívásaira csak új emberek új gondolatai adhatnak új válaszokat, nem pedig a nagy idők nagy tanúi”.

A Momentum tehát megérkezett a nélkülük is jócskán zajló identitás- vagy összefogásvita közepébe. Számukra az elmúlt harminc év opponálásából, az ellenzék eredménytelenségéből a teljes politikai osztálynak címzett kritika következik, meg az, hogy a saját útjukat kell járniuk. Igaz, Fekete-Győr András utalt arra, hogy 2017–2018 fordulóján majd alaposabban szemügyre vennék a választókerületi erőviszonyokat, ám arról nem beszélt, hogy ennek az elemzésnek lehet-e szövetségkötés az eredménye. Mindenesetre a magyar politikai élet teljes széjjelhasadását pontosan jellemzi, hogy miközben Orbán „új SZDSZ-ként” bélyegzi meg a Momentumot – ami a Fidesz szótárában körülbelül a kénköves mennykőnek felel meg –, addig a Momentum legfőbb törekvése, hogy elkülönüljön a létező ellenzéktől.

Hasonló megfontolások (is) magyarázhatják, hogy a Momentum következetesen eltolja magától az ideológiai önmeghatározás kérdését. Inkább a helyi közösségekkel együttműködve kialakított „megoldásokban” gondolkodnak, ami megint csak rímel a létező politikai keretek szétfeszítéséről mondottakra. Ahogy Orosz Anna elnökségi tag nyilatkozta a 168 Órának: „Ha komolyan gondoljuk a politikai kultúraváltást, nem játszhatunk a jelenlegi rendszer szabályai szerint.”

Többet azonban nehéz mondani erről, elvégre a szabályok és ideológiák elutasítása ugyanúgy jelentheti a folyton az adott helyzetre fókuszáló politizálást, ahogyan az ideológiák mai (félre)­­értelmezései alóli felszabadulást és egy új értelmezési keret megalkotását is. A teljesítmény, a szolidaritás, a pozitív nemzetkép momentumos hármasa mintha tényleg egy saját ideológiai mix kikísérletezésének szándékát mutatná. Hogy mi a logika a szabad vegyértékek minden irányban való megőrzésében? Hajnal Miklós volt elnökségi tag Mandiner-interjújából kiderül: szerinte baloldali, liberális és polgári űr mutatkozik a magyar pártrendszerben, s ehhez jön még a generációs űr is. A Momentum e hiányok betöltésére vállalkozik, ennél fogva, mint mondja, a ma létező pártokra is „veszélyt fogunk jelenteni”, hiszen „ilyen a versenyzés természete”. Figyelemre méltó, hogy az SZDSZ-re utalva annak koalíciós politikáját utasítja el, mondván, „mi ennél konfrontatívabbak vagyunk”.

Más kérdés, hogy az ideológiák „meghaladása”, illetve az egyes irányzatok előnyeinek lefölözése önmagában mennyire új üzenet. Pontosan emiatt esett neki a Momentumnak Tóta W. Árpád, arra emlékeztetve, hogy az orbáni centrális erőtér alapja szintén az ideológiák meghaladásának hirdetése. A publicista azt is rögzíti, hogy a szilárd értékrend hiányának űrjét óhatatlanul „a pillanatot uraló” politizálás tölti ki. Ha pedig csak taktikázás az irányvonal néven nem nevezése, akkor az elkerülő nyilatkozatokba idővel „belebonyolódik az ember, és jön a szánalmas lavírozás”.

Talán ennek is volt szerepe abban, hogy a Momentum egyik elnökségi tagja, az Echo TV-nek adott har­­cias interjújáról is méltán híressé vált Soproni Tamás megpróbálta tisztázni, mit jelent értékhármasuk talán legtalányosabb része, a pozitív nemzetkép. A szöveg a Puskás Öcsitől meghatódó fociszurkoló érzelmeit példaként állítva arra jut, hogy vannak közös örö­­meink. A legfontosabb gondolata talán az, hogy a magyarságot sokféleképpen meg lehet élni, s más nemzetek számára ugyanannyira fontos a saját nemzeti büszkeségük, mint nekünk a sajátunk. Érdemes megjegyezni, hogy például Vásárhelyi Mária korábban komoly fenntartásának adott hangot az „egészséges nemzettudatot” emlegető Momentum-nyilatkozatok kapcsán, Soproni írásában viszont üdvözölte, hogy az abban megfogalmazott nemzetfelfogás nem kényszerít rá senkire egy bizonyosfajta értelmezést. Soproni miniröpiratának érdeme az is, hogy reagált rá Kanász-Nagy Máté, az LMP egyik szakszóvivője, valamint Pap Szilárd, a Kettős Mérce szerzője, s bár – a kulcskérdések felvetését hiányolva – mindketten kritikusan viszonyultak hozzá, vitaalapként tudták kezelni. Az is észlelhetővé vált ennek nyomán, hogy az új baloldal szűk hazai közössége szíve mélyén új neoliberalizmus-gyanús kísérletnek tartja a Momentumot, amit azonban megillet a szolidaritás a kormánypropaganda gyalázatos támadásai közepette.

A Momentum vezetői számolnak          Fotó: Kökényesi Gábor

Egyelőre nem tudni, vitaalappá válnak-e a Momentum szakpolitikai víziói, amelyek közül eddig három, sorrendben az egészségügyről, az oktatásról és a közlekedésről szóló jelent meg. E szövegeket jellemzi az új témák, új nézőpontok felvetésének szándéka, egyúttal a kellően lekerekített fogalmazás is, hogy a víziókat kevéssé lehessen bírálni, viszont kedvére mögéjük gondolhasson szinte bármit, aki rokonszenvvel olvassa azokat. E dokumentumok alapján biztosan nem lehetne kormányozni, s az ellenzéki pártok jogosan jelzik: a Momentum-vízióknál kidolgozottabb programokkal rendelkeznek. Kérdés, hogy e valóban sokkal részletesebb programokat igénylik-e a választók olyan politikai erőktől, amelyek iránt egyébként mérsékelt érdeklődést mutatnak. A Momentum sem arra számít valószínűleg, hogy vízióolvasó maratonokkal csábítja magához az embereket, de felismerték, be kellett jelentkezniük a szakpolitikák területén, és arra számítanak: rájuk majd kíváncsiak lesznek a választók.

A NOlimpia-aláírásgyűjtés sikerén és az újdonság vonzerején kívül a Momentum erőssége a szervezettség: kampányuk sokkal profibbnak bizonyult, mint számos ellenzéki kezdeményezés a közelmúltban. Hogy aztán országjárásuk beszélgetéseiből kinőhetnek-e a cselekvés körei, az a jövő titka. Hajnal Miklós a Jobbikról mondta, hogy az másoknál jobb eredményt ért el az országos hálózatosodásban, a Magyar Gárda (a polgári körökhöz hasonlóan) mégis „csalódás” abból a szempontból, hogy önfenntartó helyi közösségeket nem tudott létrehozni. Nem mellékes azonban, tehetjük hozzá, lehet-e a Magyar Gárdát pusztán szervezetépítési szempontból vizsgálni.

Nehéz nem észlelni egyes pártszimpatizáns blogok kárörvendő várakozását azzal kapcsolatosan, hogy egy kampány megszervezése nagymértékben különbözik egy szervezet napi üzemeltetésétől, és bár a figyelem felkeltése sem könnyű, a fenntartása még nehezebb. Valóban, az újdonság varázsa megkopik, különösen, ha hetente új pártok alakulnak – bár olykor régi közszereplőkkel –, az aláírásgyűjtés sikere távolodik, miközben a mozgalom a nyilvánosság számára fokozatosan megszűnik pusztán rokonszenves fiatalok közössége lenni. Egyre inkább annak megfelelően ítélik majd meg őket, amivé válni szeretnének: pártként.