Szegény Magyarország

A Tárki legújabb kutatása szerint a magyar lakosság 46,6 százaléka szegény. Azt mérték: hányan vannak, akiknek a jövedelme nem éri el a 66 ezer forintos szegénységi küszöböt. Arra is rákérdeztek, az emberek rendelkeznek-e az élet normális fenntartásához szükséges létfeltételekkel, például ki tudják-e fizetni a rezsit. Van-e a háztartásukban vezetékes víz, vécé, mosógép. Azt szintén elemezték, miként függ össze a foglalkoztatottság a családok anyagi helyzetével.

Az eredmény drámai: valamelyik vizsgálati kategória szerint a válaszadóknak majdnem fele szegénynek minősül.

Míg 2009-ben a hazai lakosság 14 százalékának a jövedelme nem érte el a szegénységi küszöböt, ez most már 17 százalék. Ilyen mértékű jövedelemszegénységet a kilencvenes évek elején mértek utoljára. Ám a lecsúszottak akkor még reménykedhettek abban, hogy a demokrácia megerősödésével és a gazdaság növekedésével sorsuk jobbra fordul. Ez az illúzió mára elveszett. A Tárki vizsgálataiból kiderül: a szegénység öröklődik, és egyre reménytelenebb kitörni belőle.

Ijesztő a társadalmi egyenlőtlenség. A leggazdagabb és a legszegényebb rétegek közti jövedelemkülönbség kilencszeres lett. Az uniós országok közül csak Romániában nagyobb az egyenlőtlenség.

Krémer Balázs szociológus szerint a „társadalmi olló” ilyen gyors szétnyílására még nem volt példa az EU-ban.

– Európa országaiban a válság terheit a gazdagok vállára rakták, nálunk a szegényekére.
De az aggasztó hazai jelenség nem magyarázható csupán a gazdasági válsággal. Az Orbán-kormány fiskális politikájának következtében a leggazdagabbak jövedelme több mint 20 százalékkal nőtt, a legszegényebbeké pedig radikálisan csökkent. És nemcsak az egykulcsos adó bevezetése miatt.

– A 16 százalékos adó jelentős kedvezmény a jobb jövedelműeknek, miközben a társadalom alsó harmadában komoly adóemelést jelentett. A kormány számos intézkedése mélyítette a szociális szakadékot. Például a devizahitelek forinttörlesztése is azoknak segített, akiknek voltak megtakarításaik. A családi adókedvezményt is a magasabb jövedelműek vehetik igénybe. A rezsicsökkentéssel pedig az jár legjobban, aki a házi medencéjét télen fűti. Semmit nem nyernek vele viszont azok a szegények, akik otthon fával tüzelnek – magyarázza Krémer.

Utoljára a Horthy-korszakban voltak ilyen óriási társadalmi különbségek. A második világháború óta soha nem volt ennyire gyenge a szociális hálónk. Ugrásszerűen nőtt a szegénységből a nyomorba süllyedők száma is. A nyomor határait nehéz mérni, de – miként Krémer Balázs mondja – más az, ha valaki szegényként napi megélhetési gondokkal küzd, és más, ha nyomorogva éhezik.

Alanyi jogon már senkinek sem jár segély: a közmunkától a rendben tartott portáig számos feltételhez kötik a kifizetését.

– Körülbelül ötszázezren lehetnek, akik semmiféle ellátást nem kapnak. Nulla jövedelemmel rendelkeznek. Az állam sorsukra hagyta őket, nem vállal felelősséget értük. Pedig a szociális krízis robbanásveszélyes – hangsúlyozza Krémer.

A szegénység és a nyomor legkiszolgáltatottabbjai a gyermekek. Darvas Ágnes szociológus szerint a 18-20 százalékuk él olyan családban, ahol egyetlen kereső sincs. A leghátrányosabb térségekben dolgozó szociális munkások is tapasztalják, hogy egyre többen éheznek. Ezeken a településeken az iskola vált a legfontosabb szociális intézménnyé is, hiszen ott ingyenétkezést kaphatnak a rászoruló tanulók.

– Az iskolai szünidőkben már most is szinte kezelhetetlen probléma a gyermekéhezés. A pályázati rendszerben működő nyári étkeztetésben az érintetteknek csupán kisebb hányada vesz részt, a 600 ezer hátrányos helyzetű gyerekből 120-130 ezer. Civil társaságok próbálnak enyhíteni a gondokon. Táborokat, napközit szerveznek, ahol sok gyerek már a nyitás előtt a kapunál ácsorog. Várják, hogy reggelizhessenek. De a többiek semmilyen szervezettől nem kapnak segítséget – említi Darvas.

A kormányzati propaganda szerint azért is kerültünk ilyen nehéz gazdasági helyzetbe, mert az állam túl sokat költött szociális segélyre, a szegények támogatására. Csakhogy ez nem igaz. A szociológusnő is hangsúlyozza: a szegények célzott támogatására – a közvélekedéssel ellentétben – az állam mindig is elenyészően keveset fordított. A szociális kiadások közül nem a segélyek a meghatározók, hanem például a családi pótlék vagy a szülői szabadságokra fordított összegek. Utóbbiak esetében is hátrányt szenvednek a szegény családok.

– A családi pótlék összege 2008 óta változatlan, ez azt jelenti, hogy az értéke 20-25 százalékkal csökkent. A gyes keretében nyújtott támogatás nem emelkedett az elmúlt években. A jelentősebb, nagyobb összegű gyed csak meghatározott idejű munkaviszony után jár, így a szülőknek nagyjából a 60 százaléka nem tudja igénybe venni. Ők csak a 28 500 forintos gyest kapják a gyerekük két-, illetve hároméves koráig.

A nyomorban élőket sújtja az is, hogy a Fidesz-kormány csökkentette a segélyek összegét, mondván: ezzel ösztönzik a munkanélkülieket, hogy menjenek el dolgozni. Ezzel ráerősítettek arra az előítéletre, hogy akinek nincs munkája, az lusta élősködő. Ráadásul a segélycsökkentésnek semmiféle motiváló hatása nincs.

– Ahhoz, hogy valaki munkaképes legyen, egészségesen kell élnie, táplálkoznia, ruházkodnia. A 22 800 forintos „foglalkoztatást helyettesítő támogatásból” ez nem megy. A segélyezettek tájékozatlanságuk, megjelenésük miatt egyre kevésbé felelnek meg a munkaadók igényeinek. Ezekre az emberekre a gazdaságban sehol nincs szükség. A kormány ellehetetlenítette őket – állítja Krémer Balázs.

Úgy véli: a Fidesz „munkaalapú társadalma” nem az értékteremtő, produktív munkára, hanem a kényszermunkára épül. A közmunkát kötelező elvégezni, bár a feladatok sokszor értelmetlenek, megalázóak. A közmunka – amelyből nincs átjárás a nyílt munkaerőpiacra – inkább a politikai elrettentés eszköze, hiszen ha valaki bírálni meri a hatalmat, könnyen elveszítheti az állását, és mehet árkot ásni.

Az, hogy az elmúlt huszonhárom évben nem sikerült a szegénységet felszámolni, sem enyhíteni, a mindenkori politika közönyét mutatja. A mai rendpárti vezetés pedig – úgy tűnik – kifejezetten érdekelt a szegénység fenntartásában. A szabadságharcos kormánynak szüksége van külső és belső ellenségekre. A társadalmat állítólag fenyegető szegények – és főleg a romák – pedig tökéletes bűnbakok lehetnek. A jelenlegi szociálpolitika nem az esélyteremtésről szól: a szegénységet rendészeti problémaként kezeli.

A nyomor fenntartása nyilván a sérelmi politizálásra is alkalmas. Egzisztenciális gyarapodásunkat nem a gazdasági fejlődéstől várjuk, hanem a hatalmi osztozkodástól. A megélhetési harcban az győz, aki többet tud megszerezni magának a közösből. És sokan azt gondolják, nekik több jár, mint a társadalom „potyautasainak”.

Bármilyen kormány kerül is hatalomra jövőre, az egyik legsürgetőbb feladata a nyomor enyhítése lesz. Krémer Balázs úgy látja, a fejlesztő államnak gazdasági eszközökkel kellene ösztönöznie a beruházásokat a leghátrányosabb régiókban. Olyan adórendszerre van szükség, hogy megérje a vállalkozásoknak minél több embert alkalmazni. És a szociális segélyek összegét is emelni kellene.

– Fenntarthatatlan a munka és a munkanélküliség közötti éles határvonal. Tarthatatlan az, hogy nem kaphat kiegészítő jellegű szociális támogatást, akinek bármilyen alacsony piaci keresete is van, viszont aki szociális támogatást kap, azt meg eltiltják minden, a munkaerőpiacon végzett tevékenységtől, és így keresettől is. A szociális támogatások, segélyek rendszerét úgy kellene átalakítani, hogy ösztönözzék a kis, az alkalmi, a részidős munkalehetőségeket.

Mindez nyilván a politikától és a társadalomtól is belátást, toleranciát kíván. Ezzel szemben a „mindenki annyit ér, amennyije van” fideszes elve szociális katasztrófához vezethet.