Ez nem paráznaság, hanem köztörvényes bűncselekmény – Perintfalvi Rita teológus az egyházi szexuális visszaélésekről
– Ördögűzőnek állt?
– Miért is?
– Hát nem akarja leleplezni a gonosz által megszállt, egyházi kötelékben lévő szexuális ragadozókat?
– Kétségtelenül léteznek olyan fundamentalista keresztény vallási csoportok, kisegyházak, szekták, amelyeknek ez beleférne a tanításába, mivel azt hirdetik, hogy az általuk bűnnek tartott homoszexualitásnak vagy alkoholizmusnak démonai vannak. Ez alapján bármiféle szexuális abúzus szintén az ördög által megszállt lélek megnyilvánulásának tekinthető. Valójában persze erről szó sincs, nem a középkorban élünk.
– Akkor miről van szó?
– Szexuális bűnökről, még pontosabban szexualizált erőszakról, amelyeket egyházi szolgálatban lévő személyek követnek el.
– De ez mit jelent? Hiszen az is lehet bűn, ami egyébként nem szerepel a büntető törvénykönyvben.
– Ha egy pap, aki cölibátust fogadott, szexuális kapcsolatot tart fenn egy felnőtt nővel vagy férfival, akkor vét a hatodik parancsolat ellen. E bűne miatt az Istennel, az egyházzal és a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Nem foglalkozom ilyen esetekkel. Engem a szexuális visszaélések foglalkoztatnak, amelyek kivétel nélkül jogszabályba ütköznek. Olyan esetekről van szó, amikor egy szexuális aktusból hiányzik a kölcsönösség, az egyik fél beleegyezése. Ha az áldozat kiskorú, akkor a látszólagos beleegyezés megléte sem ad felmentést, hiszen egy gyermektől nem várható el, hogy felismerje a saját kiszolgáltatottságát. Persze nemcsak kiskorúak lehetnek áldozatok, hanem felnőttek is, főként, ha egy hierarchikusan felépülő vallási közösségben élnek, amelyben nem egyenrangúak a viszonyok. Akár egy apáca, egy szerzetes vagy egy szeminarista is lehet kiszolgáltatott egy elöljáróval szemben a köztük levő autoriter viszony miatt. Az egyik legnagyobb probléma, hogy az egyház hajlamos az összes szexuális bűnt a paráznaság kérdéskörébe utalni, holott sok esetben köztörvényes bűncselekményről van szó.
– Az összes egyház „fertőzött”?
– Nagyon kevés helyen végeztek ebben a témában átfogó kutatást. Németországban 2018-ban például a katolikus és a protestáns egyházak is felmérték a helyzetet, ebből az derült ki, hogy az összes nagy történelmi egyházban előfordulnak szexuáliserőszak-ügyek. Megjelenik a probléma a zsidó, az iszlám, a buddhista, de még a modern spirituális vallási közösségekben is. Katolikus teológusként én csak a saját egyházamat érintő esetekkel foglalkozom.
– Akkor hivatalos adatok csak Németországról vannak?
– Világszinten nagyon sok országból vannak adatok, én a német kutatásokat tanulmányoztam. Azonban ott is ellentmondásosak a számok. Azt mutatják, hogy az egyház által megrendelt és a független vizsgálatok nagyon eltérő eredményeket hoztak.
– Magyarországi adatok?
– Csak arról tudunk, amit a világi sajtó nyilvánosságra hozott.
– Miért?
– Komplex a probléma. Az egyik legfőbb ok a magyar társadalom állapota. Idehaza általában is rendkívül elnézőek az emberek a szexuális erőszakkal kapcsolatban, a vallási közösségeken belüli eseteket pedig teljes mértékben egyházi belügynek tekintik. Én szülőként biztosan nem lennék nyugodt, ha a gyermekem egyházi iskolájában történt szexuális abúzust egyházi belügyként kezelnék. Az sem nyugtatna meg, hogy Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke azt állítja, tízegynéhány ilyen eset történt Magyarországon, de konkrétan egyiket sem ismeri. Hát miért nem? Nem érdekli, hogy hol, mikor és miért történtek meg ezek az esetek? Azt is nyilatkozta már, hogy a magyar katolikus egyházat senki sem kérte fel egy ilyen jellegű vizsgálat lefolytatására. Na és? A német egyházat sem kérte fel rá senki, maguk végeztették el a kutatást. Mindez számomra azt mutatja, hogy egyáltalán nem tartja fontosnak ezt az ügyet. Pedig, ahogy számos külföldi példa mutatja, a probléma elbagatellizálása, illetve eltussolása nem az egyház hírnevének megőrzését szolgálja, hanem rombolja.
– Vagyis hiányzik a társadalmi nyomás?
– Az biztos, hogy Németországban, Ausztriában vagy az Egyesült Államokban évtizedekkel ezelőtt robbantak ki az egyházi személyeket érintő első ilyen jellegű ügyek, de ott is időbe telt, amíg a társadalmi nyomás önvizsgálatra, a bűnökkel való szembenézésre kényszerítette az egyházakat. Mi még messze járunk ettől. Hans Zollner német jezsuita professzor, a vatikáni Pápai Gergely Egyetem gyermekvédelmi központjának vezetője több helyen is elmondta, hogy az egyházon belüli szexuális erőszak nem korlátozódik egy-egy régióra, hanem jelen van az összes kontinensen és minden országban. Zollner azt állítja: ha bárhol hiányoznak az ezzel kapcsolatos adatok, akkor ott érdemben még nem foglalkoztak a problémával. Nincs okunk feltételezni, hogy a magyar katolikus egyházon belül a többi országtól eltérő arányban fordulnának elő szexuális visszaélések.
– Mik ezek az arányok?
– Nem lehet pontosan megmondani, mert a különböző vizsgálatok eltérő eredményekre jutottak. A német katolikus egyház saját, 2018-as felmérése szerint Németországban 1946 és 2014 között 1670 elkövető 3677 áldozatot abuzált, vagyis egy tettes több személlyel szemben is elkövetett szexuális erőszakot. Ehhez képest idén tavasszal jött ki az ulmi egyetem által elvégzett kutatás adatsora, amely viszont ugyanebben az időszakban 114 ezer esetet dokumentál. Óriási tehát az eltérés az egyház megrendelésére lefolytatott vizsgálat és a független egyetemi kutatás eredménye között. Nyilvánvalóan fel kell oldani az akták közötti ellentmondásokat. Magyarországon viszont még akták sincsenek.
– Ahol folytak vizsgálatok, mit állapítottak meg az elkövetőkről?
– A német kutatások szerint az elkövetők 28 százaléka kifejezetten pedofil hajlamú, áldozataik 13 év alattiak. Átlagosan fél évnél tovább tartanak ezek a bűncselekmények, és döntő többségében a papi felszentelés után azonnal elkezdődik az abúzus valamilyen formában. Feltételezhető, hogy ezek a tettesek eleve azzal a szándékkal választják a papi pályát, hogy közel lehessenek a gyerekekhez, a fiatalokhoz. Az elkövetők 58 százaléka olyan felnőtt, aki érzelmileg és pszichoszexuálisan is éretlen, a civil életben sem lenne esélye tartós párkapcsolat kialakítására – függetlenül attól, hogy hetero- vagy homoszexuális. Ők azok, akik olyan mélyen elfojtják a szexuális vágyaikat, akár a másik nemre, akár a sajátjukra irányul, hogy a cölibátusban remélik megtalálni ehhez a segítséget, illetve a menekülést a társadalmilag elvárt viselkedési normák, például a házasságkötés és a gyermekvállalás elől. Ők azok, akik épp az éretlenségük okán a náluk is gyengébbek iránt éreznek vonzalmat. Az elkövetők 14 százaléka pedig nárcisztikus-szociopata, ők a bűntudat nélküli manipulátorok.
– De ugye az elkövetők csak a kisebbséget jelentik a papságon belül?
– Természetesen igen, hiszen az arányuk a német kutatás szerint 4,4 százalék lehet az egyházi szolgálatot végzők között, de ez a néhány százalék is rengeteg bűncselekményt, nagyon sok áldozatot, tönkretett életet jelent.
– Miért lett ennek a témának az apostola?
– Megérintett, amikor Ferenc pápa zéró toleranciát hirdetett az egyházon belüli, kiskorúakat érintő szexuális visszaélések ellen, idén februárban pedig egy ezzel kapcsolatos csúcstalálkozót is összehívott a Vatikánban. Ezek után vártam, hogyan reagál a magyar katolikus egyház. Hosszú ideig nem történt semmi. A múlt hónapban aztán a püspöki konferencia kiadott egy közleményt, ebben az egyház bocsánatot kér a névtelen áldozatoktól, amit fontos első lépésnek tartok. Viszont a bocsánatkérés csak akkor ér valamit, ha azt is megígérjük az áldozatoknak, hogy ilyesmi soha többé nem fordulhat elő senkivel. Ehhez viszont őszintén fel kell tárni a múltat, át kell alakítani a bűnös struktúrákat. Ugyanis nem egyéni bűnökről van szó, hanem a rendszer hibájáról. Ezt nem hajlandó elismerni a katolikus egyház.
– Azért történt előrelépés: az egyházmegyék honlapján megjelentek azok a felületek, amelyeken bejelentést lehet tenni az egyházon belüli erőszakról. Ön mit vár ettől a lehetőségtől?
– A bejelentőrendszer létrehozása a szexuális erőszakügyek témájában februárban megtartott vatikáni csúcstalálkozó elvárásainak és Ferenc pápa összes országra vonatkozó intézkedéseinek teljesítése. Ez tehát a kötelező minimum. Valódi eredményre csak akkor számítok, ha a rendszer hatékonyan működik majd, és az áldozatok érzik, hogy valóban az ő javukat szolgálja. Ehhez tudatosítani kell a magyar katolikus egyházon belül, hogy milyen súlyú a probléma. Változtatni kellene azon a kommunikációs stratégián is, miszerint idehaza nincsenek ügyek, nincsenek áldozatok. Sokkal őszintébb, nyíltabb kommunikációra, az ügyek kezelésének átláthatóságára lenne szükség. Jelentősen növelné az áldozatok bizalmát, ha a súlyos bűnök elkövetőinek világi bíróságon is felelniük kellene a tetteikért, akár börtönbe is kerülhetnének. A papoknak pedig fel kellene ismerniük, hogy az ilyen súlyos bűncselekmények napvilágra kerülése elkerülhetetlen a tisztuláshoz.
– Dühös?
– Inkább bosszant a hazai hozzáállás, főként, mert katolikus teológusként magam is része vagyok az egyháznak. Valamit muszáj volt lépnem. Ezért tettem egy felhívást a közösségi oldalamon, hogy várom azoknak az áldozatoknak a jelentkezését, akiket egyházi személy részéről ért szexuális erőszak. Néhány órán belül jelentkezett az első áldozat.
– Eddig hányan fordultak önhöz?
– Hét esetnek az áldozatai kerestek meg, négy nő és három férfi, de több ügyben is csoportos szexualizált erőszakról van szó, vagyis az érintett egyházi személyek hétnél jóval több áldozattal szemben követtek el visszaélést. Minden áldozattal személyesen találkozom.
– Miért állnak szóba önnel?
– Ők azt mondják, hogy azért, mert egyszerre vagyok egyházi személy és nő, akiről azt gondolják, hogy feltárhatják neki a fájdalmukat, meg fogom érteni őket, és megőrzöm a titkukat. Többen is nekem beszéltek életükben először az őket ért abúzusról. Már nincsenek egyedül.
– Jogi segítséget is kérnek öntől?
– Senki nem akar rendőrségre vagy bíróságra menni, az ügyek egy része már egyébként is elévült. Ezek az áldozatok olyan mély sebeket hordoznak magukban, hogy már az is segítheti kicsit a gyógyulásukat, ha megosztják valakivel a megaláztatásuk történetét. Az is fontos számukra, hogy valaki egyáltalán elhiszi nekik: ezek a szörnyűségek tényleg megtörténtek velük.
– Ön bizonyítékok nélkül is hisz nekik?
– Abszolút. Semmi okuk nincs rá, hogy ne az igazat mondják. És az ilyen szörnyűség olyan nyomot hagy a lélekben, amit nem lehet csupán megjátszani. Ez egyértelmű.
– Vannak tipikus mozzanatok, vagy nagyon eltérőek az esetek?
– Mindegyik más.
– Melyik volt a legmegrázóbb?
– Bár az abúzus mértéke eltérő, mégis mindegyik történet megrázott. Nyilván azok az esetek a legfájdalmasabbak, ahol az áldozat képtelen volt túllépni a történteken. Egyikük elmondta, hogy most, tíz évvel a történtek után is pánikrohamai, rémálmai vannak, képtelen párkapcsolatot létesíteni. Őt például egy bűntudat nélküli manipulátor hálózta be. A lány akkor alig 14 éves volt, a káplánja 29, és először a szülőket vonta a bűvkörébe. Tudatosan épített ki velük bizalmi viszonyt, idővel bejáratos lett a családhoz, egyre többször fordult meg náluk, előbb csak látogatóként, utóbb már barátként. Amikor már mindenki megbízott benne, akkor kezdett el közeledni a lányhoz szexuálisan. Hét évig tartó szexuális visszaélés lett belőle, és a szülők semmit nem vettek észre. Felnőttként már az áldozat is érti, hogy nem szerelem volt, a káplán valójában a szexuális vágyainak kielégítésére használta. Mint egy tárgyat, mint egy darab húst. Folyton azzal próbálta nyugtatni a lányt, hogy „ha ez bűn volna, akkor Isten ezt nem engedné megtörténni”. Az ügyet utóbb csak egyházi hatóságok vizsgálták ki, hosszú procedúra után fel is függesztették a káplánt, a világi büntetőeljárást azonban megúszta. Ehhez az esethez képest persze enyhébbnek tűnik, hogy egy lánygimnázium diákjainak ministránsként rendszeresen fel kellett öltöztetniük az alsónadrágban lévő papjukat a misére, ugyanakkor a legtöbb érintettet annyira megalázta, ami történt, hogy soha nem tudtak beszélni róla senkinek. Akadt, aki mégis elmondta a dolgot a gimnázium igazgatójának, de ő nem hitt a diáknak. Óriási veszélye van annak is, hogy egyes minták rögzülnek. Beszéltem olyan egykori papi szeminaristával, aki megnevezte az intézményt és az elkövetőt, majd elmondta, hogy az egykori diáktársai közül ma is akad olyan, aki felnőtt papként továbbvitte a bűnös mintát a szolgálati helyén. Áldozatból tettessé vált.
– A püspöki konferencia határozata értelmében hamarosan létrejön egy bizottság, amely megvizsgálja majd az egyházon belülről érkező, szexuális visszaélésekkel kapcsolatos panaszokat. Önt már felkérték, hogy legyen tagja ennek a bizottságnak?
– Nem. Én nyitott vagyok, de erre a felkérésre aligha fog sor kerülni.
